Mi az az ausztrál futball, és mire jó?

A lacrosse-ról szóló bejegyzésünk után egy Ausztráliában élő olvasónktól kaptunk egy videót és levelet, melyben ennyi állt: Ez babazsúr az aussie focihoz képest. Rögtön elhatároztuk, a következő poszt témája az Aussie Rules Football lesz. Kontaktsportok kedvelőinek kötelező kattintani!

Kezdjük mindjárt a videóval. Bennünk 0:50-nél fogalmazódott meg, hogy az ausztrál futball úgy viszonyul a rögbihez, mint az uralkodó angol társadalmi réteg az ausztrálok ősapáinak számító angol társadalmi réteghez.

Ausztrália legnépszerűbb téli sportját (ez a márciustól augusztusig terjedő időszakot jelenti) azért találták ki, hogy a krikettjátékosok a holtszezonban is sportolhassanak, ami első hallásra furcsa ötletnek tűnik. Mintha az RSG-válogatottat az Andokba küldenék kerékpáros túlélőtáborba csapatépítésre. Pedig így van, az 1858-ban szabályok közé szorított vidám pofozkodás természetesen a rögbiből indult, bár akkor még gömb alakú labdával, és krikettpályán játszották. Egy évvel később már az első bajnokságot is kiírták Victoriában, amihez a következő évtizedben az összes állam csatlakozott, míg szép lassan országos őrület lett a csontzenére hangolt dulakodás. Ma már Ausztrália egyik legnépszerűbb sportja az Aussie Rules Football, vagy ahogy ők hívják, a footy.

A lehetetlen alakú pályára 2x18 furcsa értékrend szerint nevelt sportoló fut ki egy footymeccs elején. A hagyománytisztelet fontos dolog, a tradíciók szerint minden mérkőzés elején egy szurkolók által készített lepedőn keresztül rohannak az oválpályára a játékosok.

Első ránézésre látszik, itt valami nagyon érdekes történik, hiszen olyan elképesztő színű mezekben érkeznek a pályára, hogy hozzájuk képest Uj Péter ruhásszekrénye a wimbledoni öltözőre emlékeztet. Céljuk, hogy gólt lőjenek a pálya végén felállított kapuba, ami az európai értelemben vett kapura semmiben nem emlékeztet, hiszen nem többről beszélünk, mint négy egymás mellé leszúrt póznáról. A két középső közé kell berúgni a labdát, aki ezt többször teszi meg a négy, egyenként 20 perces negyed alatt, az nyer. Létezik a döntetlen, de nagyon ritka. Lássuk először a nem túl bonyolult vonalazású pályát:

A futballpályához hasonlóan intervallumok vannak megadva, a pálya hossza lehet 135-185 m, szélessége 110-155 m, a gólpóznák egymástól 6,4 méterre vannak felállítva. A két középső, a szélsőknél magasabb rúd (Goal Post) közötti területre berúgott labda a gól, ez hat pontot ér, míg a két szélső rúd (Behind Post) egyike és egy gólrúd közé rúgott labda neve Behind, és egy pontot lehet vele szerezni. Rendhagyó módon a kapufa is pontot ér, de csak a gólrúd eltalálása, amiért szintén egy pont jár. Létezik az öngól, ráadásul itt ezt szándékosan alkalmazzák. A beszorított csapat dönthet úgy, hogy inkább egy ponttal segíti ellenfelét (Rushed Behind), mintsem elveszítse a labdát, és hatpontos találatot vigyenek be nekik.

A gólszerzéshez olyan közel kell kerülni a kapuhoz, ahonnan már érdemes lövéssel próbálkozni, és itt egy kicsit elválik az ausztrál futball a többi hasonló játéktól. A labdát birtokló játékos nem futkározhat csak úgy, 15 méterenként le kell pattintania a földre, vagy bele kell rúgnia egyet. Ha nem teszi, lépéshibát követ el, és az ellenfél jöhet szabadrúgással. Tilos továbbá dobni a labdát, passzolni csak úgy szabályos, hogy nyitott tenyérrel, vagy ököllel beleütve juttatja oda csapattársának a labdát a játékos.

A labdát birtokló játékost az ellenfél feladata leszerelni, azaz földre vinni, majd egyenlővé tenni azzal. Mivel semmiféle védőfelszerelés nincs a játékosokon, egy ilyen szerelés igen fájdalmas, nem is fordul elő gyakran, hogy valaki vidoran szaladgál a pályán hóna alatt a labdával, hanem inkább megpróbálja az ellenfél kapujának közelében várakozó társai felé rúgni a labdát (a kézpassz, azaz a handball inkább közeli átadásokra használatos). A szerelés akkor szabályos, ha a labdát birtokló törzsét támadja ellenfele, de ezt kb. annyira veszik szigorúan, mint az NBA-ben a lépéshibát. Szabad továbbá blokkolni is, azaz akadályozni a labda nélküli ellenfelet akár abban, hogy jó pozícióba kerüljön, akár abban, hogy leszerelje a labdát felhozó csapattársat. Konklúzió: senki nincs biztonságban a pályán, mintha egy rendezőpályaudvar közepén állnánk, az összes sínpáron vérszomjas gőzmozdonyokkal.

A játékosokon kizárólag organikus védőfelszerelés van, a viperamintás izomtömegek fölötti cicanaci és atlétatrikó nem sokat tompít a hasonló felszereléssel érkező ellenfelek pusztító lendületű szerelésein. Nem csoda, hogy rengeteg a sérülés, a keret 25-30 játékosból áll, akik közül egyszerre csak 18 van a pályán. Létezik a többi labdajátékból ismert blood-rule, azaz vérző játékos nem maradhat a pályán, csak itt ez némileg gyakrabban fordul elő, mint a pingpongban.

Létezik a leshez hasonló szabály: a kezdőrúgás/dobás/ugrás, azaz a Centre Bounce (mindjárt látjuk, hogy nem olyan egyszerű eldönteni, melyik) alatt az 50 méteres vonalon belül csak négy támadó tartózkodhat. Ezzel a furcsa mozdulatsorral kezdődik egy meccs.

Innentől aztán felgyorsulnak az események, a labdát birtokló csapat nekilódul, hogy minél közelebb juttassa a labdát a kapuhoz. Ha a közelben álló csapattárshoz passzol, inkább kézpasszal teszi, de ha van elég helye hozzá, akkor direkt rúgással (azaz nem dropból) csapata támadói felé bombázza a labdát. Ennek kivitelezéséhez nem árt, ha nem lógnak a nyakán hárman, vagy nem közeledik éppen hozzá egy ellenfél, mert könnyen előfordulhat, hogy a feldobott labda alól úgy eltakarítják a rúgni készülő játékost, hogy csak nyekken.

Ha mégis sikerül elrúgnia, a footy egyik leglátványosabb eleme következik: a labda földet érésének várható helyén megélénkül az élet, hiszen mindenki szeretné elkapni, de legalábbis megakadályozni ellenfelét abban, hogy elkapja. Ekkor a támadó általában azt a (szabályos!) megoldást választja, hogy védője ülepét, derekát, majd adott esetben nyakát lépcsőként használva öt méter magasra ugrik fel, és vadássza le az indítást. Ezt úgy nevezik, Mark, és akinek sikerül bemutatnia, szabadrúgással jöhet – azaz szabadon játékba hozhatja a labdát, eközben csak szavakkal ér bántalmazni.

A Mark of the Year keresőkifejezésre sok szépség került az utunkba, itt van mindjárt 1986 legjobbja, de ez sem piti. Érdemes a kapcsolódó videók között is nézelődni.

Marknak számít az is, ha egy játékos olyan passzt (legyen az rúgott, vagy ütött) szerez meg, ami 15 méternél messzebbről érkezik. Ilyenkor az ő döntése, hogy folytatja-e a játékot, azaz továbbfut vele - kitéve magát a védők szerelési kísérleteinek -, vagy megáll, és elvégzi a jogos szabadrúgást, ami közben nem érheti bántódás.

Fontos szabály, hogy a labdát tilos tartogatni (Holding the Ball-rule), ha a játékost földre vitték. Meg kell szabadulni tőle, de dobni ekkor sem szabad, csak kézpassz, vagy rúgás jöhet szóba, de egyiket sem könnyű kivitelezni, miközben az ember ádámcsutkáját egy maori harcos tartja a fogai között. Ide tartozik az a szabály is, hogy ha egy játékosnak van lehetősége szabályosan passzolni, de mégsem teszi, hanem inkább nekiindul vele, és így szerelik le, akkor a szerelést bemutató csapathoz kerül a labda.

A játék unalmasnak nem mondható, egyáltalán nem ritka, hogy három számjegyű pontot szerez egy, esetleg mindkét csapat. Persze nemcsak nézőként, játékosként is rengetegen élvezik a footyt (2006-ban 615 549 igazolt játékos volt a kontinensen), és már nem csak Ausztráliában, hanem világszerte hódít az ausztrál foci. És hogy miért is hívják Aussie (No) Rules Footballnak? Hát ezért.

A sport elérhető Magyarországon is, az Eurosport 2 rendszeresen közvetít mérkőzéseket. Jó mulatást!