Egy évet sem élt olimpiai aranyai után a tragikus sorsú bajnok

1908 és 1912 után ismét két magyar volt érdekelt a kardvívás 1928-as olimpiai döntőjében. Tersztyánszky Ödön az utolsó csörtében 5-2-re verte Petschauer Attilát, aki addig kiegyensúlyozottabbnak tűnt. A bajnok motorbalesetben meghalt a következő nyáron, a nagy riválisok olaszok különleges emléktárgyat küldtek a sírjára.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia július 24-i nyitányáig a győztesekről emlékezünk meg.

Az 1890. március 6-án Csákváron született Tersztyánszky Ödön harcolt az első világháborúban, ahol orosz hadifogságba esett. Onnan többször megpróbált megszökni, az egyik ilyen kísérletnél sérült meg a jobb keze, ezért tanult meg bal kézzel vívni. (A sportlövő Takács Károly ugyanígy, sebesülés után vette át a másik kezébe a fegyvert.)

A vívás mellett nagyon sok minden érdekelte, például Heinrich Heine verseit fordította németről, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényéről pedig pszichológiai tanulmányt írt. A vívás is foglalkoztatta a háború után, és tehetsége gyorsan kiderült. Helyet követelt az 1924-es olimpiai csapatban kardban és tőrben egyaránt. Kardban kevés hiányzott az aranyhoz, 8:8-as döntetlen után az 50-46-os találatarány az olaszoknak kedvezett a döntőben. Tőrben bronzzal térhetett haza.

1928-ban már mint az egyik esélyes érkezett meg Amszterdamba, egy évvel korábban ugyanis második lett az Európa-bajnokságon. 17 ország 44 vívója állhatott fel a pástra az olimpián, hogy megküzdjenek egymással. Tersztyánszky beceneve beszédes, ugyanis precíz Ödönnek szólították, valamint Észvívónak, aki korát megelőzve jegyzetelt az ellenfelek szokásairól, fontosabb akcióiról, szóval már akkor analizált, amikor az még nem volt divatban.

A 7 fős H csoportban került, ahonnan az olasz Gustavo Marzi mögött öt győzelemmel és egy vereséggel a második helyen ment tovább. A nyolc résztvevős elődöntőben szintén a második helyet csípte el, akkor egy másik olasz, Bino Bini előzte meg. A 12 résztvevős döntőbe már három magyar került, Tersztyánszky mellett a kor legnagyobb tehetsége, a mindössze 24 éves Petschauer Attila és Gombos Sándor. Tersztyánszky és Petschauer egyaránt 9 győzelmet szerzett, és mivel az őket üldözők csak nyolcig jutottak, jöhetett a szétvívás a két magyar között. Ebben a rutin és a higgadtság nyert, és Tersztyánszky 5-2-re felülmúlta ellenfelét, és ezzel olimpiai bajnok lett.

Ugorjunk vissza a múltba, a Budapesti Hírlap ugyanis tökéletesen rekonstruálta ennek a meccsnek a hangulatát. Tersztyánszky felesége Hágába ment ezen a napon, nem szerette volna a vívó, ha ott van a nézőtéren. Tersztyánszky fekete könyökvédőt visel, tigrisére emlékeztet a járása, gyors, puha és ruganyos. Szóval így képzeljük el a különpárharcot.

"A két vívó tiszteleg, Tersztyánszky kis mozdulatokkal, egyszerűen, Petschauer szélesen, dekoratívan, főhajtásokkal kísérve és a két pár láb lassú ereszkedéssel beül a vívóállásba. Petschauer szilaj, nekirugaszkodással rászalad. Nem bír magával. Mint egy fiatal csikó, aki elszakította a pányvát. De már villan Tersztyánszky kardja. Egy hallatlan gyors mozdulattal kinyúlik és mielőtt Petschauer elérné, már koppan egy tempó fórral a manzsettán az elővágás.

— Tus Petschauer! — hirdetik a teremben, a tömeg nagy hullámzással még közelebb nyomul és folyik tovább a küzdelem.

Tersztyánszky csak áll szilárdan a helyén. Újra Petschauer támad. De Tersztyánszky remekül választott vívótaktikájával nem bir. Hétszer szalad rá fergeteges flessel. És a hét támadás közül kétszer el is éri védhetetlenül, de ötször Tersztyánszky a gyorsabb, az erősebb, a biztosabb, a jobb és egymásután ötször halálos pontossággal ül a feltartószúrás, recseg az elővágás, vagy koppan a remek védés után a parádriposzt.

Petschauer elvérzett az asszóban, amelyre Tersztyánszky négy éve készült és amelyet hallatlan tudással, erővel, tehetséggel és akarattal végigvívott."

Az olimpia után bejelentette visszavonulását, kardját a zsűri egyik tagjának, az angol Rothermere lordnak ajánlotta fel. Itthon ötezres tömeg várta a Keleti pályaudvaron, a határon átöltözött, és délután egy óra húsz perckor már katonai egyenruhában volt, amikor befutott a bécsi gyors. Beszédében annyit mondott, hogy semmi mást nem csinált, mint a kinti és az itthoni bajtársai, küzdött a magyar kard hegemóniájáért.

"Hogy az a szerencse ért, hogy mint magyar katona érhettem el az első helyet, abban a Gondviselés különös kegyét látom. A Gondviselés meg akarta mutatni, hogy a magyar honvédség minden tagja — és ennek tagja a nemzet minden fegyverforgató férfija — nemcsak akarja, hanem meg is tudja forgatni a kardot. Akkor is meg fogja forgatni, ha a sors sokkal nehezebb feladat elé fogja állítani ezt a nemzetet, amelynek minden tagja életét és vérét hajlandó áldozni a hazájáért."

A tömeg egy része diadalmenetben kísérte végig a Vérmező utca 14-ig, a ház bejáratát méltón feldíszítették.  Ezek után katonai hivatásának élt, de nem tehette sokáig. Egy hadgyakorlatból vitték haza oldalkocsis motoron, a Solymári úton egy szekér állt keresztbe, és a sofőr rosszul mérte fel a kanyart, egy fának vezette a motort. Az alezredes lába több helyen eltört, zúzódásokat, belső sérüléseket szenvedett, és csak későn tudták eljuttatni a János kórházba. Úgy tűnt felépülhet, de bevérzett tüdeje halálhoz vezetett.

Tersztyánszky lánya így emlékezett vissza a kórházban töltött időszakra. "Ajkát sosem hagyta el jajszó. Amikor a baleset másnapján meglátogattam, azt kérdezte, hogyan sikerültek a vizsgáim. Jól, feleltem. Lábain ezalatt kifeszítve 15 kilós súlyok lógtak.”

Nyolc napig küzdött a kórházban a bajnok, majd június 21-én 7 óra 5 perckor meghalt. Barátja, Schenker Zoltán fogta le a szemét az Uj Nemzedék cikke szerint. Amikor haláltusáját vívta, vezényszavakat suttogott, és halálos ágyán is arra kérte az ott lévőket, hogy az egyik katonáját juttassák álláshoz, segítsenek rajta, ha már ő nem tud.

Renato Anselmi, az olasz vívók nevében Budapestre küldte legbecsesebb kardját azzal a kéréssel, hogy helyezzék azt a tragikusan elhunyt olimpiai bajnokunk sírjára. A piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kardra erősített emlékplaketten ez állt: "Tersztyánszky Ödön olimpiai és világbajnoknak Olaszország vívói a csodálat és részvét zálogául felajánlják az 1924. évi olimpián aratott győzelmüknek ezt a szimbólumát. 1929. év júniusán.” Egyben hivatalosan közölte a nemes ellenfél azt is, hogy az igazi sportszellem tündöklő példájaként örökös vándordíjat alapítanak Tersztyánszky emlékére, amelyért évenként egy alkalommal a legjobb magyar és olasz kardvívók mérkőznek.

Tersztyánszky nevét Csákváron a sportpálya viseli. A következő részben visszaidézzük, hogyan vívott az aranyérmes csapatban.