Csak kedélycsillapításból mondták, hogy a részvétel a fontos

2020.04.03. 23:26

Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.

A sportélet egyik legfontosabb és legnemesebb mondását Pierre de Coubertin bárónak tulajdonítják. Szépen csengő gondolat, viszont az idők során sokat tömörült, rövidült, kapott némi ráncfelvarrást, és az idő kikoptatta azokat, akik a mondást valójában megalapozták. 

A szállóige eredetéhez 1908. július 19-ig kell visszamenni, az első londoni olimpia idejére. Aznap a londoni Szent Pál katedrálisban tartottak Lambeth-konferenciát, az anglikán egyház egy klerikáris eseményét, amit 10 évente rendeztek és 250 érseket gyűjtött egybe.

Ethelbert Talbot
Ethelbert Talbot
Fotó: Wikipedia

Az eseményen részt vett az egyesült államokbeli Pennsylvania állam érseke, Ethelbert Talbot is, aki aznap tette le érseki esküjét. Jelen voltak még az olimpiai játékok rendezői is, ami nem számított rendkívüli dolognak. Épp vasárnap volt, nem rendeztek versenyeket, akkoriban szokás volt, hogy a sportrendezvényeket összekapcsolták a vallási ünnepségekkel.

Akkoriban a játékok 6 hónapig tartottak. A londoni olimpia április 27-én kezdődött és október 29-én ért végett, London pedig a véletlennek is köszönhette, hogy rendezővé lépett elő. Az eredetileg Nápolyba tervezett játékokat ugyanis az olasz kormányzat mégsem vállalta el, mert a Vezúv 1906-os kitörése olyan károkat okozott a városban, hogy az olimpiára szánt forrásokat átcsoportosították a lerombolt városrészek helyrehozatalára.

Londonban az alapvetően egyéni díjakról szóló játékokat azzal próbálták meg megfűszerezni, hogy létrehozták az Olimpiai Bajnoki Trófeát, mellyel a legjobban teljesítő országot szerették volna kitüntetni. A nagy sportnemzetek közül főként Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok voltak az első számú esélyesek, ami sok szurkálódást okozott az atléták és sportvezetők között. Az amerikai Talbot atya igyekezett elejét venni a konfliktusnak. Amikor fellépett a pulpitusra, a közönségből figyelte őt Pierre de Coubertin báró.

„A nagy olimpiai játékoknak vagyunk részesei” – kezdte meg beszédét Talbot. „De mit is jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy minden fiatal férfi, akik robusztus fizikummal rendelkeznek, a világ négy tájáról érkeztek ide. Az internacionalizmus ideje, amit stadionjainkban is tapasztalunk, veszélyeket rejt. Igaznak véljük, hogy minden versenyzőnek ki kell állnia magáért és nemzetéért, ezzel azonban új versenyhelyzetet teremtettünk. Egyetlen biztonságunk az Olimpia lelkében rejlik: hogy a játék maga többre való, mint a verseny és a díj. Szent Pál arra tanít minket, hogy a jutalom értéke jelentéktelen. A díjunk nem megvásárolható, nem rontható meg. És ha csak egy is hordhatja a koronát vagy az olajágat, mindannyian osztozhatunk a verseny örömében. Minden buzdítás a közös érdekünkből kell, hogy eredezzen, hogy lelkeket mentsünk meg és tiszta, aktív és egyenlő versenyfeltételek között mérettessük meg magunk.”

Az ellenségeskedés nem vezet sehova

Öt nappal később Pierre de Coubertin báró is megemlékezett az érsekről, amikor a maratoni verseny estéjén tartott beszédet a Grafton Galériában. Nem véletlen, hogy épp ekkor, ugyanis pattanásig feszült a helyzet a nemzetek között. A maratoni számban egy Dorando Pietri nevű olasz versenyező elsőként érkezett meg a célt jelentő stadionba, ahol viszont többször is összeesett a fáradtságtól. A gyengélkedő futó külső segítséget kapott, felsegítették, majd áthaladt a célvonalon. 

Pietrit emiatt később diszkvalifikálták, és a versenybizottság az amerikai John Hayesnek ítélte meg a győzelmet. A díszpáholyban ülő Alexandra királyné - VII. Eduárd brit uralkodó felesége - ugyanakkor botrányosnak tartotta az esetet, és felháborodásának hangot adva azonnal intézkedett, hogy az olasz futó kapjon egy aranyozott kupát. 

A 400 méteres férfi síkfutás döntője is okozott bonyodalmakat, mert az amerikai John Carpentert kellett kizárni a versenyből, amiért akadályozta a brit Wyndham Halswelle-t – ami furcsa mód az amerikai szabályrendszer szerint szabályosnak minősült, Angliában viszont nem. A versenyt aztán a kizárt futó nélkül kellett volna lebonyolítani, de csak Halswelle vett részt rajta, a megmaradt két amerikai ellenfele szolidaritásból nem állt rajtvonalhoz.

Pierre de Coubertin az események hatására emelt szót és fogalmazta átörökített gondolatait.

Múlt vasárnap a pennsylvaniai érsek örömteli megállapítást tett: az olimpia fontossága kevésbé abban rejlik, hogy győzzünk, mintsem abban, hogy a részesei legyünk. A fontos az életben nem a győzelem, hanem a harc. A lényeg nem az, hogy legyőztek minket, hanem az, hogy harcoltunk.

Ebből lett aztán a „részvétel a fontos” szófordulat, amelyet Courbertin bárónak tulajdonítanak, holott ebben a formában sosem hangzott el tőle a fennmaradt források szerint. A mindenki által ismert krédót egyébként 1932-ben használták először, és betűit a Los Angeles-i játékok stadionjának falára vésték fel.

A férfi a teljesítmény mögött

Az elhíresült idézet viszonylag tiszta képet ad arról, hogyan gondolkodhatott Coubertin az akkori világról: 20 évesen az Egyesült Államokban tanult, a francia oktatási minisztérium felkérésére pedig tanulmányt folytatott a francia és amerikai oktatási rendszer összehasonlításáról, mely során megfigyelte, hogy az angolszász iskolarendszerben hangsúlyosabb szerepet kap a sport.

Dédunokája, Diane de Navacelle-Coubertin szerint „Coubertin humanista volt, egy nevelő, akinek a sport elsősorban emberi értékeket kellett, hogy közvetítsen, hogy megfelelő alapot nyújtson az élethez.” A történészek között is egyetértés van abban, hogy Coubertinnek a sport egy eszköz volt az emberi jellem építéséhez, egyfajta fejlesztési keretnek tartotta, ami összehangolta a testet és a szellemet.

A humanista felfogás ellenére Coubertin ugyanakkor kimondottan nőellenes is volt. „Az igazi olimpiai hős a férfi egyén, ennél fogva se nem nő, se nem a csapat“ – állította egy nyilatkozatában. „Egy női olimpia nem lenne praktikus, sőt, érdektelen és esztétikát nélkülöző, valamint – ne féljünk kimondani – inkorrekt lenne.” 

Thierry Terret sporttörténész szerint Coubertin „olyan szellemet képviselt, melyben a nőnek két fontos szerepe van: saját férjének képviselete és az anyaság vállalása. Egy mozgó nőnek nem állhatott jól esztétikailag, ahogy az erőfeszítéstől eltorzul, mi több, az intenzív mozgás a termékenységnek is keresztbe tehetett.”

A játékok alapítója hozzájárult ahhoz, hogy 1900-tól szerepelhettek nők az olimpián, de azok csak demonstratív jellegű versenyszámokban indulhattak. Alice Milliat az első világháború után indított női olimpiai mozgalmat, de Coubertinnek olyannyira nem tetszett a kezdeményezés, hogy bírósággal fenyegetett, amiért használták az „olimpiai” megnevezést. 

A mozgalom ugyanakkor lépéskényszerbe hozta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, és a Coubertin utáni időkre már beásták a lövészárkokat: Coubertin 1925-ben hagyta el az elnöki tisztséget, három évre rá pedig már az atlétikában és gimnasztikában is indulhattak nők a játékokon.



  • Tippek
  • Csok