A legolcsóbb olimpiai aranyat szerezte, mégsem becsülték meg

Az 1968-as olimpián kenu egyes ezer méteren a német Detlef Lewét tartották favoritnak, Tatai Tibor viszont több mint két másodperccel legyőzte. Tatainak előbb a magyar válogatót kellett megnyernie, és Wichmann Tamás legyőzésével ez sikerült is. 

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

„Azért örültem Hesz Misa aranyának, mert a zenekar be tudta gyakorolni a Himnuszt, nekem már egy órával később nem hamisan játszották, mint neki”

– Tatai Tibor mondta ezt 2018-ban, amikor visszatértek a bajnokok az 1968-as olimpia ötvenedik évfordulóján a Mexikóváros melletti Xochimilco tóra.

Tatai Tibor 1944. augusztus negyedikén született a Kőszeg melletti Pösén, a háború elől Szentendréről menekült oda a rokonokhoz a családja. 1960-ban kezdett el kenuzni, és 1964-ben már legyőzte a négy évvel korábban olimpiai bajnok Parti Jánost egy versenyen, de utána elvitték katonának, így csak 1968-ban indult be a karrierje.

„Nem voltam lelkes a katonaságtól, a leszereléskor azt vágták a fejemhez, a honvéd rendfokozatot sem érdemlem meg. Ennek összességében a hasznát is vettem, mert 1968-ban azok a bajtársaim, akik velem szolgáltak, és jó minősítést kaptak, mehettek a Felvidékre a csehszlovákiai bevonuláskor, hogy Érsekújváron köpködjék őket a helyi magyarok. Én viszont akkor már nagy erővel készültem az olimpiára.”

- mesélte az Indexnek. Az olimpiát 1968. októberében rendezték, abban az évben nem jelölték ki a magyar csapatot, hanem csak kint határoztak arról, ki indulhat az ezer egyesben. Mivel Tatai két fontos versenyt megnyert itthon, ezért ő is felszállhatott a Mexikóba induló gépre.

Granek István volt a válogatott vezetője, ő úgy érvelt: aki kint erős, és nagy formában van, a két hét múlva kezdődő olimpián is erős lesz, és nem esik vissza a formája.

Tatainak így Wichmannt kellett legyőznie, hogy ott lehessen az olimpiai rajtnál is: jobban futott alatta a hajó, Wichmann pedig az utolsó 250 méteren már látta, nem kerülhet Tatai elé, ezért nem is adott mindent bele. Wichmann-nak így a páros jutott, ahol egyébként ezüstérmes lett.

Jöhetett az olimpiai program: az elődöntőben Detlef Lewe, a németek nagyágyúja került Tatai mellé, és egy másodperccel legyőzte. A némettel egyébként korábban már találkoztak egy snagovi versenyen, ahol Lewe nem akarta elhinni, hogy van valaki, akit nem tud leszakítani, és nem tudja méterekkel verni. Granek István odament hozzá, és humorosan azt mondta neki, ne is foglalkozzon Tataival, hanem azt képzelje el, milyen erős és gyors a bátyja.

Ezután jöhetett a döntő, ahol nem sokan várták a meglepetést. Tatai 20 dollárban fogadott arra Granekkel, hogy féltávnál a magyar hajó lesz az első. 20 másodperces 100 métereket akart megtenni, mert tudta, hogy akkor nem lehet bajban, és azt a tempót nem bírják majd a többiek. A Népsport így tudósított a versenyről:

„Tatai fergeteges hajrába kezdett, egyre inkább sikerült elszakadnia a világhírű Lewétől és akárcsak Hesz, ötven méterrel a cél előtt már biztos győztesnek látszott. Egyetlen centimétert sem adott le előnyéből, a második helyen beérkező Lewe és az őt követő Galkovval szemben."

Tatai úgy emlékezett vissza később a versenyre, hogy nem volt nagy hajrá, hanem csak jó erőbeosztás, ezért folyamatosan növelte az előnyét, és a célban már két és fél hajóval volt a második előtt, a román Patzaichin pedig totál elkészült az erejével. A több mint két másodperces különbség tekintélyt parancsoló volt, a magaslathoz kitűnően alkalmazkodott.

„Vártam a többieket, hogy célba érjenek. Na, jó, egy kicsit elfáradtam. A nyakam, amit ez a nagy fejem megrántott az előfutamban, szerencsére jól bírta.”

A győzelme után az újságok meglátogatták munkahelyét, a szentendrei HÉV-telephelyet. Édesapját, és őt is nagy tisztelet övezte. Különösen azért, mert az esztergáló műhelyből, ahol edzései előtt dolgozott hattól-kettőig, többször át akarták helyezni, könnyebb megbízatást akartak neki adni, ő azonban valamennyiszer nemet mondott. Egyszer sem választotta a könnyebb utat.

Az olimpia után 1970-ben világbajnokságot nyert Koppenhágában, rá egy évre a második lett Belgrádban, és akkor még csak sejteni sem lehetett, hogy az lesz az utolsó versenye.

„Nagyon sokan össze akartak ugrasztani Wichmann-nal. Akkor sem értettem, miért. A visszavonulásomban nem játszott közre Tamás. Sokkal inkább mások. Pedig ilyen olcsón olimpiai aranyat még nem kapott ez az ország, mégsem becsülték. Nem volt még egy olyan sportoló, aki fél évvel az olimpia előtt lett versenyző, és hozta is az eredményt. Szinte semmibe sem kerültem. Most az mindegy, hogy engem kevésre tartottak, a teljesítményt is degradálták. Mert hát amikor ki mertem kapni életemben először nagy versenyen, az 1971-es vb-n, akkor azt mondták: Tatai elvtárs, ezt bárki képes megcsinálni. Mintha utolsó lettem volna, olyan volt a hangulat.”

A második helye után elkezdtek belemagyarázni a technikájába, hogy nagyobb csapásszámmal versenyezzen, mert akkor gyorsabb lesz. Mindez csak felgyorsította a visszavonulását.

Az én evezésem lassúnak tűnt a hosszú, nyújtott tempók miatt, de ettől még megvolt a sebességem, mint az olimpia is megmutatta. Ha én gyorsítok, akkor ugyan nem tűnök lassúnak, olyan a látszat, mintha kapkodnám magam, de ez bizonyíthatóan a sebesség rovására megy. Ők ezt is jobban tudták. Jómagam pedig örömmel vettem részt a testvérem mellett az időmérőjelzők szerelésénél. Ott voltam én a müncheni olimpián, csak nem mint versenyző.”

Tatai aranyérme után 2008-ig vagyis negyven éven kellett várni arra, hogy magyar bajnoka legyen ennek a számnak. Edzősködött, de nem akart soha gyerekverejtékből élni. „Tudja, milyen csodás a Dunán napfelkeltekor vagy éppen nyugtakor kint lenni a nyílt vízen? Ha össze is megyek öregkoromra, mint a szappan, ez az élmény életem végéig elkísér. Ilyen dunai hajós vagyok én.”