Eddig három, és hol a vége?

Első felnőtt világbajnoki címét 2007-ben szerezte Szentpéterváron a magyar kardcsapattal, az eddigi utolsó nagy diadala pedig a tokiói olimpia megnyerése, harmadik egyéni olimpiai aranyérme volt. Utóbbi egyedülálló bravúr a sportág történetében.

A közelmúltban feledhetetlen sétán vettünk részt Pasaréten, a téma a Bauhaus volt, amelynek egyik budapesti bölcsője ez a varázslatos szépségű dombvidék. Amikor 1940-ben Koromzai Vilmos megtervezte a BBTE, azaz a Budai Tornaegylet ma is álló, és a Vasas Pasarét Sportcentrum nevet viselő épületét, az építész még nem is sejthette, hogy 82 évvel később minden idők egyik legnagyobb kardvívójának arcképe díszíti majd a komplexum vívócsarnokának falát.

Nem beszélve arról, hogy a háromszoros egyéni olimpiai kardbajnok legalább akkora művész, mint az említett festő vagy a költő. Csak az ő művészetét nem vásznakban vagy kötetekben, hanem aranyérmekben mérik.

A három olimpiai bajnoki cím közül a harmadik, a tokiói volt a leginkább betervezhető, hiszen 31 éves korára Áron annyira kiemelkedett a kardvívás nemzetközi mezőnyéből, mint Kemény Dénes magyar vízilabda-válogatottja a kétezres években a maga sportágában. Még abban is másolta kardozónk a pólósokat, hogy nem aprózta el feleslegesen a tudását és az energiáját: jobbára csak az olimpiákat nyerte meg.

Pedig semmi sem predesztinálta arra, hogy kardvívó legyen – már a csillogó tehetségén kívül. Volt, hogy kacérkodott a kosárlabdázással – szerencsére elvetette –, a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatos diákja volt, országos matekversenyt nyert, simán elméleti matematikus lehetett volna belőle. Két egyetemet is elvégzett, angolul és franciául perfektül beszél. Felesége sikeres bankár Londonban.

Pedig a sors odatett egy szinte áthághatatlan akadályt hősünk útjába. A 2008-as pekingi olimpia előtt meghalt szeretett mestere, Gerevich György, utána már Somlai Béla szakmai irányításával ért fel Londonban az olimpiai dobogó tetejére, amely bravúrt Rióban is megismételte, de már Decsi András volt akkor a mestere.

Hát igen, a csodálatos Decsi család! Amelynek Decsi Pista, azaz Panatta a feje, a kisebbik fiú, Tomika (ahogy apja hívja) még most is csapattársa a válogatottban Áronnak, a báty, Andris pedig 2015 szeptembere óta az edzője.

És még mindig az, s ahogy elnézzük, az is marad. Olyan ez az együttműködés, annyira egy rugóra jár az agyuk, mint egykoron Széchynek és Darnyinak, Kiss Lászlónak és Egerszeginek.

Áron a tokiói döntőben olyan finomságokat tudott elővenni kritikus, sorsdöntő szituációkban, amit együtt gyakoroltak Decsi Andrissal. Például itt van ez az eset. Decsi nem nagyon szokott bal kézzel iskoláztatni, de akkor és ott megcsinálták, mert az ellenfél, az olasz Luigi Samele balkezes volt. És ott az próbálgatták, hogy a terc alá hogyan rakja be a kardját. És aztán ezt élesben is sikerült megcsinálni.

Samelét könnyedén, 15:7-re győzte le a fináléban, talán éppen a bal kézzel adott iskolának – is – köszönhetően. Az igazi döntő az elődöntő volt, ahol a georgiai Szandro Bazadze nagyon megszorongatta bajnokunkat, a 15:13-as eredmény akár fordítva is alakulhatott volna, de – nem alakult. Talán ezért is akkora vívó Áron, hogy a kétes helyzetekből is ő kerül ki győztesen. Amikor igazán számít.

Nem sokkal az olimpia után nem számított. Akkor Bolognában ki is kapott Samelétől. De arra már senki sem fog emlékezett két nap múlva. A londoni, a riói és a tokiói aranyra viszont amíg világ a világ, emlékezni fogunk.