A legjobban fizetett NFL-védőre is ráfér egy ölelés

A hangszórókból üvölt a zene, az egyik lelátóról nagyjából 30, 6-8 éves forma lány üvölt torka szakadtából, a pályán pedig bő 60 NFL-játékos teszi a dolgát katonás rendben, az egyes gyakorlatokat elválasztó dudaszóknál pedig úgy ugranak a következő állomáshoz parancsszó nélkül, mintha egyszerre súgnák mindnek a fülébe, mi következik. Ott áll viszont közöttük egy 193 centis, 139 kilós monstrum, az NFL jelenleg legjobban fizetett védője, Ndamukong Suh, aki hol zsebretett kézzel, hol a lába előtti nem létező fűcsomókat bámulva bandukol, mintha a világ minden terhét ő viselné.

Észak-Londonban vagyunk a Saracens rögbicsapat pályáján, ahol a Miami Dolphins pár órával azután, hogy megérkezett Londonba, már edzést is tart a műfüvön. Nem sokat szórakoznak, hiszen kevés az idő, a vasárnapi meccs pedig egyre közelebb, már a stadionhoz is átöltözve érkeztek, tréning- vagy rövidnadrágban és edzőmezben szálltak le a luxusbuszokról, ahonnan egyből a pályára mentek.

A leszállás a többségnek nem is okozott gondot, csakhogy hiába extraméretű luxusbuszokat rendelnek az ilyen meccsekre az NFL-nél mindig, egyes játékosok egyszerűen akkorák, hogy nem férnek ki egy normál busz ajtaján, ezért eszméletlen furcsa mozdulatokkal próbálnak kijutni a buszból, ügyelve, hogy a lépcsőn lefelé egyensúlyozva semmibe se verjék be a fejüket.

A pályán viszont már nincs gond, a játékosokon, az edzői stábon és a nagyjából 40 fős segítőkön is látszik, hogy felőlük akár Pekingben is lehetnének, ugyanígy tennék a dolgukat. 5-10 percenként jönnek az új elemek, amiket gyakorolnak, akinek pedig épp nincs dolga, az oldalvonalon próbálja szórakoztatni magát.

A cornerback Brent Grimesnak például jó pár dekázás is összejön az amerikaifutball-labdával, feltehetőleg nem először csinálja a már ezt, de túlzott gyakorlásra nincs lehetősége, sietnie kell, mert a védelemnek muszáj gyakorolnia az interceptionöket.

Talán pont ez bántja Ndamukong Suh-t, az NFL és a Dolphins egyik legnagyobb sztárját, akit egyáltalán nem villanyozott fel az úgynevezett walkthrough-edzés, amin nincs sem kemény ütközés, sem új dolog, amit épp tanulnak, csak könnyed mozgással, lényegi kontaktus nélkül átveszik azokat a legfontosabb dolgokat, amik szombaton kellhetnek.

Márpedig Suh-nak lételeme a játék erőszakos, fizikális része. Pont az ereje és erőszakossága miatt rettegtek tőle már akkor is, amikor még a Nebraska egyetem védőfalát erősítette, de később Detroitban is így szerzett komoly hírnevet magának. Suh-nál ugyanis mérkőzésen látszólag csak két fokozat működik: vagy két embert betolva ront a támadókra ellenállást nem tűrve, vagy megmagyarázhatatlanul alattomos taposásokkal és rúgásokkal hívja fel magára a figyelmet. Köztes út nincs, az ember szereti vagy utálja a nyáron Miamiba igazolt védőt, aki ilyen szempontból kicsit az NFL Torghelle Sándora: sokan nem szeretik, de még mindig jobb, ha az ember kedvenc csapatában játszik, mint az ellenfélében.

Ez a pénteki tingligangli pedig nem fekszik neki. Talán benne van az éjszakai, óceán fölötti repülés, a kevés pihenés, a korai londoni megérkezés is, de Suh egyáltalán nem dominál. Mivel nem a védőfal sémáit veszik át, tulajdonképpen dolga sincs, állhatna a helyén egy meccsenként a minimumot kereső újonc, vagy akár én is lehetnék a falban, mindegy lenne, zsebre tett kézzel én is tudnék kettőt lépni. Erre kár elpazarolni az évenkénti átlagosan 19 millió dolláros fizetését, ami ki is ül a védőzseni arcára.

Amikor véletlenül épp nincs zsebre dugva a keze, lehorgasztott fejjel mászkál ide-oda, pedig a műfűben sincs semmi érdekes. Az edzés közepén, amikor a speciális csapatrész veszi át a főszerepet, és épp nincs dolga, kicsit vidámabb az oldalvonalon, a védőtársaival előbb cicáznak egy kicsit, majd – már újra zsebre dugott kézzel – viccből rákiált egy védőre, amivel a frászt hozza ki belőle, bár a közel másfél órás edzés alatt semmi sem árulkodik arról, hogy az egyik legmeghatározóbb és legkeményebb védőről van szó.

Sőt, ennek épp az ellenkezőjére gondolhatnánk, amikor a hangszóróban Mr. Oizo Bombastic című száma hangzik fel, amire legelőször Suh mozdul meg, majd több társai is követi a táncban. Ez legalább életet lehet bele, még az imitált hárompontos állásba lehajolva is mozog a válla, igaz, arra már nem pazarolja az enerigáit, hogy valóban három ponttal – két lábbal és egy kézzel – érintse a talajt, a kezek ugyanis továbbra is zsebben.

Az érzés, hogy az ilyen kontakt nélküli edzésen Suh olyan, mint egy ketrecbe zárt vadállat, az edzés végén sem múlik, hiszen leszegett fejjel, monoton hangon, majdhogynem álmosan válaszolgat a kérdésekre. De csak az előre kitalált PR-duma jön belőle, fontos az edzés, készülnek a Jets ellen, sokat számít majd a csoportellenfél elleni mérkőzés, a legjobbat akarják kihozni magukból. Örül, hogy Londonban van, az NFL népszerűsége rohamosan nő, ennél többet viszont nem tudunk meg tőle, felszáll a buszra, és megy tovább a dolgára.

A londoni születésű Jay Ajayi sokkal bőbeszédűbb volt az edzés utáni sajtótájékoztatón, ahova őt, és a csapat irányítóját, Ryan Tannehillt hívták meg.

Ajayi, aki jelenleg sérültlistán van, tehát a szezonban már nem játszhat, csak azért jöhetett el a csapattal a túrára, mert angol. Hirtelen nagyon népszerű is lett a játékostársai körében, állítólag mindenki rá akar tapadni majd a városban a helyismerete miatt, bár kétséges, hogy az edzők mennyi szabadidőt adnak majd nekik.

De Suh-ra visszatérve, senkit ne tévesszen meg az, hogy a 28 éves védő nem hajtotta agyon magát pénteken. Vasárnap egyetlen célja lesz: pokollá tenni a Jets támadófalának életét, és a lehető legtöbbször földre vinni az irányító Ryan Fitzpatricket, hogy meglegyen végre az első sackje a Dolphinsban azok után, hogy a Lionsnál öt év alatt 36-ot szerzett.