Az év, ha nem az évtized meccse lesz

Mindkét csapat ontotta magából az NFL-kaliberű tehetségeket az elmúlt években: az Alabamának köszönhetjük például az idei év egyik legjobb újoncát, Amari Coopert, az LSU pedig Odell Beckham Jr.-ral ajándékozta meg a profiligát, és itt még nem ér véget a lista, de erről majd később. A lényeg, hogy aki nyer: nemcsak az egyik legkomolyabb rivalizálást nyeri meg, hanem ugrik is egy nagyot a rájátszás felé. 

A meccset sokan a legjobb egyetemi játékosnak járó Heisman-trófeára is esélyes két futósztár, az LSU-s Leonard Fournette és az alabamás Derrick Henry csatájaként is harangoztak be, de ennél sokkal több tényezős lesz az ütközet. 

Amit fontos megjegyezni:

• az LSU veretlenül vezeti az egyetemi foci egyik legkeményebb csoportját, az SEC Westet, és másodikként rangsorolták őket a TOP25-ben
• az Alabamának idén egy veresége van, az Ole Misstől, azóta viszont nagyon összeállt a csapat, és a legjobb egyvereséges csapatként rangsorolták őket negyedikként. 

Mivel a szezon végén csak négy csapat juthat be a rájátszásba, ezért az erről döntő bizottság kiemelten fontosnak tartja az ilyen rangadók eredményeit. 

Az LSU és az Alabama meccs minden évben kőkemény rivalizálás, már csak az Alabama-edző Nick Saban személye miatt is. Saban 2000 és 2004 között irányította az LSU-t, majd egy NFL-es kitérő után lett az Alabama edzője, ahol azóta az egyetemi foci egyik legmeghatározóbb figurája. Ő tavaly mondta azt, hogy az Alabama-LSU leginkább titánok harcához lehet hasonlítani mostanság. Kollégája, Les Miles csak nagyfiúk játékaként beszélt a derbiről pár éve. 

A két csapat rangadóját 2011-ben az évszázad meccseként harangozták be, nem véletlenül: az LSU volt az első kiemelt, az Alabama pedig a második. Mindkét csapat tömve volt NFL-kaliberű tehetségekkel, a két keretből összesen ötven játékost draftoltak a következő években.

A derbit az LSU nyerte egy mezőnygóllal 9-6-ra, de a döntőben ismét találkoztak, és az Alabama 21-0-val állt bosszút. A 21-0 a most hétvégi meccsben valahogy nincs benne, egy 9-6 közeli már annál inkább, de inkább nézzük meg, hogy mi is döntheti el. 

A megállíthatatlan erő találkozása az elmozdíthatatlan tárggyal

Kezdjük Leonard Fournette-tel, mert mégiscsak ő az egyetemi szezon legnagyobb sztárja, és az LSU majdnem minden reménysége most is benne lesz: 1352 yardot futott eddig hét meccsen, köztük néhány olyan produkcióval, hogy azokat majd évek múlva is ismételni fogják: „amikor Fournette terrorizálta az Auburn-védelmet”, „amikor Fournette felszántotta a pályát a Florida ellen” és így tovább. 

Csakhogy ott lesz vele szemben egy olyan védelem, amely a futás ellen a harmadik legjobb az egész országban. Az eddigi meccseiken átlagosan 78 yardon tartották az ellenfelek futójátékát, és futásonként 2,6 yardot engedtek átlagban. Ennek készül nekirohanni Fournette a maga futásonkénti 7,7 yardos átlagával, ami az országban a tizedik legjobb. Tavaly 80 yard alatt tartották, de az LSU-sztár azóta sokat fejlődött, erősebb is lett. 

Az Alabama védelmébe idén már több tehetséges futónak is beletört a foga, egyedül az a Nick Chubb tudott ellenük 140 yardot összefutni, aki azóta egy évre kidőlt egy brutális térdsérülés miatt. Igaz, ő is akkor élt igazán, amikor a Bama előnye már tetemes volt.  Fournette kivételes játékos, akit sokan már most az NFL-ben látnának, de ilyen kemény védelemmel még nem találkozott idén. Ha valaki, akkor az Alabama meg tudja állítani, ám azt azért ne várjuk, hogy megeszik reggelire az ország legjobb futójátékosát, annál sokkal izgalmasabb ez a párharc. Pláne, hogy az ország egyik legjobb linebackere, Reggie Ragland is feni rá a fogát. 

És mi a helyzet az alabamás Derrick Henryvel, aki az alabamai futók tradícióját viszi tovább testalkatában, és úgy játszadozott a konferencián belüli ellenfelek védelmeivel időnként, mintha kisiskolások közé állt volna be? Henry ezer yard fölött jár az idén, de neki sem olyan lesz ez az este, mintha a parkba menne ki az unokaöcsikkel futkározni. Az LSU futás elleni védekezése nem sok jót ígér számára: az országban a hatodik legjobbak ebben a kategóriában, ugyanakkor volt egy-két megingásuk ebben az idényben.  

Ki a kevésbé rossz irányító?

Ha nem tudják majd egymás torkán lenyomni a dolgát, akkor muszáj lesz a passzjátékhoz nyúlnia mindkét csapatnak, és akkor az dönt, kié a kevésbé rossz quarterback. 

Na jó, szezon előtt még ilyen rosszindulatúan is lehetett volna indítani egy beharangozót ehhez a meccshez, de azóta elég sok minden történt. Vegyük az LSU-irányító Brandon Harrist, akinek képességeiben rengetegen kételkedtek még a nyáron, aztán hétről-hétre lépdelt előre, kilenc touchdown-passzt jegyez, és még egyszer sem adta el a labdát. Azért nem akkora mágus, mert az LSU 77 százalékban futójátékokat hívott idén, viszont Nick Saban is arra mutatott rá, hogy képesek lehetnek robbanékony játékokra: 

• Malachi Dupre 18,9 yardot átlagolt elkapásonként az idén
• Travin Dural, 17,8-at

és ezzel mindketten TOP5-ben vannak a konferenciában. 

Harris javára szól, hogy ha kell, akkor futni is tud, idén eddig 5,4 yardot átlagolt, amikor megindult, és az Alabamának eddig egy jól futó irányító, a tennessee-s Josh Dobbs okozta a legtöbb problémát. De ehhez kellett az is, hogy a Tennessee-nek az LSU-hoz hasonlóan volt egy jó futója az irányító mellett, az Alabama meg is szenvedett velük rendesen. Bár azért Harris futási képességei nem érnek fel Dobbséhoz, ezt gyorsan tegyük hozzá.

Harris lelkében a terrort egyrészt Minkah Fitzpatrick keltheti, aki a Texas A&M ellen briliánsan játszott, továbbá Eddie Jacksonról se feledkezzünk meg, és a védelem által szerzett touchdownjaikkal a második legjobbak amúgy is az alabamaiak. 

Ellenfele, Jake Coker esetében a hazai statisztikákon érdemes rugózni egy kicsit. Az Alabama Crimson Tide irányítója csak nagy nehezen nyerte el a kezdőpozíciót Sabannál, azóta a hazai meccseken kilenc touchdown-passza mellet hét interceptiont jegyzett otthon. Nála is látszik a fejlődés, a legutóbbi három meccsén már 75 százalékos pontossággal passzolt. 

A két csapat passzjáték elleni védekezésében sincs olyan eget verő különbség: egyikük sincs az élmezőnyben ebben a kategóriában, és mindketten találkoztak a szezonban olyan ellenfelekkel, akiknek a passzjátéka országos szinten a legjobbak között van. Az LSU-nál figyelhető meg inkább az, hogy nem sikerült konzisztensnek maradnia a passz elleni védekezésnek: jó passzjátékkal bíró csapatokat zártak le, a gyengébbek ellen meg időnként indokolatlan kihagyások voltak. És amikor az ellenfélnél van egy Calvin Ridley és  ArDarius Stewart, akik együtt eddig 855 yardot kapdostak össze, akkor van ok az aggodalomra. 

Mindkét quarterback az eddigi legkeményebb meccse elé néz egyetemi pályafutása során, már csak a tét miatt is. Cokerből inkább kinéznénk, hogy megremeg, de Harrisnek meg a legkomolyabb teszt jön. 

A speciális egység lehet a rés a pajzson

Mindkét csapatnál félhetnek rendesen, hátha a speciális egység hullik szét már megint darabjaira, és ez talán inkább az LSU-ra igaz, ahol időnként úgy viselkedett az egység, mintha lekapcsolták volna a lámpát, és komoly yardokat adtak fel. 

Az Alabama 65. a rangsorban a puntvisszahordásokkal szemben, az LSU Pedig a 127., azaz a legrosszabb az országban. Tényleg. Les Miles edző beszélt is erről a héten, hogy rengeteget dolgoztak a speciális egységgel, és jól haladtak.

Akkor most ki nyer?

Fogalmunk sincs. Az Alabama eddigi egyetlen vereségét otthon szenvedte el, és Coker statisztikái elég szörnyűek otthon, de ettől még ne gondoljuk, hogy hátrány lesz nekik a hazai pálya.

Két kőkemény védelem, két brutális futó, és két olyan irányító, akik életük nagy tesztje elé néznek, ott lesz még az LSU remek falának harca az Alabama front sevenje ellen, és a tét is hatalmas. Pokoli, fizikális meccs lesz, nem túl sok ponttal. Az utóbbi évek legjobb nem döntője, ahol végeredményben talán a irányítók teljesítményén dől majd el, ki léphet nagyot a legjobb négy felé. 

Az Alabama-LSU vasárnap hajnal két órakor kezdődik.