A Super Bowlok leglassabb 100 yardja

James Harrison majdnem kihullott az NFL-ből, aztán csodát csinált a döntőben. Folytatjuk az ötvenedik Super Bowlt felvezető sorozatunkat.

Néha előfordul, hogy igazi sötét lovak produkálják egy-egy meccs legnagyobb pillanatait: ilyen volt tavaly a patriotsos Malcolm Butler interceptionje, amivel megpecsételte a Seahawks elleni győzelmet, vagy a csereként beugró Jim Plunkett, aki aztán a győzelemig vezette az Oakland Raiderst, és a Super Bowl XLIII-ben ilyen volt James Harrison, a Pittsburgh Steelers linebackere is.

Harrison ugyanúgy a Kent State University játékosa volt, mint a Steelers másik linebackerlegendája, Jack Lambert. A minden szempontból sötét lónak számító játékost – linebackernek túl alacsony, védőfalembernek pedig túl pehelysúlyú – 2002-ben nem kellett senkinek a drafton, így szerezte meg a Pittsburgh, hogy aztán két éven át kínlódjanak vele nagyrészt az edzőcsapatban. A fiatal Harrison ugyanis egyáltalán nem volt jó játékos: a csapattársak elmondása szerint fogalma sem volt a csapat jó pár játékáról: ha ilyet hívtak be az edzők, egyszerűen abbahagyta a játékot.

 Igazi fafejű állat volt. Az edzőtáborokban azt se tudta, mit csinál, és ha elveszítette a fonalat, egyszerűen felemelte a kezét, és elkezdett kiabálni az edzőknek, hogy ő ezt nem csinálja. Mindannyian azt gondoltuk, hogy ez a csávó teljesen őrült

– mondta róla egykori csapattársa, a szintén linebacker James Farrior.

A fiatal és tapasztalatlan Harrison az NFL Europe Rhein Fire-jét is megjárta, és egy rövid időt a Steelers régi riválisánál, a Baltimore Ravensnél is töltött, és már azt fontolgatta, hogy hagyja az egész NFL-karriert a fenébe, amikor a sérült Carl Haggans helyére ismét szerződtette a Steelers. Ugyan Harrison a Super Bowl XL-en már szerzett egy gyűrűt, igazi közönségkedvenc és igazán érett játékos csak a következő évben lett: 2007-ben ő lett a csapat MVP-je: 8,5 sackkel, 7 fumble-lal zárta az évet, 2008-ban pedig az Év Védőjátékosává választották az NFL-ben. Ő lett az első draftolatlan játékos, aki megkapta ezt a címet.

És akkor jött a Super Bowl XLIII, ahol a Pittsburgh Steelers az ellen az Arizona Cardinals ellen játszott, ahol a korábbi Steelers-támadókoordinátor, Ken Whisenhunt volt a vezetőedző. 10-7-es Steelers-vezetésnél, tizennyolc másodperccel az első félidő vége előtt az Arizona Cardinals támadhatott, akik mindössze két yardnyira jártak a Steelers end zone-jétől. Harrison csodálatosan helyezkedve csípte el Kurt Warner Cardinals-irányító labdáját, és átgázolva a saját csapattársain és az ellenfél játékosain, száz yardot nyargalt vele, egészen a Cardinals end zone-jáig. Pedig eredetileg az irányítóra kellett volna rontania, de a játék indulása előtt egy megérzés miatt mégis hátrálni kezdett.

Az engem üldöző két játékosból csak egyet láttam, őt akartam valahogy elkerülni, de mögöttem loholó Larry Fitzgeraldra (#11) nem számítottam. Ha a labdára megy, valószínűleg ki is verte volna a kezemből. Ahogy aztán elestem, nem is bírtam felkelni, percekig csak feküdtem ott.

Harrison azt is hozzátette, hogy úgy érezte, hihetetlen lassan fut, közben mindent lassított felvételként érzékelt, és annyi piros mezes játékost látott maga előtt, mintha az oldalvonalról is befutott volna mindenki. A 100 yardos megmozdulása után viszont még nem volt vége a drámának, hiszen az Arizona Cardinals a negyedik negyedben tizenhat pontot szerzett, az egyiket ráadásul egy 64 yardos passzjátékból, amivel Warner Larry Fitzgeraldot találta meg. A hátralévő két és fél percben azonban Ben Roethlisberger Steelers-irányító egy tökéletesen kivitelezett drive-ot vezetett elő, aminek a vége szintén egy hihetetlen play lett, ezúttal Santonio Holmestól, aki gyakorlatilag lábujjhegyről felugorva kapta el Roethlisberger passzát az end zone-ban.

A z Arizona Cardinals innen már nem tudott fordítani. A Pittsburgh Steelers végül 27-23-ra megnyerte a Super Bowlt, és ezzel ők lettek mindmáig az egyetlen csapat, akik hatszor is képesek voltak győzni a döntőben.