Őszintébb főműsoridős káromkodás még nem volt

Igazi sírós program az NFL-draft, ahol a profi amerikaifutball csapatok minden évben kiválasztják maguknak a legtehetségesebb egyetemi sportolókat, akik addig egy büdös centet nem kerestek életükben, már amennyiben egyetemi csapatuk betartotta a szigorú szabályokat. Itt eldőlhet, ki lesz a jövő nagy sztárja, ezért a játékosok a családtagjaik nyakába borulva sírnak, fogadkoznak, érzelmi kitörésekben nincs hiány. De ezek közülis kiemelkedett, ami a 21 éves Takkarist McKinley-ből kitört, amikor péntek hajnalban ledraftolta őt a legutóbbi Super Bowl résztvevője, az Atlanta Falcons. 

A védőjátékos már eleve úgy ment fel a színpadra, hogy néhány éve elhunyt nagymamája fényképét szorongatta és mutogatta mindenkinek, aztán amikor átesett az ilyenkor szokásos procedúrán, a legközelebbi kamerába kezdett kiabálni. Arról beszélt, hogy ezért harcolt, és sikerült betartania az ígéretet, amit a nagymamájának tett.

„Mielőtt meghalt, megígértem neki, hogy egy első osztályú egyetemen fogok sportolni, és aztán bekerülök az NFL-be. Ki fogok szabadulni Richmondból, Oaklandből és profi leszek, ezt ígértem neki. Fél perccel később meghalt. Érte csinálom” - mondta, miközben Deion Sanders, korábbi NFL-játékos az orra alá nyomott egy mikrofont. 

McKinleyből még kiszaladt egy "kurvára sokat jelent ez nekem" félmondat is, ami a draft hetvenezres helyszíni közönsége, és az eseményt főműsoridőben közvetítő nagy sportcsatornák miatt rosszul jött ki, de mindenki látta, mennyire mélyről jön, amit mond. Sanders, aki játékosként kétszeres Super Bowl-győztes volt, rögtön tanácsot is adott neki a színpadon: mindezt az energiát és dühöt tartogassa a pályára, és akkor megállíthatatlan lesz. 

A futball vagy a drogok

Filmekből is ismerős sztori lehet, hogy egy gyereksportoló életét szó szerint megmenti az amerikaifutball vagy akár a kosárlabda, mert iszonyú nehéz körülmények között nő fel, ahol könnyű elveszni. A sportolás jelenti az egyetlen kiutat, reális jövőképet, mert másra egyszerűen nincs esély vagy kilátás. McKinley élete is úgy indult, hogy elhagyták a szülei, helyettük a nagymamája nevelte fel egy elég necces környéken, a kaliforniai Richmondban, amit az állam egyik legfőbb gettójaként emlegettek akkoriban. 

Az Oakland-közeli százezres település 2004-ben az Egyesült Államok 12. legveszélyesebb városa volt, és a statisztikák szerint a gyilkosságok és erőszakos bűncselekményekben még mindig komoly problémát jelentenek. McKinleyt az iskolában többször kirabolták, edzéseken azért kellett félbeszakítani a munkát, mert a közelben lövöldöztek, aztán az ilyen balhék után azt hallgathatták, hogy melyik ismerősüket lőtték le épp. McKinley nagyanyja, Myrtle ettől igyekezett távol tartani, és rengeteget foglalkozott vele.

Ahogy romlott Myrtle állapota, egyre több időt töltött vele, és végül a nagyanyja halálos ágyán ígérte meg, hogy egy nagy egyetemen fog játszani, aztán majd az NFL-be megy, és nem fog elveszni a richmondi gettóban. 

A Cal Bearsnél játszhatott is volna, viszont ahhoz nem volt elég jó a tanulmányi eredménye. Egy sportösztöndíjhoz ugyanis minimális szintet azért meg kell ugrani. Végül egy másik kalifroniai egyetem a UCLA egyik amerikaifutball-edzője karolta fel, és megkapta az engedélyt, hogy náluk játsszon, így sikerült elmenekülnie Richmondból, és az elmúlt két évben már alapember volt.

De ugyanígy elveszhetett volna az idei draft szupersztárja, a futójátékos Leonard Fournette is. A New Orleans-i születésű Fournette-nek is kemény gyerekkora volt: a város egyik legrosszabb környékén éltek, aztán amikor a Katrina hurrikán elvitte a házukat, napokig egy hídon aludtak. „Ha nincs az amerikaifutball, én is ugyanúgy végeztem volna, mint az a sok New Orleans-i utcagyerek, aki drogokat árul és folyamatosan bűncselekményeket követ el. Ezért voltam a hét minden napján, minden szabad órámban a futballpályán, hogy ne vesszek el.”

Néha ez sem elég. 2015 decemberében egy középiskolás futballsztár, Zaevion Dobson három lány életét mentette meg azzal, hogy egy utcai lövöldözésnél eléjük vetette magát. Nem volt bandatag, azért halt meg, mert a környéken leszámolás volt, és egy férfi a tömegbe lőtt. Film is készült annak az évekig veretlen középiskolás csapatnak a történetéről, melynek egyik legjobbját, Terrance Kellyt 2004-ben lőtte le egy 15 éves fiú, mert nézeteltérésük volt. Kelly kerülte az összes balhét, nem ivott, nem drogozott, edzői szerint is példamutatóan viselkedett. A legtragikusabb az egészben, hogy másnap kezdte volna meg sportösztöndíját az ország egyik legjobb programjánál, az Oregon egyetemen. 

Álomnak szép, esély az nem sok

McKinley a draftolása után megemlített egy játékost, aki szintén Oaklandből indulva verekedte fel magát a legmagasabb szintig: a Super Bowl-győztes Marshawn Lynchet, aki nemrég reaktiválta magát, és ismét játszani fog. Lynchéknek is nélkülözniük kellett, amikor gyerek volt, de bevallása szerint ő boldogan élte meg azokat az éveket is, mert a családja, barátai szerették, tudta, hol a helye, csak az oaklandi emberek kiszolgáltatottsága zavarta.

Később úgy fogalmazta meg játékfilozófiáját, hogy újra és újra és újra átrohan az embereken, akkor nem kell többé aggódnia miattuk, nagyjából ezt is jelentette neki a futball fiatalon. Mindez persze az ő szavaival az igazi: 

Lynch a következő idényt már az Oakland Raidersben kezdte meg, direkt ezért tért vissza egy év kihagyás után, hogy visszaadhasson valamit a szülővárosának, ahol futballtáborokat is szervez a nélkülöző gyerekeknek. 

Az persze egy dolog, hogy egy nehéz helyzetben lévő gyereksportoló eldönti, hogy NFL-sztár lesz, és sok profihoz hasonlóan neki is az lesz az első dolga, hogy vegyen egy házat a csóró családjának, vagy egy autót az anyjának. A valóság és a lehetőségek ennél sokkal sivárabbak, mert az egyetemek sem oszthatnak végtelen számú sportösztöndíjat, ezért marad sokaknak középiskola után a cél nélküli tengődés. 

Az amerikai egyetemi sportéletet felügyelő NCAA 2015/2016-os adatai szerint az országban kb. egymillió középiskolás amerikaifutballozott abban a szezonban. Durván 73 ezer játékos játszott egyetemi ösztöndíjjal országszerte az egyetemeken, mindössze huszonhatezren olyan első osztályú egyetemnél, ahol jobban szem előtt vannak, és reálisabb esélyük van az NFL-be kerülni. Persze nem szörnyen ritka, hogy valaki alulról kerüljön az NFL-be, de mégis sokkal többet foglalkoznak azokkal, akik az első osztályban, az FBS-ben játszanak hétről-hétre tévés mérkőzéseket 90-100 ezer ember előtt. 

De ez sem jelent garanciát semmire, mert évente csupán 250 játékost draftolnak le az NFL-csapatok, a draftolatlanok maximum reménykedhetnek, hogy szerződést kínál nekik valamelyik csapat, ahol épp üresedés van, vagy lát bennük valami fantáziát. Persze ők jóval kevesebb pénzre számíthatnak, mint akiket egyből draftolnak. 

És kihullani sem nehéz, mert a csapatoknak tartani kell magukat a fizetési plafonhoz, így elég egy sérülés vagy néhány poszt esetében pár rossz meccs, máris repülnek a keretből.

Azok tehát, akik erre a szintre eljutnak, már eleve annyira szerencsések, mintha lottóötösük lett volna, és ez jött le McKinley péntek hajnali reakciójából is, mert rengeteg munka és kitartás kell, hogy valaki eddig eljusson.  

McKinleynek jó esélyei vannak első körösként, hogy ne essen nagyot innen, ha észnél marad. Az első szerződése már biztos tisztességes lesz, mert az is befolyásolja a pénzt, melyik körben és hanyadik helyen draftolják. Ő végül az első kör huszonhatodik helyén vitte el a Falcons.

A legtöbb megfigyelő a fáradhatatlanságot és az akaraterőt emelte ki vele kapcsolatban, tényleg éhesen játszik a pályán, ebben vastagon benne van az is, milyen gyerekkora volt. Egy 188 centis, 114 kilós defensive endről van szó, az adottságai tehát rendben vannak, hosszú kezei vannak, igaz, még nem a legjobban bánik velük, és a harmadik legjobb időt futotta posztján 40 yardos sprinten. Egyedül egy korábbi vállsérülése miatt aggódhat, és kicsit tartósabbá kell válnia, hogy a következő szinten egész mérkőzésen tudja tartani a tempót, ne csak momentumai legyenek.