Roosevelt elnök korrupciója kellett az amerikaifutball megmentéséhez

Az első rögzített mozgókép amerikaifutball-mérkőzésről 1903-ból maradt fent, ezt Thomas Edison készítette a Chicago és a Michigan egyetemek egyik mérkőzésén, és a videót elnézve egyáltalán nem volt valami látványos dolog: emberek rohannak egymásnak egy leginkább rögbire hasonlító sport keretében, aztán vagy haladnak egy kicsit, vagy elrúgják a labdát. A mára mindennél fontosabb passzjáték ekkor még nem létezett, annak megszületéséhez az elnök Theodore Roosevelt közbenjárása és korrupciója kellet.

Az Edison által készített videón is látható állandó ütközések komoly veszélyt is jelentettek a kor amerikaifutball-játékosaira:

Az 1905-ös halálesetek (gerinctörések, beszakadt koponyák, szívet átszúró törött bordák) mellett legalább 137 súlyos sérülést is feljegyeztek.

A probléma kezdett országos méreteket ölteni, már amennyiben országszerte mindenki valamiféle megoldást várt, többek a sportág végleges beszüntetését szerették volna. A problémában érintett lett az amerikai elnök is, aki egyrészt óriási rajongója volt a sportágnak – igazi, férfias tesztnek fogta fel, ami kemény amerikaikat nevel –, másrészt a fia aktív játékos is volt a Harvard Egyetem csapatában – össze is szedett egy súlyosabb arcsérülést. Miután felmerült, hogy a Harvard több más egyetem példáját követve beszünteti a csapatát, ha nem lesz biztonságosabb a sport, Theodore Roosevelt közbelépett, mert nem akarta elképzelni a világot, amiben generációk úgy nőnek fel, hogy nem játszottak amerikaifutballt.

Ekkorra több egyetem is felszámolta a csapatát, vagy rögbire váltott vissza, úgyhogy Roosevelt megsürgetve a dolgokat meghívta 62 prominens egyetem képviselőit a Fehér Házba, hogy közösen megoldást találjanak. A nagy ötletelés végén pedig előálltak pár szabálymódosítással:

• létrehozták a támadó- és védőcsapat tagjait némileg elválasztó neutrális zónát, hogy ne egyből ütközzenek egymásnak a játékosok,
• 5 yardról 10 yardra növelték a támadás folytatását jelentő first downért (első kísérlet) megszerzendő yardok számát,
• és nem mellesleg engedélyezték, a futás és rúgás mellett támadásonként egy előre passzal is próbálkozzanak a csapatok.

A passzjáték engedélyezése persze nem csak úgy durr bele módon történt. A támadófal közepén felálló center két vállától 5-5 yard szélességben nem lehetett a fal fölött passzolni, tehát elég messzire ki kellett törnie oldalra a passzolni vágyó játékosnak, de az sem ösztönzött túl sok csapatot a passzjáték implementálására, hogy a sikertelen átadás 15 yardos büntetést hozott magával, az olyan sikertelen passz, amibe ujjheggyel sem ér bele a célzott elkapó, pedig azt jelentette, hogy azonnal át kell adni a támadás jogát.

Roosevelt nagy küzdelme

Persze a nagy ötletelés előtt Roosevelt megfuttatta a az előrepassz gondolatát a kor egyik legnagyobb amerikaifutball-koponyájánál, Walter Campnél. Roosevelt szándéka persze az volt, hogy erre ösztökélje Campet, de ő finoman szólva sem volt vevő a dologra, az ő fejében a rögbi verziója élt az amerikaifutball kapcsán. Roosevelt lényegében két nagyhatalom, a Harvard csapatát edző, reformista William T. Reid, illetve a régi időkhöz és szabályokhoz ragaszkodó Yale-edző Camp között mediált.

Amit már megcsináltak, azt szabad, amit még nem csináltak, az nyilvánvalóan szabályellenes

– tartotta Camp, aki egyébként rengeteg, még ma is használt újítást hozott az amerikaifutballba, a passzjátékról viszont hallani sem akart. Campnek köszönhetjük a labdát a centertől az irányítóhoz juttató mozdulat, a „snap” bevezetését, a támadásokat kísérletekre (down) bontó rendszer kitalálását, a pontrendszer átdolgozását, illetve a modern amerikaifutball alapjait képző posztok, a kvázi hét támadófalember, vagy a vonalra felálló 7 játékos, és a mögöttük helyet foglaló egy irányító, két futó és egy fullback specializációs szétbontását.

Campnek volt egy elég nagy ütőkártyája, ő vezette ugyanis az amerikaifutball szabályalkotó testületét, az ő beleegyezése nélkül tehát nem történhetett semmi.

Elnökként ugyan nem volt jogköre arra, hogy a szabályalkotók munkájába beleszóljon, de mint elnök ő hagyta jóvá a katonai előléptetéseket, aminél kapóra jött egy bizonyos Paul Dashiell. Ő egyrészt a tengerészeti egyetemen tanított, másrészt amerikaifutball-bíróként és a szabályalkotó bizottság tagjaként is tevékenykedett. Roosevelt azt találta ki, hogy Dashiell előléptetés fejében támogassa a passzjáték bevezetését, amitől kicsivel kevésbé lesz brutális a sportág.

Dashiell meggyőzése persze nem volt nehéz, őt ekkor már évek óta fűtötte  a kor amerikaifutballjának másik meghatározó alakja, John Heisman, hogy engedélyezzék a passzjátékot. (Róla nevezték el később a legjobb egyetemi amerikaifutball-játékosnak járó díjat.)

Heisman eredetileg 1895-ben látott először passzt egy amerikaifutball-meccsen, amikor egy rúgás helyett a rárontó védőjátékostól pánikoló játékos inkább eldobta a labdát, amit egy társa elkapott, és touchdownt szerzett belőle. A bírók azt mondták, nem látták igazán, mi történt, így megadták az egyébként akkor még teljesen szabályellenes pontszerzést, a sikeredző Heisman fejébe pedig szöget ütött a gondolat, hogy ezzel csodát lehetne tenni az ellenfelekkel szemben.

Három évig viszont hiába rágta Camp fülét, az hajthatatlan volt, amikor viszont már Roosevelt is Heisman szekerét tolta, nem volt hova hátrálni, és 1906-ban legalizálták a passzokat.

Arról, hogy kié is volt az első hivatalos passz, megoszlanak a vélemények. Egyes feljegyzések szerint a St. Louis irányítója, Bradbury Robinson írt történelmet 1906. szeptember 5-én, amikor sikertelenül vette célba Jack Schneidert. Nem sokkal később, még ugyanazon a meccsen megpróbálták újra az újítást, abból pedig már touchdown lett. A St. Louis 22-0-ra nyerte meg a meccset, a szezont veretlen, 11-0-s mérleggel és 407-11-es pontkülönbséggel zárták, igaz, nem csak a passzjátéknak köszönhetően.

Robinson passza után egy hónappal a Wesleyan és a Yale nagyobb érdeklődésre számot tartó meccsén is volt egy passzjáték, Sam Moore találta meg Irwin van Tasselt, az igazi áttörést viszont még nem ezek az eseti próbálkozások hozták meg.

Az indiáncsapat mindenkin átgázol

Az első csapat, ami szisztematikusan épített a passzjátékra, az 1907-es Carlisle Indians volt, amihez abban a szezonban tért vissza vezetőedzőként Glenn Scobey Warner, ismertebb nevén Pop Warner, a sportág egy másik nagy újítója – az ő nevét viseli az Amerikában közel félmillió 5-16 éves gyereknek sportolási lehetőséget adó nonprofit sportszervezet, a Pop Warner Little Scholars.

Warner 1899-1903 között főleg trükkös játékokra és bűvészi mutatványokba illő átverésekre építve épített szupercsapatot a Carlisle-ból – volt olyan speciális mezük is, amiben egy titkos zseb volt, amiben el tudták rejteni a labdát, hogy az ellenfél ne lássa, ki fut vele. A trükkök egyébként részben azért kellettek, hogy az ellenfelekhez képest 15-20 kilóval kisebb indián játékosok is hatékonyak lehessenek.

Az újítás bejött, a szezon első meccsén 40-0-ra nyerték meg, majd végül egyetlen meccs kivételével mindet megnyerték a szezonban, az ellenfelek pedig többnyire csak ámultak a passzokat látva. Bár sok helyen tradicionálisan az 1913-as Notre Dame–Army mérkőzést tartják számon, mint az elsőt, ami beindította a passzok forradalmát, valójában Warner hatása volt az első, amivel végleg gyökeret eresztett a reform.

Viszont sem a biztonságosabbá válás, sem a passzjáték terjedése nem ment gyorsan: még 1906-ban és 1907-ben is 11-11 regisztrált haláleset volt amerikaifutball közben elszenvedett sérülés miatt.

2019-ben indul az egyetemi amerikaifutball-bajnokság 150., illetve az NFL 100. szezonja, a jeles együttállást a szezon során több, a sportág történetével foglalkozó anyaggal ünnepeljük a 120 yardon és az Indexen.

Források: Smithsonian Mag | SB Nation | A Football Life