Nem egészséges ez a kapcsolat az étellel

Májussal már javában megy a futószezon, bár a híres és kisebb maratonok is sorra maradnak el a koronavírus-járvány miatt. Ezeken a maratonokon rendszeresen bukkan fel egy-egy korábbi NFL-játékos, csak épp alig ismerni rájuk, mert a korábban bejelentett visszavonulásuk óta 20-30 kilót fogytak. Ehhez persze kőkemény munka és edzés is kell, de annak is óriási szerepe van, hogy  már nem kell úgy enniük kötelező jelleggel, mintha az életük múlna rajta. Abban ugyanis legalább annyira kemény munka van, hogy valaki stabilan 130-140 kilón tartsa magát, mint abban, hogy ezzel a súllyal gyors, erős és hatékony is legyen az amerikaifutball-pályán. A csodás fogyások mögött sokéves gyötrelem rejlik, ami néha visszafordíthatatlan károkat okoz. Ez az NFL óriásainak kálváriája. 

Elég például a 2010-ben visszavonult, a Pittsburgh Steelersszel bajnok támadófalemberre, Alan Fanecára gondolni. Faneca nagyjából 143 kiló volt (193 centis magassága mellé), amikor 2010-ben befejezte a pályafutását. Négy évvel később óriási megrökönyödést okozott, amikor feltűnt egy maratonon. Nem a 3:56:17-es ideje volt kirívó, hanem az, hogy ott már csak 99 kilót nyomott, és tulajdonképpen rá sem lehetett ismerni.

Faneca története nem egyedülálló. De minden egyes csodás, 20-30-50 kilós fogyás valójában egy szenvedéstörténet, és minden ilyen varázslatos átalakulásra két-három másik jut, aminél az évek, évtizedekig tartó önsanyargatás akkora károkat okoz, amit már nem lehet visszafordítani.

Amerikából jöttem, híres mesterségem címere: az evés

Hogy mekkora munka egy testet 130-150 kilóra hizlalni úgy, hogy közben az ember szervezete minden erejével ez ellen lázad, azt talán a 2020-as NFL-drafton kiválasztott támadófalember, Ben Bartch története mutatja be a legjobban. Az egyetemi bajnokság negyedosztályában szereplő minnesotai Saint John’s Egyetem csapatából a profik közé jutó 21 éves, 198 centis és 138 kilós játékos egycsapásra szenzáció lett az NFL játékosválogatóján.

Bartch 104 kilósan, egy egészen más poszton, tight endként kezdte meg egyetemi pályafutását 2016-ban, de hamar kiderült, hogy nem annyira ügyes az elkapásban és blokkolásban is érintett poszton. Emiatt a csapatnál elhatározták, hogy átképzik, és ha sikerül nála a tömegnövelés, akkor támadófalember lesz belőle. Még tight endként 113 kilóra hízott, majd amikor megkapta a parancsot a 2017-es és 2018-as szezonok között, hogy nőjön akkorára, amekkorára csak tud, egyedi módszert választott. A csodafegyverévé váló turmix, amit heti négy nap fogyasztott:

• egy héttojásos rántottából,
• nagyjából fél kiló túróból,
• egy adag tejbegrízből,
• mogyoróvajból,
• banánból
• és Gatorade-ből áll.

A kotyvalék segítségével harmadéves tanulóként már 125 kilónál járt, és végül 138 kiló körül állt meg a súlya, a profik között is nagyjából ilyen termettel próbál érvényesülni.

Bartch turmixa mögött egyszerű volt az elgondolás: a folyékonnyá tett szuperreggelivel időt spórolt, hasonló mennyiséget megrágni heti négyszer óriási időveszteség lett volna, így viszont hatékony és metodikus lett a tömegnövelés.

Bartch saját bevallása szerint sosem volt hízékony alkat, gyerekkorában is vékony volt. Beszédes, hogy a négyéves átalakulás milyen változást hozott az arcán.

Nincs egyedül

A legtöbb NFL-es támadófalember beismeri, hogy a profik között egyszerre két munkájuk van: az egyik, hogy helytállnak edzésen és a pályán, a másik pedig, hogy a versenyszerűen evőkhöz hasonlóan ész nélkül tömik magukba az ételt.

A Cleveland Brownsból 11 szezon és 10 Pro Bowl- és 6 All-Pro-jelölés után visszavonult Joe Thomas egyike a sokaknak, akinek a pályafutás telt a furcsa kettős szerepen. Thomas 142 kilósan játszott az NFL-ben, röviddel a visszavonulása után 115-re fogyott, köszönhetően annak, hogy már nem lapáttal mérte az ételadagokat. A kalóriákat sosem számolta külön, de 7-9000 kalória biztos lecsúszott neki egy nap állítása szerint. Néha még több is, mert ez a mennyiség ahhoz volt elég, hogy „békeidőben” tartsa a súlyát, amikor az edzőtáborban napi két edzést nyomtak le, még több kellett, hogy ne fogyjon el a tábor végére.

Ez persze több szempontból sem egészséges. Thomas elmondta, hogy állandó volt nála a nagy ünnepi, családi ebédek végéről ismert kellemetlen teltségérzet, és szinte mindig majdnem hányásig tömte magát, hogy meglegyen a szükséges kalóriamennyiség.

Egy kihagyott étkezés az állásába kerülhet

John Greco hat éven át volt Thomas csapattársa Clevelandben, ugyanazt a támadófalat erősítették. A 193 centis, 143 kilós játékos nehezebb helyzetben volt, mint Thomas. “A hozzá hasonló játékosokon mindig felhúztam magam. Ehetett, amit akart, akkor, amikor akart. Nekem mindig sokkal nagyobb gondot jelentett 140 kiló közelében maradnom.

Hét közben, amikor leültünk a többiekkel ebédelni vagy vacsorázni, Thomas úgy tüntette el a tálcányi ételeket, mintha csak fogolytáborból szabadult volna. A gyors emésztése miatt dömperrel kellett öntenie magába a kaját”

– idézte fel a csapattárs melletti éveket Greco. Thomas napi menüje akkoriban így nézett ki:

• reggelire megvett négy sült bacont, négy kolbászt, egy hattojásos rántottát, négy lágy tojást, három amerikai palacsintát mogyoróvajjal és juharsziruppal, egy jó nagy tál zabkását bogyós gyümölcsökkel, lenmaggal, mogyoróvajjal és mézzel,
• tízóraira ezt követte egy fehérjeturmix banánnal,
• majd jött egy „kisebb” ebéd pár hamburgerrel és némi zöldséggel,
• hogy aztán az edzések után kezdődhessen az igazi evés, legalább egy pizzával, ami egymagában csak úgy 2000 kalória volt,
• otthon pedig a feleségével következett a vacsora, főleg húsgombóc spagettivel, egy kis kenyérrel, és némi salátával, vagy épp lasagne.

Ez az, amit még növelni kellett a nyári edzőtáborok alatt. Akkoriban lefekvés előtt benyomott még egy negyed doboz jégkrémet, és ráküldött pár kekszet is egy nagy pohár zsíros tejjel, hogy jól menjen az alvás a hirtelen bevitt 2000 kalóriával.

Megcsináltam minden nap, de nem volt benne köszönet. Folyamatosan tele voltam. Amikor meg dolgokat kellett intéznem, és nem volt nálam mit enni, teljesen bestresszeltem, mert ha kihagyok egy étkezést, akkor csökken a súlyom, és akkor lehet, hogy bukom a helyem a csapatban. Csak az járt a fejemben mindig, hogy »kaja. Kell. Most.« Ez nem egészséges kapcsolat az étellel.

Mi van veled, rákos vagy?

Az éjszakai evés kevés falembernek újdonság. A 2004-14 között 11 szezont lehúzó centert, Nick Hardwicket hajnali 2-kor keltette az ébresztőóra, hogy benyomjon egy előre elkészített, már az éjjeliszekrényre készített 700 kalóriás fehérjeturmixot. Napközben vég nélkül ette a fehérjeszeleteket és a tojásokat, kolbászokat, mandulát és görög joghurtot. Lefekvés előtt nála is kötelező eleme volt a menünek a dobozos jégkrém. Ez kellett ahhoz, hogy 138 kiló tudjon maradni. Amikor a 2014-es szezon legelején megsérült, villámgyorsan megszületett az elhatározás, hogy az idény végén lejáró szerződésével a pályafutása is véget ér majd, így már nem ölt energiákat a súlytartásba. 

Villámgyorsan ugrott le rólam a súly. Nem viccelek. Olyan gyorsan fogytam súlyos kilókat, hogy a szezon végén, amikor az oldalvonalon álltam a csapat egyik meccsén, az egyik bíró odajött, hogy »Hé Nick, minden oké veled? Rákos vagy?« Ennyire lefogytam.

A visszavonulása után saját diétáját követő Hardwick eleinte komoly testképzavarral küzdött. 138 kilóról 90 kilóra fogyott, de időbe telt, mire belátta, hogy ezzel legalább akkora kárt tett a testében, mint az éveken át való evéssel. Végül 102 kiló környékén találta meg az egészséges egyensúlyt.

Lefogytam, nőttem pár centit

A fogyás várt és nem várt jótékony hatásai is megjelentek Hardwicknál. A kilók leadásával javult a tartása, csökkent a térdeire és gerincére nehezedő nyomás. „33 évesen nőttem majdnem 3 centit” – mondja Hardwick, aki szerint a súly csökkenésével fellélegeztek az addig összecsúszott csigolyái.

A könnyebb testsúlynak a térdek is örülnek. A majdnem másfél évtizedes NFL-karrier után politikusnak álló Jon Runyan szerint pontosan tudja, hogy mikor ugrik 136 kiló fölé, mert a térdei azonnal fájni kezdenek, ha felmegy rá 4-5 kiló egy-egy lazább hétvége alatt. Pedig támadófalemberként 150-154 kiló között volt a versenysúlya (201 centi magas emellé), de néha a 158-at is elérte.

Az újhullám

Thomas, Hardwick és Runyan idejében még nem volt annyira elterjedt tudomány az étrendkutatás. Ellenkező esetben valószínűleg nem sörrel és jégkrémmel tömték volna magukat, hanem alaposan megtervezett étrendet követtek volna.

Jon Runyan fia, ifjabb Jon Runyan, aki idén került az NFL-be, már tudatosabban étkezik, ahogy a szuperturmixon mellett Bartch is, de a 2020-as draftévfolyamból a már az Atlanta Falconst erősítő Matt Hennessy is. Ő az egyetemen külön táplálkozástudományi órákat is vett, hogy saját maga tervezze meg, mit és mikor eszik. Megtanulta, hogy mi ürül ki lassabban vagy gyorsabban a szervezetéből, mit érdemes délelőtt, délután és este enni – ez pedig nemcsak a tömegnövelésben, hanem az erőnlétében is segített. Hennessy részben a saját tanulmányait kamatoztatva 118 kilóról 140 kilóra hizlalta magát.

Róluk nem beszélnek, pedig kéne

Nem múlt el negatív hatás nélkül, hogy az 1970-es években még átlagosan csak 113 kilós súlyú támadófalemberek a 2000-es évekre már 142 kiló súlyra nőttek. Egy amerikai orvostudományi folyóiratban közölt tanulmány szerint a középiskolai évek és az NFL-be kerülés között felszedett minden 4,5 kiló 14%-kal növeli a szívprobléma kialakulásának kockázatát az amerikaifutballistáknál, és ez dermesztő adat.

Éppen ezért súlyos, hogy a többségük nem olyan szerencsés, mint Thomas, Hardwick, Faneca, vagy épp Matt Birk és Marshal Yanda, és nem tudnak megszabadulni az évek alatt felszedett kilóktól. Az 1996-ban visszavonult Derek Kennard a profi pályafutás végeztével nem figyelt oda, mit és hogyan eszik, és gyorsan felszedett még 40 kilót. Az addig is meglevő alvászavarai súlyosbodtak, ami cukorbetegséghez és magas vérnyomáshoz vezetett. Nem egyszer előfordult vele, hogy elaludt vezetés közben, miközben arra várt, hogy pirosról zöldre váltson a lámpa.

Kennard története nem egyedi, az eseteket és a tüneteket végtelenségig lehetne sorolni. Állandó fájdalom és az azokra szedett fájdalomcsillapítók, szívprobléma, cukorbetegség, és akkor az ütközések miatt elszenvedett agykárosodást még nem is is érintettük.

Ráadásul új veszély is leselkedik az NFL legnagyobbjaira: egyre több támadófalembernél találnak vérrögöket a tüdőben, ami akár tüdőembóliához is vezethet. Antonio Garcia, Russell Okung, Clint Boling, David Andrews mind kihagytak komolyabb időt a vérrögök vagy az embólia miatt. Egyelőre nem tudni, hogy pontosan mitől szaporodtak meg ezek az esetek a támadófalemberek között, de jó eséllyel a természetellenes súlyhoz köthetők.

A Spotrac adatbázisa szerint a jelenleg legjobban kereső támadófalember, Laremy Tunsil évi 22 millió dollárt keres (átlagban), de további 43 játékos visz haza legalább 10 millió dollárt egy szezonban, míg az összes támadófalembert nézve átlagosan 2,6 millió dollárt keresnek. Ez átszámolva 840 millió forint egy évre – jól látszik tehát, hogy jól élnek azok, akik vállalják az egészségügyi kockázatot a hízással, evéssel, és az erre rárakodó kockázatokkal. De hogy mindez megéri-e, azt nekik kell eldönteniük.

Források: The Ringer | The New York Times