Slusszpoén kellett, világcsúcsot futottak
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Atlétika cikkek
-
A világ élvonalában küzd az olimpiai ezüstérmes Halász Bence, de edzőjétől még jócskán elmarad - Soha nem látott formátummal érkezik a világ egyik legambíciózusabb sporteseménye Budapestre
- Amikor nagyon tart valamitől, álmaiban is gerelyt hajít Kishegyes 20 éves büszkesége
- Sydney is csatlakozik a csúcskategóriás városok közé
- Doppinggyanúba keveredett az olimpiai ezüstérmes sportoló
„A Magyar Atlétikai Szövetség kitalálta, hogy a szezon eredményes lezárásaként szeptemberre kéne slusszpoénként egy világcsúcs, így született meg a 4x1500-as váltó ötlete, a kísérletet a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek (IAAF) is bejelentették. Az akkori négy legjobb 1500-as alkotta a válogatottat, de három másik váltót is elindítottak, hogy azért legyen verseny is” – emlékezett vissza Béres Ernő,
Az új csúcshoz legalább 3:56-os 1500-akat kellett futniuk a tagoknak, ezt könnyedén teljesítették, már az első váltásnál látszott, meglesz a rekord a 80 ezer tomboló néző előtt, végül 15 másodpercet javítottak a csúcson. „Ez a szám hagyományosan az északiaké volt, a svédek, finnek mindig rámentek a csúcsjavításra, de nekünk sikerült megdönteni, és bebizonyítottuk, hogy Közép-Európában is vannak tehetségek."
„Akkoriban anyagi elismerés nem járt a csúcsért, a legendás edző, Iglói Mihály mondogatta mindig: a pénzért nem jár futás. Később volt, hogy egy kiló csokit adtak itthon egy rekordért. A világcsúcsért azonban megkaptam az emlékplakettet, amire ma is nagyon büszke vagyok. Az IAAF azóta is ilyet ad mindenkinek, ugyanilyen van Usain Boltnak is.”
A futók Aranycsapata
A magyar közép- és hosszútávfutás csúcskorszaka az 1950-es években volt, futóink sorra döntötték meg a rekordokat , volt olyan időszak, hogy Iharos Sándor 1500-tól 10 000 méterig minden távon tartotta a világcsúcsot, 1955-ben a világ legjobb sportolójának is megválasztották. Kovács József olimpia második lett tízezren, Rózsavölgyi harmadik lett 1500-on, Rozsnyói Sándor a melbourne-i olimpián lett második 3000 akadályon, és az 1953-as 4x1500-as rekord után a Budapest Honvéd (Tábori László, Rózsavölgyi István, Mikes Ferenc, Iharos Sándor) még kétszer döntötte meg a világcsúcsot. Ennek a generációnak volt tagja Béres Ernő is, aki 1951-ben verhetetlennek bizonyult, itthon egy magyar versenyző sem tudta legyőzni, 1500-tól 10 000-ig minden számban ranglistavezető volt. „Béres széles skálájú versenyő, nehéz lesz eldönteni, hogy mi lesz a távja” – írták róla az akkori atlétikai évkönyvben.
A futásban 1951 volt az első igazán erős év, a statisztikák szerint egy egyéni eredmények és az átlagok is nagyon fejlődtek. A következő években pedig a mezőny is egyre nagyobb lett, volt miből meríteni, 1953-ben 48 ezer igazolt atléta volt Magyarországon.
„Ez a generáció olyan volt, mint a futballban az Aranycsapat. A titok a sok munkában rejlett, és mondhatni, tartottuk egymásban a lelket. Jól kiegészítettük egymást, jó szellem uralkodott az egyesületek között. Akkoriban az edzők nevéhez kötődő istállókban versenyeztünk, amik stílusukban is elkülönültek. Az Iglói-istállóban a résztávos módszer szerint edzettek, míg mi a Kelen-istállóban inkább iramfutók voltunk, a Simek-istállóban pedig a két módszert ötvözték. Ennek ellenére nem volt éles rivalizálás, mindig segítettük egymást. Amikor Iharos ötezren visszavette Vlagyimir Kuc világrekordját, én is nyulaztam neki, hiába volt Iglói versenyzője" – mondta Béres.
A futók Aranycsapata az igazi Aranycsapattal is jóban volt, sok időt töltöttek együtt a tatai edzőtáborban. „Volt, hogy főiskolás versenyre is együtt mentünk, Puskáséknak akkor osztották a leckekönyveket, hogy te agáregyetemre jársz, te a közgazdaságtudományira, te jogász vagy. Puskás is sok heccet megcsinált, de mindig tudta, hogy milyen eredményeink voltak, és értékelte is a teljesítményünket."
Bokatörés vezetett a futáshoz
Béres 1942-ben kezdett el futni Dunakeszin, labdarúgónak indult, de egy bokatörés után a szülei eltiltották a futballtól. Keszthelyi János egykori hosszútávfutó azonban meglátta benne a tehetséget és elhívta atlétának.
„Én inkább iramfutó voltam, hosszú távon tudtam tartani egy tempót. Addig az volt a szokás, hogy hetente háromszor edzettek a futók, egy kis bemelegítés után futottak pár kétszázas vagy négyszázas résztávot. Tudtam, hogy ez nagyon kevés, ezért egyre hosszabbakat kezdtem futni terepen. Dunakesziről Alag, Fót felé futottam 8-12 kilométereket, szántáson, földutakon át, de mivel visszafelé is futni kellett összejött 16-24 kilométer is egy nap. Később ezt a módszert többen is kezdték átvenni tőlem."
A Testnevelési Főiskolára kerülve már egyedül készült, hiába hívta Iglói is csapatába Iharosék mellé, ő a tanári pályát nem akarta otthagyni. „Iglóinál napi három edzés is volt, mindig a rendelkezésére kellett volna állni, és akár 100x100 métereket sprintelni, de erre az iskola mellett nem volt lehetőségem.”
Béres 1500-asnak vallotta magát, az 1952-es Helsinki olimpián azonban mégis 5000 méteren kellett versenyeznie. „Kutas István (akkoriban ő volt a magyar sport elsőszámú vezetője) kitalálta, hogy a Béres fusson ötezren, ottmarad a mezőnyben és a végén lehajrázza az ellenfeleket. Jó elképzelés volt, csak nem tudtam megvalósítani.”
A mezőnyben ugyanis ott volt az az Emil Zatopek is, aki különleges versenystílusával szétzilálta a mezőnyt. A Prágai Lokomotívnak is nevezett atléta arról volt ismert, hogy verseny közben többször is belegyorsított, szinte hajrátempóban futott néhány száz métert. A cseh a 40x400 métereket is sprintelve készítette fel magát az edzésein. Aki megpróbált vele menni, általában teljesen kikészült az iramváltásoktól. A helsinki döntőben Béres sem tudott mit kezdeni a lüktető tempóval, így lett olimpiai hetedik. Úgy érzi, 1500-on nagyobb esélye lett volna, ott a luxemburgi Joshy Bartel 3:45.5-tel lett olimpiai bajnok.
Zatopekkel azonban volt még emlékezetes csatája: „A berlini főiskolás vb-n versenyeztünk, 70 másodperces köröket futott, de aztán jöttek a 70-90 méteres gyorsítások, mindig utolértem, de átvettem én is a himbi-limbit. Az utolsó száz méterből már csak arra emlékszem, hogy a pályaszegélyt figyeltem, nehogy rálépjek. Aztán a kórházban tértem magamhoz, annyira kikészültem a versenyben.”
Béres sokáig abban is bizonytalan volt, hogyan kell helyezkedni a mezőnyben, nem nagyon volt kitől tanulni, és akkoriban még ismeretlen volt a tévés, videós elemzés. „Elmentem Bácsalmási Péterhez, az atlétikai tanszék vezetőjéhez, hogy adjon tanácsot, milyen taktikával fussak. Azt mondta: Ernőkém, menj ki a lóversenyre és nézd meg, hogy versenyeznek a lovak! Ott ismertem fel, hogy amelyik ló általában az elején vezetett, az sosem nyert. Ebből is tanultam, meg a Millenárisra is kijártam, ott a pályakerékpárosok hajráversenyeiből szereztem tapasztalatokat.”
Egy reccsenés, és vége az olimpiai álmoknak
Béres az 1956-os melbourne-i olimpián is szeretett volna versenyezni, a MASZ azonban szintidőhöz kötötte, ötezer méteren kellett volna 14:20-at futnia. A részidőkkel jól is állt, de nem ért célba, elszakadt az Achilles-ína. „Még a lelátón is hallani lehetett a csattanást, akkora volt a szakadás” - mesélte a felesége, Odegnál Mária, aki szintén atlétizált. „A legszomorúbb azonban az volt, hogy másnap ott volt a postaládában egy levél a szövetségtől, amiben az állt, szintidő nélkül is indulhat az olimpián. Biztos, hogy még a verseny előtt adták még, de erről mégsem szóltak nekünk.”
71 év, 350 ezer kilométer
Béres 1959-ben abbahagyta a versenyszerű atlétikát, a sporttól, a futástól azonban sosem sem szakadt el, 1500-on szenior csúcsot is tart, de szinte minden nap mozog valamit. „Csak jó lába legyen az embernek, és akkor nincs gond. Az ember hihetetlen kitartó, a lónál is többet elbír” - vallja. Bár a családja sokszor félti, órákat fut, gyalogol vagy úszik, a 80. születésnapjára pedig versenykerékpárt kapott. Leggyakrabban a Hármashatár-hegyen vagy Margitszigeten gyűjti a kilométereket, de ha úgy adódik, a Margit híd közelében lévő házuktól rokonlátogatóba is futva megy Újpest központjáig. Kilométereit még ma is gondosan feljegyzi, több polcot megtöltenek edzésnaplói, számítása szerint körülbelül 350 ezer kilométert futott már le, csak 1950-59 között, a csúcskorszakában 56 ezret gyűjtött. Saját karrierje után edzősködött is, de a Kertészeti Egyetem és az Egészségügyi Főiskola tanáraként is azon volt, hogy több ezer hallgatóval szerettesse meg a futást: „Sokakat felvittem a Hármashatár-hegyre, azt szoktam mondani, hogy megtanítottam őket kocogni, és ezért sokan most is hálásak.” Nemcsak a kocogókra figyel oda, a sztáratlétákért is ugyanúgy lelkesedik, kapásból megmondja azt is, milyen utolsó nyolcszázat futott Mo Farah az idei világbajnokság tízezres döntőjében. Múlt szombaton versenybíróként volt jelen egy gyaloglóversenyen, de a Gyulai Memorialon is ott volt időt mérni. Az atlétikai pályától 71 éve nem tud elszakadni.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
