Az atlétika Everestje: 1 mérföld, 4 perc

Az atlétikában nincsenek megdönthetetlen rekordok, de vannak olyan határok, amelyeknek áttörésére évtizedeket várnak, ahogy a 10 másodpercen belüli száz méterre, a 18 méter feletti hármasugrásra, a négyperces mérföldre is mitikus tisztelettel tekintettek.

Szívemben bomba van

„A sarkokat már elérték, a Nílus forrását már felfedezték, az óceánok legmélyebb pontjait már megjelölték, a legmagasabb hegyet lemérték, a legvadabb dzsungeleken már átvágtak, de az egy mérföldes táv minden egyes kísérletnek ellenállt, hogy négy percen belül teljesítsék” – írta Frank Deford, a Sports Illustrated szerzője.

Ahogy az atlétika igazi sportággá fejlődése, úgy az egy mérföldes futás őrülete is Angliából indult. Igazi virtusszám volt, a kocsmasportok mellett futószám is megfért, és az indulókra úgy fogadtak, mint a lóversenyeken. Az igazán jó futók városról városra jártak, hogy kiálljanak a helyi bajnokkal, hogy aztán jó esetben zsebre vágják a győzelemért járó nyereményt. A 19. század közepe óta már a rekordokat is jegyezték a távokon, még ha az időmérő szerkezetek nem is voltak túl megbízhatóak, ahogy a pályák sem voltak mindig pontosan kimérve.

Az alapcsúcs Charles Westwall nevéhez fűződik, 1855. július 26-án 4 perc 28 másodpercet futott. A rekord ugrásszerűen javult, bő húsz év múlva 4 perc 12 és ¾ másodperc alatt nyomta le a mérföldet. Ezeket a csúcsokat azonban senki nem hitelesítette, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) csak 1912 óta jegyzi azokat, így az első hivatalos rekorder az amerikai John Paul Jones volt 4:14.4-gyel.

Sokáig az volt a közkeletű nézet, hogy fizikai képtelenség, hogy egy ember négy percen belül fussa a mérföldet. A lehetetlenségét talán így érzékeltethetjük: kérjünk meg egy átlagembert, fussa le tiszta erőből a 100 métert, és ezután még 15 ilyet pihenés nélkül szerkesszen egybe. Valószínűleg már négyszáz méterig sem jutna nagyobb teljesítményromlás nélkül. A múlt században az ötvenes évekig is tartotta magát az a vélemény, hogy a gyorsaságot és az állóképességet ötvöző távon a négyperces tempó megölné az embert. Elég vad elképzelés, de úgy tartották, felrobbanna a szív ilyen folyamatos erőkifejtés mellett. Nem lett igazuk.

Hárman a négy perc ellen

Az 1950-es évek elején három futóban volt ott lehetőség, hogy négy percen belül teljesítse a mérföldet. A legtehetségesebbnek az amerikai Wes Santeet tartották, a 800 és 1500 méteren is világranglista-második futó azonban csak megközelíteni tudta a rekordot. Hiába volt eszméletlenül gyors, az amerikai atlétikai szövetséggel sosem jött ki igazán, elég sokszor keresztbe tettek neki. 1954-ben egy évre eltiltották a nemzetközi versenyektől, pedig 1500-on világrekordot futott, a kisebb amerikai bajnokságokon pedig senki nem késztette igazán nagy futásra. Legjobb eredménye, 4:00.5-lett, így még azt sem mondhatta el magáról, hogy ő lett az első négy percen belüli amerikai.

Az ausztrál John Landy is kétségbeesetten hajszolta a rekordot, Skandináviában külön neki futamot is rendeztek, de nem sikerült a mágikus és egyben nyomasztó négy perc alá kerülnie, hatszor is négy perc két másodpercet futott.

A rekordot végül áttörő Bannister szerint hiába volt nála tehetségesebb Landy, olyan lelki gát képződött benne, hogy már nem bírt el a négyperces mérfölddel.

Bannistert a kvázi sikertelenség késztette arra, hogy világrekorder legyen. Az 1952-es olimpián 1500 méteren nem tudott érmet nyerni, csak negyedik lett. Azt mondta, ha akkor dobogós, visszavonul és csak orvosi tanulmányaira koncentrál, de az éremnélküliség újabb lökést adott neki, hogy folytassa a versenyzést. Két év múlva aztán halhatatlan lett.

1953. május 2-án megjavította a brit csúcsot, 4:03.6-ot futott. „Ez a verseny ráébresztett arra, hogy nem elérhetetlen a négy percen belüli mérföld.”

Még ebben az évben újabb kísérletet tett, a saját csúcsán belül futott, de végül azt nem hitelesítették, mert Bannister kedvéért Chris Basher szinte sétálgatott, direkt leköröztette magát, - négy körön ennél átlátszóbbat nehéz tenni, - hogy a végén frissen beálljon iramot diktálni. Később Bannister is úgy nyilatkozott, hogy nem volt fair, amit kitaláltak. Egy év múlva azonban a tökéletesített módszert már nem lehetett sportszerűtlennek nevezni.

Nyulak nélkül nem megy

1954. május 6-án Oxfordban nem volt túl szép az idő, az angolok persze emiatt nem nagyon aggódtak, de a rekordra készülő Bannister esélyei jelentősen csökkentek, mivel szinte egész nap viharos szél fújt. A brit középtávfutó nemcsak Gunder Hägg 1945 óta fennálló 4:01.4-es csúcsára, de a három perccel kezdődő eredményre is pályázott. Futását tökéletesen megtervezte, és végül nemcsak időeredménye, de módszere is jelentőssé vált.

Bannister a rekordját „nyulakkal”, iramdiktálókkal érte el. Közép- és hosszútávfutásban azóta is ez legbiztosabb módszer a rekordok elérésére. Az első negyedmérföldet Chris Brasher vezette fel neki, 57.3 másodperc volt a részideje. A második körben 1:58 volt az idejük. Ezután egy újabb iramdiktáló, Chris Chataway állt az élre, 3:00.4 volt a részideje a harmadik kör végén, Bannister három tizeddel lemaradva követte. Az utolsó 300 métert már teljesen egyedül, önkívületben futotta, és 3:59.4-gyel szakította át a célszalagot. Levegőt sem kapott, az őt éljenzők karjaiba ájult.

Az álommérföld nemcsak Bannister és a nagyon jól kieszelt iramdiktálás sikerét hozta, de az intervallumos edzésmódszerekét is. A futók mindig új utakat kerestek, sokáig az edzésmennyiségek növelésében látták a javulás útját, de az 1940-es évek végétől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kapott a minőségi munka. A gyorsaságot nem nagyon lehetett növelni azzal, ha valakit kizavartak, hogy „most fusd szét magad tiszta erőből tíz kilométeren".

Egyre többen tértek át a résztávos vagy intervallumos edzésre. Itt a feladat az, hogy viszonylag rövid távokat 100-400 métert kell futni közel maximumsebességgel, magas ismétlésszámmal, amik között nincs túl sok pihenő. Sikereit ezzel a módszerrel érte el a cseh csodafutó, Emil Zátopek, de a magyar Iglói Mihály tanítványai (Rózsavölgyi István, Iharos Sándor) is ennek köszönhették a világcsúcsaikat. Bannistert az Ausztriából származó, kalandos életutat bejáró Franz Stampfl ismertette meg az új módszerekkel.

Rekord nélkül is halhatatlan

Bannister csúcsa nem sokat élt, Landry 46 nappal később megjavította, 3:58.0 lett az új rekord, de az év még egy nagy csatát hozott kettejük között. A két négy percen belüli mérföldes a Brit Nemzetközösségi Játékokon csapott össze Vancouverben. A később a „Varázslatos Mérföld” címkét is megkapó szoros versenyben a hátrányból felkapaszkodó Bannister győzött, újra négy percen belüli idővel. Még nyert egy Európa-bajnokságot 1500 méteren, aztán visszavonult.

A négyperces mérföld ma már szinte semmit nem jelent, eleve ritkán rendeznek angolszász mértékegységben megadott távon versenyeket, és Hisám el-Gerúzs 1999-ben futott 3:43.13-as világcsúcsa is megmosolyogtatóvá teszi az egykori mítoszokat.

Bannister sem úgy tekint vissza egykori csúcsára, mint valami csodatételre, életéből sokkal fontosabbnak tartja orvosi munkásságát, elismert neurológus, de ha egyetlen mérföldes futót kell mondani, a legtöbbeknek azért ő jut az eszébe.