Huszonhét éve zúg a fejem, megszoktam

2013.06.27. 19:38

Betompultam, mondom Jánosnak. Sebaj, válaszol, így 20-25 lövés között az normális. Inkább pozitívum, hogy magad veszed észre, mert valakinek csak simán elkezdenek romlani a lövései, de csak nyomja tovább. János puskájával, egy Browninggal lövünk. 600 ezer forint körül van az ára, ami annyi, mint egy full frame-es Nikon váz, egy használt Nelo versenykajak, vagy két véres torkú játszóautó, mindenki számolja át, amire jól esik. Mágikus szerkezet, igen gusztusos lőfegyver. A csövei egymás felett, mert skeetben fontos az oldalirányú mozgás, hogy amikor például dublét lőnek, tehát egy korong jobbról, egy balról érkezik, minimális lehessen az oldalirányú pontatlanság. János az edzés végén óvatosan megtörölgeti a puska csövét; az izzadság megtámadhatja a fémet, mondja ő, amit én ebben a formában, mármint hogy az én tenyerem kontra a Browning csöve, hát az hosszú meccs lenne, de én is eltörölgetném, ne legyen már zsíros, ujjlenyomatos. Ő pedig eleve soha nem ér kézzel a puska fém részeihez.

Alapállás dióhéjban: lábak vállszélességben, térdek lazán, vagyis kicsit rogyasztva, akárcsak rengeteg más sportban a tenisztől a síelésig. A skeetben az a szokatlan, hogy kicsit lábból, kicsit derékból arra fordulunk, ahonnan a korongot várjuk. Nem ott fogunk lőni, nem is azért kell néznünk a korongot, mert különben nem látnánk, de így, megfeszülve kicsit felhúzzuk az izmainkat, és amikor jön a korong, nem feszülünk, hanem elengedjük magunkat, és szépen visszarugózunk egyenesbe, miközben a puskacső is felveszi a céltárgy tempóját. Figyelünk még arra, hogy a cső ne legyen magasabban, mint ahogy a korong repül, mert akkor kitakarja a látómezőnkből. A puskát a megfelelő helyre támasztjuk, szorítjuk, öleljük, az állítólag jó. És ha balról jön a korong, mindkét szemünket nyitva tartjuk, mert a perifériás látómező olyan luxus, amiről most vétek volna lemondani. És persze úgy állunk, mintha még a lábujjainkkal is markolnánk a talajt, ami számomra most az acélbetétes traktorosbakancs miatt gyakorlatilag esélytelen.

Mi az a skeet?

Az újabban Obama elnök által is vállaltan űzött skeetlövést az 1920-as években találta fel egy amerikai vadász. Eredetileg 25 yardos volt a kör sugara, és mindenféle pozícióból ment a lövöldözés, de a szomszédban nyílt egy tyúkfarm, és 1923-ban már a ma ismert félkör lett a pálya, az egyenes szakasz két végén egy-egy toronnyal. Az egyik mélyebb, a másik magasabb röppályán dobja a korongot. A skeet elnevezése pedig nem is angol, hanem a norvég skyte (lőni) szóból ered, mert az új sport névadó pályázatát egy norvég versenyző nyerte. A skeet 1968-ban lett olimpiai sportág, elsősorban annak köszönhetően, hogy egységes pályákon, szabványos körülmények között sokkal látványosabb esemény zajlik, mint egy hagyományos, lőtéri, lőlapos idegőrlés. Az olimpiai szabályok szerint a versenyző jelzése után 0-3 másodperc között eresztik el a galambocskákat. Egy sorozatban 25 lövés van, valamennyi lőállást használni kell, 2005 óta fordított dublét is kell lőni, melynél az alacsony toronyból engedik az első korongot.

 

Tudták, hogy a skeetesek is árnyékolnak? Mint az egyszeri bokszoló, aki ha tükröt lát, rögtön nyom egy hármas kombinációt, meg egy-két elhajlást. Bizony, fontos fejben összerakni a mozdulatot, a lövészek persze nem árnyékolásnak hívják, a skeetes maszturbáció neve szárazon lövés. A szárazon lövés a mindennapi élet megannyi pillanatában gyakorolható. Autóban ülve, a dugóban, az irodában, amikor pont azt hisszük, senki nem lát, a liftben, esetleg otthon, miután az előszobaszekrény mellé hajítottuk az aktatáskát, és szabad mind a két kezünk: alapállás, térdek berogyaszt, torony felé fordul, fegyver vállhoz, korong – fejben – elindul, fordul, követ, együtt van, elé céloz, lő. Az élet egy nagy léggitár-parti, csak a szárazon lövésnek azért van valamennyi értelme.

A Totalcar feszültséglevezető lövöldözései is jók valamire

Az egész onnan indult, hogy megtudtam, hogy János magyar bajnok volt skeetben. Addig csak azt hittem, vadász – egy interkontinentális yamahás sajtóúton olyan hosszasan mesélt a vadászias magatartásról, és a cserkészés, meg a vadles szépségeiről, hogy a filmeket be se kellett kapcsolnom. Kiderült, hogy Ihász János igazából magyar bajnok skeetlövő volt csapatban, és amikor látta, hogy a szerkesztőségben milyen lelkesedéssel lövöldözünk airsofttal, elhívott egy rendes lövöldözésre. A Budakeszi skeeet-lőtér egy szép, kavicsos bekötőút végén rejtőzik, közvetlenül az erdő mellett. A pár száz méteren van néhány VIGYÁZAT! ÉLESLÖVÉSZET! Tábla, analfabéták kedvéért pedig néhány fegyvergyár molinója is feltűnik.

A biztonsági szabályok sora szinte végtelen, például jönni-menni csak megtört puskával szabad. Lőállásban puskával nem fordulunk semerre, de engem úgy is nyomaszt egy kicsit, hogy egy fűkaszás alkalmazott a szemközti torony mellett dolgozik a gyepen. Töltött fegyverrel nem mászkálunk, meg van valami követhetetlen szabály a fülvédővel is.

- Amikor elkezdtem, úgy lövettek két edzésen, hogy nem mondták, hogy hozzak az edzésre vattát a fülembe, fülvédőt meg nem adtak, mert gyerek voltam, halljam, mit mondanak. Azóta cseng a fülem, huszonhét éve zúg a fejem, megszoktam – mondja Turák György, János egykori csapattársa, aki épp lövet egy vadászpuskás srácot, aki sem fülvédőt nem hord, sem füldugót nem használ, mert őt nem zavarja a robbanás.

Nem hittem neki, amikor János azt állította, egy laikus is eltalálhatja a korongot az első ötös sorozatban, tíz lövésből meg akár még egy lövészet ellen beoltott illető is. A sikerélmény viszont ennél is gyorsabban jön. Az első lövések ugyanis a hetes lőállásból mennek, ami a jobb szélső, és nem kell annyira vadul követni a korongot, mint amikor szemben állunk a pályával. A korong szinte a fülünk mellett süvít el, és igazából egy vonalban távolodik tőlünk, nem kell utána forgolászni. Másodikra megvan, én is csak nézek, mert nem csak hogy nem látszik egyszerűnek, de tényleg nem az. Szokni kéne még az ívet, a sebességet, meg hát magát a puskát is, de a sikerélmény megvan. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy csalás-e szerintünk, hogy söréttel lövünk, ami tőlünk a korongig már vagy 30 centis területen szóródik. De persze azzal is el kell találni, és itt a Budakeszi Lőtéren állítólag van, aki pisztollyal eltalálja a korongot. Mindegy, a lövöldözés igen menő, utoljára akkor éreztem ezt a jellegzetes bizsergést, amikor a seregben a Kalasnyikovokkal rambóztunk a szántásban.

Ráérzel, mi neked a legkényelmesebb

A hármas lőállásban már merőlegesen lövünk a skeet pályájára. Azt hittem, ez a legkönnyebb, de ez inkább a nehéz lövések közé tartozik. Kezd összeállni a mozgásom, csak már idegesít, hogy a puskatus fája hozzákoccan a fülvédőm kemény műanyagjához. Meg is érkeztem egy igen fontos lövész-stádiumba, ami az egyéni felszerelések végtelen variálását jelenti, nekem például valami laposabb aljú fülvédő kéne, puhább héjjal. Odáig egy edzés alatt hál' isten nem jutottam, hogy megkívánjam a vadászmellényt, amiben nem is az a lényeg, hogy idiótán néz ki, mint a vadász-horgász cuccok döntő többsége, hanem hogy azon az oldalán, ahol a puskatust felhozzuk vállhoz, kis súrlódású bőr borítja. Mert a skeetlövészet szabályai szerint nem tarthatjuk vállnál a puskát, csak közvetlenül a lövés előtt kaphatjuk fel, addig valahol a hasunk magasságában támaszkodik.

Kipróbálom a toronykakast, ami pont szemben dobálja fel a korongokat, melyeket a felső holtponton célszerű meglőni. Elég könnyű, ha már megvan a mozdulat, szöges ellentétben a nyúlgéppel, ami vízszintesen, a bal torony tövéből hajigálja a korongokat a fűbe. Az egyiket sikerül kajlán megcsípni, de mint kiderül, az is csak véletlen volt – a nyúlgép reménytelen.

Az idő 80 százalékában az a show megy, hogy homlokon lődözöm magam a kivetett hüvelyekkel. A skeet-puska kategórianeve bock, a két cső egymás fölött helyezkedik el. Lehajtjuk a csövet, berakjuk a töltényt, vagy töltényeket, lövünk, lehajtjuk a csövet, aztán káromkodunk, én legalábbis igen, amiért még nyolcadszorra is a fülem mellett süvít el a hüvely, ahelyett, hogy eleve úgy fordítanám a csövet, hogy aztán elegánsan elkaphassam röptében, vagy ami még menőbb, egyből a lőállás mellé készített műanyag vödörbe koppanjon. A másik, amit a fülvédő nélkül durrogató srác használ, bezzeg egy félautomata vadászpuska – attól félautomata, hogy egyrészt magától, oldalra kiveti a hüvelyt a lövés után, másrészt felhúzza magát, és háromszor lehet vele lőni. Van tehát a bock puska, aztán a lapátnak is nevezett dupla puska (lásd még vadászpuska), és ez a félautomata, ami mindig egycsövű, három lőszerrel, winchesteres pumpálás nélkül.

Egy ideig tehát fejlődök, aztán visszamegyünk a hetes lőállásba, mert János azt mondja, elég a kispályából, lőjek végre egy dublét: egy jobbról, egy balról, egy másodperc különbséggel. Illetve miután lövöm az elsőt, indul a második. Ez az az életszakasz, amikor a negyedik rossz lövés után szomorúan közlöm Jánossal, hogy bocs, ez már csak rosszabb lett, szabályosan lezsibbadt az agyam. Úgyhogy még megnézek közelről egy koronghajigáló gépet, meg a szituációs lőtérhez tartozó pumpálós shotgunt, aztán fizetek: ötven lőszer valamivel tízezer alatt. A puska ingyen volt – nem a széles néprétegek sportja a skeet, bár az is igaz, hogy az olcsónak tartott sportok is többnyire csak messziről olcsók. És különben hány olyan dolog van, ami jobb, mint lövöldözni a friss levegőn?