A Börzsöny nem viccel, de először nő is végigment a kíméletlen Körön

Kitalálása, 2013 óta először sikerült teljesítenie nőnek A Kör néven ismert erőpróbát. Csernus Brigitta, aki Takács Krisztiánnal futott párban, március második hétvégéjén 28 óra 56 perc alatt teljesítette a Börzsöny csúcsaira felvivő, papíron 152 kilométeres pályát. 

A Kör születésének körülményeiről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.

Elsőre soknak hangzik a 30 órás szintidő, azt hiszed, hogy a 152 kilométert ennyi idő alatt túrázva is teljesítheted, de nem, nem lehet csak gyalogolni. Itt futni kell, nem is keveset.”

− mondta Csernus.

A Körön eddig összesen 13-szor mentek végig, volt, aki többször is, de az út nehézségét jól jelzi, hogy 12 sikertelen kísérletet is feljegyeztek. Csernus előtt eddig csak egy női próbálkozó volt. A Kör eleve nagy kihívás, alapból 7100 méter szintemelkedést is le kell küzdeni, de 2014 vége óta a körülmények még nehezebbek lettek. Az ónos eső és a jég több helyen letarolta az erdőt, és azóta is szinte járhatatlan több ösvény. Bő egy éve nem is vágtak neki sokan a távnak.

Csak Takács Krisztián tudott kétszer végigmenni ilyen körülmények között, harmadjára Csernussal indult el, akit ő biztatott arra, hogy tegyen egy próbát A Körrel.

„Nagyon szeretem ezt a kört, és szerettem volna, ha végre egy nő is végigmegy rajta. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy be tudom lőni, ki mire képes, és Brigin láttam, meg tudja csinálni. Be is jött, nagyon kemény, nem lett belőle droid, olyan arccal jött végig, mintha csak a Margitszigeten sétálgatna” – mondta Takács.

„Az őrültségekhez mindig kell partner. Egyedül nem vágtam volna neki, alapos bejárás nélkül esélytelen végigmenni.  Az éjszaka megváltozik az erdő képe, és azt is jót tudni, hol kell átvágni a fahalmokon” – mondta Csernus, aki ugyan többször jár már a Börzsönyben, de egybefüggően húsz kilométert sem járt be az útvonalból. Nappal ő is kereste a jeleket, olvasta az itinerét, de éjszaka már Takács helyismeretére támaszkodtak.

Ők segítő nélkül mentek végig, tehát csak azt ették és itták, amit magukkal vittek vagy útközben beszereztek. Ezért nem árt tudni, hol vannak a működő turistaházak és a források. „A táv második felében már se víz, se kaja, településre sem nagyon visz be az út, olyan, mintha a vadonban lennél, de pont ez a szépsége. Ahogy mondani szokták, a Börzsöny nem viccel, és tényleg ez a legnehezebb hazai terep” – mondta Takács.

Szerinte a sikeres teljesítéshez jó terepfutónak és tapasztalt túrázónak kell lenni. Sok feleslegesnek tűnő ruházatot is kell vinni, mert az időjárási viszonyok gyorsan változhatnak. Simán ki lehet fagyni, ha valaki nem öltözik be rendesen. Minden eshetőségre készülve ötkilónyi cuccot vittek magukkal, de futás közben egy ekkora hátizsák már nehéznek is számít. Főleg 30 órán keresztül.

Csernus korábban is teljesített már ultratávokat, 2015-ben meg is nyerte a 111 kilométeres Ultra Trail Hungaryt, és a Kazinczy 200-on is végigment. A télen azonban nem teljesített hosszabb távokat: „Jó lett volna, ha van legalább egy százas futásom, de úgy látszik, ez benne maradt korábbról a lábamban, és kiderült, tényleg fejben dőlnek el a dolgok. Száz kilométer felett már nagy szükség van rá, hogy rávedd magad: ne a könnyebb utat válaszd.”

Csernus éjszaka élte meg a holtpontot, sokat lassult a tempója, a beláthatatlan emelkedők lelkileg is megviselték. „A Solymár-forrás előtt, az aszfalton olyan bűnös gondolataim támadtak, hogy betekerem magam az izolációs fóliába, befekszem az árokba és zabáljanak fel a hiénák, nem érdekel semmi."

„Fizikailag szinte teljesen egyformák vagyunk, nem volt rá szüksége, hogy ilyen téren felkészítsem. Amikor önmagával viaskodott, szándékosan nem segítettem, egyedül kellett túllendülnie a holtponton. Nem akartam végigrángatni, együtt kellett végigmennünk” – mondta Takács.

A legnehezebb szakaszokat nappalra tervezték be, de amivel találkoztak, arra nem készülhettek. A jég kilométereken át letarolta az erdőt. „Brutális, hogy milyen a természet ereje. Csak állsz ott, úristen, mi történt itt.”

Százharminc kilométer után egy körülbelül kétkilométeres szakaszon kellett átverekedniük magukat, ahol szinte teljesen eltűnt az ösvény, a jelzések sem látszódtak. Kidőlt fák, fatörmelék borította az utat. „Körülbelül két óra alatt tudtunk itt átjutni, hol embermagasságba kellett felmászni, hol patakban kúszni-mászni, hol pedig négykézláb mentünk az emelkedőn.”

A járhatatlan utak miatt sokat kellett kerülniük, a végére a 152 kilométer helyett 160-at mentek, plusz háromszáz méter szintet is gyűjtöttek.

„Ezt a 29 órát nem adnám semmiért, hálás vagyok Csipinek, hogy rábeszélt és bízott bennem.  Hatalmas élmény volt annak ellenére, hogy néha fájt, de mikor beértem, minden út közbeni szenvedést elfelejtettem, helyét átvette a boldogság. Az is inspiráló volt, hogy a mozgásunkat több százan követték, még éjjel is fönnmaradtak, nézték merre járunk. Jó érzés volt visszaolvasni, mennyien szurkoltak. Királyréten a befutásnál pedig sok ismerős várt.”