Az ultrafutás egyszerre bestiális és infantilis

„Az Ultra filmet a minap egy néző Magyarország motivációs filmjének titulálta. Tényleg sok embert szó szerint megmozgatott, inspirált, lökött egyet rajtuk testi-lelki értelemben. Nem tudok ilyen egyértelmű hatásmechanizmusú filmet mondani, ami valóban konkrét pozitív fizikai, életmódbeli, attitűdbeli változást idézne elő ennyi embernél. Ez a legjobb visszaigazolás alkotóként. Futóként viszont az Ultrával egy kicsit a saját síromat ástam meg, a Spartathlon még népszerűbbé és keresettebbé vált itthon" – ez volt Simonyi nyitógondolata.

Úgy érzi, presztízsverseny lett, ahova mindenki el akar jutni. Ugrásszerűen emelkedett a nevezők száma az elmúlt évekhez képest, idén 50 magyar futó jelentkezett rá, hamar betelt a 25 fős országkvóta. A szervezők a gyors futókat várják elsősorban, kivéreztetik a lassú futókból álló törzsgárdát.

„Csak a várólistára kerültem. Nincs előjogom, hiába futottam le ötször zsinórban és csináltam róla filmet. Kicsit bánatos voltam emiatt is, meg privát dolgok miatt is, és ilyenkor az embernek jól jön egy-két téthelyzet, a futóembernek meg egy kis meneküléssel egybekötött önbizalomterápia, ami persze javítja vagy tovább súlyosbítja a helyzetet. Szóval gondoltam, hogy legyen kutyaharapás szőrével. Tettem egy kísérletet, hogy megszüntessem a vágyat a hosszú futások iránt és egyben tompítsam a lélek szirénhangjait. Amúgy is idővel a futás megeszi a gyerekeit: kiéget. Engem különösen nyírt az elmúlt öt évben: filmeztem, edzettem, blogoltam és beszéltem róla, erodálta a magánéletemet is, futóráncok, lelki sebek. Most - már vagy két éve - könyvet írok ezekről az önző szaladásokról, így néha teljesen elborít a futás. Paradox módon a futás megtartó ereje mégis nagy segítség a hétköznapokban. Direkt sok versenyt vállaltam, elsősorban ez mentális kihívás, még ha igénybe is veszi a testet. Ha nem számolom a maratonokat, csak az ultrákat, 1074 versenykilométerem volt idén. A kísérlet lényege egy kívülállónak nyilván abszurd és hülyeség, de nekem fontos volt, hogy találok-e még idővel inspirációt, kalandot, válaszokat a futásokban, építő jellegű-e vajon az ott szerzett fájdalom. Értelmes-e az egész, ami összeáll a végén. Annyit mondhatok, a kényelmetlenséget mindig legyőzi a kíváncsiság. És hogy ugyanaz a szett ruha egy Casio-órával nagyon sokat elbír” – emelkedtünk filozófiai síkra.

A mindig kísérő nélkül futó Simonyi április végén a Spartathlon japán testvérversenyén, a Sakura-Michin (Szakuramicsi) kezdett, és eddigi első magyarként teljesítette is. A 250 kilométeres távon közel kétezer, jó esetben virágba borult cseresznyefa mellett haladnak el az ultrások, miközben Honsú szigetét szelik át keresztbe Nagoja és Kanazava között. 

Japánban egy kicsit minden másképpen van, az ultrafutás is sajátos logika mentén zajlik. A 140 indulót nem egyszerre rajtoltatták, hanem hárompercenként húszfős csoportokban. Az első 40 kilométeren elég szaggatott a haladás, mert a Nagojával összenőtt Gifuban rengeteg a közlekedési lámpa és a vasúti átjáró, és minden pirosnál kötelező megállni. Senki nem hágja át a szabályt, így a toporgásokkal úgy félórát el is veszítenek a futók az első órákban, jóváírás nincs.

„A pálya olyan volt, mint egy piramis, 130 kilométerig felfelé mész, aztán a hátralévő rész már inkább lejtős. Van benne kábé 4500 méter szint. A Spartathlonhoz képest más a limitidők megállapítása, az elején nagy előnyt tudsz szerezni, de utána már nem igazán tudod növelni. A verseny távjából 10-15 százalék alagútban megy, ami elég nyomasztó tud lenni. Nem olyanok ezek, mint a Vár alatt, volt nyolc kilométeres is. Amikor jött egy autó, mintha egy szörny lépett volna be, a hátad mögött erősödik a morajlása, öt percig izgulsz, észrevesz-e, mert szabály szerint bal oldalon kell futni, és az autóközlekedés is baloldali. A végén már ezt elég nehéz volt fejben kezelni. “

Japánban a depózás külön öröm, mert a frissítőpontok olyanok, mint egy japán étterem, szusi, nigiri, maki, háromszög alakú algalevélbe csomagolt kaják. Mindenkin egyen rózsaszín hacuka van. Minden nagyobb depó előtt állt egy ember, aki forróvizes törülközőt ad, mint a repülőgépeken.

„Rengeteg fiatal önkéntes volt, de csak állnak a frissítőponton, maguktól nem kínálnak meg. A japán kultúrában udvariatlanság bármit csinálni, míg idősebbként vagy a hierarchia magasabb pozícióból meg nem szólítod őket. De utána rendkívül szolgálatkészek. Amikor 145 kilométernél kihánytam a meleg kukoricalevest a depóasztalra, egy pontőr fiú tartotta a homlokomat, miközben bátorítólag veregette a hátamat.”

A Szakuramicsin szinte csak japánok futnak, pár tucat külföldi indul rajtuk kívül minden évben. Nem is könnyű odáig eljutni, mert nem igazán hirdetik magukat, beajánlással működik.

„Igazi futómaffia, de a jó értelemben"

– mondta Simonyi, akin kívül csak két nem ázsiai ért célba.

Az ultrafutó-filmrendező 33 óra 52 perces idővel a 41. lett.

„Nem voltak szurkolók, nem volt heroizálás. Japánban erős a munkaetika, az alázat, szinte természetesnek vették, hogy itt futkorásznak az emberek, elfogadták a normalitás részeként, teszik ők is meg mi is a dolgunkat, nem csodálkoztak rá.”

Ez a magától értetődősség a célban is visszaköszönt: míg a Spartathlonról készült képek egyértelmű eufóriáról árulkodnak, Japában nem volt sorfal a célegyenesben, csak egy molinó jelentette a finist.

Simonyi a kiégetésprojektet a japán futás után egy kétévente rendezett, 180 kilométeres görög versenyen folytatta. A Spartathlonhoz hasonlóan történelmi kulisszák ott is adottak, a nemeai és az olümpiai ókori stadionok között van kijelölve a pálya a hegyeken át, keletről nyugatra a Peloponnészoszon átvágva. Az ultrafutó a görög versenyen egy kicsit besokallt, jó időt szeretett volna futni, de egy sérülés megakadályozta ebben.

„Ez olyan mint a filmkészítés: fokozatosan le kellett faragnom az álmaimból, örültem, hogy megoldottam a helyzetet, és célba értem. Már Japánban problémám volt a talpammal, nem is épült vissza teljesen a bőr, így Görögországban még rosszabb lett. Apró kavicsok horzsolták egész futás alatt, és vizes dunsztban állt az eső miatt másfél napig a lábfejem.

A talpamról lejött a bőr, körülbelül úgy nézhetett ki, mint amikor a Rabszolgasorsban Leoncio lehántotta valakinek a talpát fenyítésből.140 kilométertől pokoli volt futni, nem is igen tudtam.

Ez nem olyan volt, mint a Spartathlonon, amikor úgy fáj a lábad, mintha üvegszilánkok lennének a combodban, és mégis oda kell lépned. Azt meg lehet tanulni kezelni. Nekem is évekbe telt, mire el tudtam fogadni, hogy 10-15 perc alatt kiold a fáradtság, és utána tudsz még tempót futni, amivel akár másfél órát is nyerhetsz.”

Ezen a versenyen ott volt Simonyi filmjének egyik főszereplője is, Gilles Pallaurelo. A francia futó pont egy eléggé kihalt szakaszon sérült meg, a sötétben elbukott, és egy éles szikla mélyen felhasította a tenyerét. Mivel két ellenőrző pont között 23 kilométer volt, nehéz volt eldönteni, hogy melyik az üdvösebb, előre vagy visszaindulni. Pallaurelo előre ment, nagyjából két és fél órát küzdött, mire a ponthoz ért. Ott egy órát elveszítve összevarratta a kezét, majd nem sokkal a pont zárása előtt továbbment hajnali fél kettőkor.

Külső szemmel akár őrültnek is tarthatják, de nekem arról árulkodott, hogy micsoda lélekereje és tartása van, hogy így is megy tovább, mosolyogva, a helyzethez adaptálódva, rögtönözve. Nem kifogást keres, hanem megoldást. Példaértékű. Ez a valódi ultra.

Az ultrafutást sokan hősies cselekedetnek, nagy volumenű dolognak tartják, de ez ellen pont az ultrások szoktak a legjobban tiltakozni.

„Nem mentünk gyerekeket az égő házból. Ultrázni nem emberfeletti dolog, inkább emberalatti, egyszerre bestiális és infantilis. Büdösek, törődöttek, vagyunk. Méltatlan helyzetbe lavírozzuk magunkat tudatosan. Nincs holtpont, mert mindig van lejjebb. De kiút is. Az ultrafutás indikátor, megmutatja külön is, hogy milyen erős vagy mentálisan, és kemény testileg, hát még együtt. Aki idővel idekerül, annak a fizikai tapasztalat és állóképesség nem beugrófeladat, hanem alap. A Spartathlonon még nem kellett senkit újraéleszteni, nincs túlvállalás. Ez egy hobbi, személyes választás, lelki-szellemi lomtalanítás. A fizikai tényezők csak másodlagosak. Ezer érzelmi szállal kötődünk a futáshoz. Sokaknak iszonyú fontos hogy ebben teljesedjen ki, nyerjen visszaigazolást önmagáról. És ha nem sikerül a vágyott versenyt befejezni, amibe annyi minden belefektetett, akkor az tragédia. A kiesés kicsit meghalás is. Sosem adtam fel még versenyt, de láttam eleget. Talán sokaknak azért is vonzó még az ultrázás, mert jelenleg még az érdeknélküliség dominál benne, nincs itt se dopping, se pénz, a legkülönbözőbb korú, anyagi, családi helyzetű emberek futnak.

Civilek, az atlétika mostohagyerekei. De sokkal inkább lehet velük azonosulni, és így sokkal nagyobb hatást érnek el. Az atléták, ha megfeszülnek sem lesznek erre képesek. Nem a szponzoráción, médián múlik, hanem az emberközeliségen.

Inspirálnak másokat, hogy igenis el lehet érni a célokat, érdemes célt kitűzni, megmozdulni ebben az elszulejmánosodott, a teljesítményt szívesen elkenő társadalomban. Mindig nagyobb dolog elindulni egy versenyen, mint nem. Persze ennek a másik olvasata, hogy akik nem moccannak, azt érezhetik, hogy valaki más tesz "nagyot" helyettük.

Harmadik 200 kilométer körüli versenyét már itthon futotta Simonyi, a gyakori hőség miatt viccesen magyar Badwaternek is tartott Békéscsaba–Arad–Békéscsabát.

A kétszer száz kilométeres futás elég szigorú napi szintidőket ad meg, 11-11 óra van mindkét etapra és nem lehet bónuszt szerezni az első napi jó teljesítménnyel. Ezen a versenyen csak célba akart érni, de közben egyre éhesebb lett.

"Az első nap után jól aludtam, a második nap beértem a legendás Bogár Jánost (a Spartathlon egyetlen magyar férfi győztese), odaléptem 40 és 70 kilométer között, behoztam 27 perc hátrányt, megnyertem a második napot, de összesítésben kikaptam tíz perccel.

Kétszáz kilométeren ez nem sok, olyan, mint Güttler Károlynál a balszerencsés benyúlás Szöulban.

A Békéscsaba–Arad helyretett, sokat megéltem a versenyeken, pozitívan jöttem ki az egész félévből. Az ultrák között is mentem kisebb versenyekre, például győztem az itthon szervezői szempontból etalonversenynek számító Korinthosz 80-on. Jófajta kiégés lett a végén, nem kívánom már mindenáron, de nem lett belőle elegem sem. Rájöttem, nem kell központi kérdést csinálni abból, hogy mennyit versenyzik az ember. És ezek nem is versenyek, hanem önismereti túrák, baráti találkozók.”

A Spartathlon, amit nem fújt el a szél, pedig nem volt kicsi

Ahogy korábban említettük, úgy tűnt, hogy a várólista miatt nincs esélye Simonyinak a hatodik Spartathlonra, de júliusban kapott egy értesítést, hogy felszabadultak helyek, fizessen három napon belül. Nem hezitált. Utólag is azt mondja, sajnálta volna kihagyni. Idősebb futók sem láttak még ilyen Spartathlont, de még a helyiek sem éltek meg ilyen időt.

A Spartathlont legtöbbször hőségben futják, de idén a trópusi viharokhoz hasonló medikán csapott le Görögországra, ami másfél napnyi, heves esőt és orkán erejű szelet hozott. A verseny előtt felmerült, hogy módosítanak az útvonalon, végül maradt minden a megszokott módon, ellőtték a rajtot. A 246 kilométeres táv elején is esett az eső, de ekkor a hűvös idő még inkább segítette a futókat. Bő egy nappal később durvult el a helyzet, amikor a mezőny nagy része 200 kilométer körül járt.

A végén érkezők a verseny hagyományos aktusából is kimaradtak, nem kaptak a teljesítőknek járó olajágkoszorúból és a finisherpólókból, mert elfújta a szél. Bele lehetett feküdni a 120-150 kilométer per órás szélbe, és megtartott.

"Úgy nézhettünk ki, mint a Delta főcímében a havat taposó, görnyedt sarkkutatók. A szél forgott, néha akkorákat taszajtott rajtunk egy láthatatlan kéz, hogy szökkenni kellett, fáradt lábbal nehéz volt ezt bírni.

Ezen a részen Bognár Ákossal kerülgettük egymást, hitetlenkedve néztük egymást, ő mondogatta: «Basszameg, a görög hőségre készültem, szabadságot vettem ki, hogy két-három órákat fussak délben.»”

A szélvihar az ellenőrzőpontokat is megtépázta, volt, amelyiket el is vitte, sok helyen az amúgy félig nyitott sátrakat teljesen lefedték. „Volt olyan asztalkás csekkpont, amit - mint az Ózban - konkrétan elvitt a ciklon, azt fel is számolták. A favázas depók jurtaszerűvé váltak, vonzó meleg alakult ki bennünk, de nem volt ajánlatos bemenni, mert utána kifagytál. Inkább csak bemondtuk kívülről a rajtszámunkat, és mentünk tovább. A szél akkora volt, hogy a hagyományosan otthonkában futó, német Marika Heinleint a spártai útról többször is bevágta az árokba. Ezután szállt be inkább a férje kocsijába."

A versenyt valószínűleg minden más helyen lefújták volna, de a szervezőknek nem volt B tervük, az sem segíthette őket a gyors reagálásban, hogy szinte csak önkéntesek dolgoznak nekik. „Biztonsági játékkal lehoztam a meccset 34 óra 18 perccel, ezalatt ugye meg lehet nézni a Sátántangót ötször. De azért rémisztő volt, szerencse, hogy nem történt baleset. Nem nagyon törődtek a testi épségünkkel. Óvatos duhaj vagyok, nem adtam fel még versenyt sosem az elmúlt 12 évben, amióta futok, de amikor egy hét kilométeres szerpentinen köveket söpört felém a szél, szétszedett egy Shell-kutat, tolt és lökött mindenfele, hozzám vágott egy kiszakított olajfát, akkor elgondolkodtam a hogyan továbbon, felelősségen, meg hogy megéri-e. Ilyenkor az segít, ha belegondolok: ez csak egy luxusprobléma. Van pár rituálém a rajt előtt, de most egy fotót is vittem magammal. A verseny előtt egy hónappal elhunyt Székhelyi Jocóval voltunk rajta, ahogy a Simpson családot szinkronizáljuk, ő Homér ugye, én Bart. 20 évig csináltuk, Jocó sokat jelentett nekem az empátiájával, humánumával. Azt mondta a fotóról mosolyogva, hogy: «Édes öregem, ne picsogjál, megy ez neked». Mivel számomra nélküle folytathatatlan volt a Simpsons, ezért a stábnak megköszöntem a munkát, és ezzel egyben a 32 évnyi szinkronszakmát is abbahagytam. A sorozat megy tovább, más hangokkal. Ez volt az én igazi gyászmunkám, nem az ultrázás.”

És ha már az elején filozófiai síkra emelkedtünk, érjünk is úgy célba. 

„Ahogy mondani szoktam, az athéni rajtnál magas a paratartalom, de most elég jó szellemiségű, nem nagyon parázó magyar csapat jött össze. Az ultrázásba nem régen belekóstoló futók is keményen nyomták, sajnos Szabó Béla, az Ultra főszereplője idén is kiesett, hetedjére, de nem adja fel. Én jó magyar módjára, leettem a pénzem, elhúztam a versenyt. És bár a Spartathlon nem tartozik a marketingszagú élményversenyek közé, ez most mégis nagy élmény volt, sajnáltam volna, ha kimarad. Kívülállók gyakran fintorognak, hogy addikció, meg pótcselekvés a futás. Oké, de mihez képest pótcselekvés? Meg gyakran kérdezik, hogy nincs jobb dolgod a futkorászásnál? Az ultrázás türelemjáték, de mindig új helyzeteket hoz. Improvizálok.

A futás hideg matematikussága ellenére - amit az idő és táv kódol a sportba - hihetetlen érzelmeket és krízismenedzselési technikákat hoz ki az emberből.

Rajta keresztül megtapasztalhatja, milyen kicsi is, mennyire ki van szolgáltatva az elemeknek. De furcsa, egészen meghitt, mágikus realista pillanatokban is részem lehet. Például: nehezen bírom a hajnali futást, paff vagyok. Éjszaka el is szoktam szívni egy cigit, mert a nikotin jobban fejbe vág, mint a koffein, stimulál. Idén ez sem segített, nagyon elálmosodtam. Kovács Ádámmal bóklásztunk éppen együtt a sötétben, mikor arra kértem, hogy fogja meg a kezem, és húzzon, addig alszom. A lábam ment tovább, de lementem alfába, öt percet kvázi-pihentem, ő tartott-húzott, míg tántorogtam. Aztán cseréltünk. Ehhez bizalom kell, meg a bizarr helyzet előnyünkre fordításának felismerése. Egyszerre volt revitalizáló és komikus volt a gyors alvás. A fentiekből is látszik, hogy az ultrafutás gyakran kabaré, monodráma és tragédia. És még sincs jobb dolgunk."

(Borítókép: Spartathlon.gr)