Nem a Himalája nyolcezreseiért jár a hegymászás Oscarja

Bár nincsenek nagy és megközelíthetetlen hegyeink, a magyar alpinizmus időre-időre előrukkolt nagy teljesítményekkel. Már a 19. században voltak elismert mászóink, de az 1980-as években is letettek néhányan olyan eredményeket, amelyek nagy figyelmet kaptak.

Ozsváth Attila például egy magyar expedíció élén először mászta meg a világon a 6831 méter magas Kedarnath Dome keleti falát a Himalájában, de a többször vele mászó Dékány Péter is a világ élvonalában volt az Andokban, a Pamírban és a Himalájában teljesített mászásaival. Ők is voltak a magyar válogatott tagjai, de a rendszerváltás körüli időkben szétesett ez a csapat, az egyénileg szervezett expedíciók váltották fel a korábbi rendszert. Ebben a korszakban is voltak kiemelkedő mászók, például Erőss Zsolt, aki tíz nyolcezresre is feljutott, és talán legnagyobb teljesítménye a 8126 méteres Nanga Parbat megmászása volt, amit szólóban és új útvonalon ért el.

„A válogatott hiányát érezték a mászók, de a szövetségnek kellett meglépni, hogy feltámassza azt" – mondta Urbanics Áron, akit mászótársai megválasztottak csapatvezetőnek.  A válogatottat nem egy kapitány jelölte ki, nyílt volt a jelentkezési folyamat, döntően a korábbi teljesítmények alapján lehetett bekerülni a tízfős csapatba. A fiataloknál az is szempont volt, hogy milyen potenciál lehet bennük. A válogatott elég sokszínű lett, a tagok más-más készségekben erősek, a céljaik sem feltétlenül azonosak. 

„Ez nem egy sport- vagy sziklamászó válogatott, hanem az alpesi mászás köré koncentrálódó csapat. A jelentős hegymászó tevékenységek ebben a szakágban történnek, és az alpesi mászás többé-kevésbé minden ágat magába foglal. Előnyös lesz számunkra a sokszínűség, hogy specialistáink vannak, jobb összteljesítményt fog eredményezni. Hasznos, ha például valaki sítúrázásban van otthon, és egy sziklát csak hóban lehet megközelíteni, ott pedig már egy sziklákon jobban teljesítő mászó kerülhet előtérbe. Azt szoktam mondani, hogy a hegymászás olyan, mint az atlétika. Aki atletizálni kezd, abból nem lesz mindenki maratonfutó, de minden számban vannak csúcsok.

– mondta Urbanics, aki világszinten is elismert mászónak számít.

„Nagyon komoly tapasztalata van, Patagóniában nagyon nehéz útvonalakat mászott meg, függőleges sziklafalon, annyira ismert, hogy még az Alex Honnold-szintű mászók is lepacsiznak vele, kötél nélkül, 900 méteres sziklafalat is teljesített" – mondta a csapatvezetőről Pintér László, a Magyar Hegy- és Sportmászó szövetség kommunikációs referense.

Szinte minden évben vannak olyan magyar expedíciók, amelyek a világ valamelyik nyolcezres csúcsát célozzák meg, nem lebecsülendők ezek a teljesítmények, de a hegymászó szakma nem esik hasra ezektől az eredményektől. A válogatott ezért sem ebbe az irányba indult el. 

„A szakmai létjogosultságot nagyjából jól leképezi, hogy milyen teljesítményekért adják oda a hegymászás Oscarját, az Arany Jégcsákány-díjat. Oda ritkán kerül be nyolcezres, legfeljebb akkor, ha egy új útvonalat teljesítenek, jellemzően 6-7 ezer méteres csúcsokért és falakért jár a díj. 

Manapság a Mount Everestre nagyon jó eséllyel feljuthat bárki, aki egy kereskedelmi expedícióba befizet, jóformán másznia kell, a serpák megcsinálnak neki mindent: a mászóutat rögzített kötelekkel építik ki számára, felállítják a sátrát, ételt és italt készítenek neki a táborokban, cipelik az oxigénpalackját. Ebben nincs sok szakmai érték, de az már egy másik liga, ha valaki pótlólagos oxigén nélkül, saját erőből próbál feljutni, még ha előre kifeszített köteleket is használ, 8400-8500 méteren már nagyon durva oxigén nélkül haladni. Szóval óvatosan kell bánni a teljesítmények összehasonlításával. A Himalája nyolcezresein ritka a levegő, de nem mindenhol igényel nagy technikai tudást a mászás" – mondta Pintér. 

Kép- és filmanyagon, élménybeszámolókon mutathatjuk meg, miért értékesek a mi teljesítmények. Hiába mondom, hogy az a hegy, amit megmásztam, nehéz meg függőleges, egy laikus azt mondja, az Everest is az. Egy filmanyagot látva viszont már el tudja képzelni, miről beszélek" – mondta Urbanics.

A válogatott első célja Grúzia legmagasabb hegycsúcsa, az 5193 méter magas Shkhara. A kaukázusi csúcs két ország, Oroszország és Grúzia határán fekszik. Az orosz oldalról elég sokan megmászták már, de a másik irányból eddig csak egyetlen páros jutott fel télen. Komoly eredmény lesz, ha a magyarok is felmásznak a déli oldalon.

„Európában már elég nehéz szakmailag is értékes kihívást találni, kezdenek elfogyni itt a célok, ezek után elég hamar konszenzusra jutottunk, hogy a Shkhara lehet az első célja a válogatottnak" – mondta dr. Ágoston Viktor, a grúz expedíció vezetője. A grúz csúcs mellett az is szólt, hogy a Kaukázusban már többször jártak a magyar mászók, elérhető közelségben van, és nem is olyan drága, mint mondjuk a mászóengedélyekért elég sokat elkérő Pakisztán.

Ágoston megjegyezte, a Shkhara abból a szempontból különleges, hogy a déli oldalról nehezebb megmászni. A legtöbb hegycsúcsnál ez pont fordítva van.

Ilyen falak a Himalájában is vannak, itt annyival könnyebb a helyzet, hogy kisebb az oxigénhiány. Így is elég sok veszélyt hordoz magában, egyrészt elég hideg lesz, és kőhullásra, lavinára is számítani lehet. Elég mostoha körülmények várják az alpinistákat, egy szezonban, 6-7 méternyi hó is lehullhat, a puha rétegben nem lesz könnyű haladni. 

„Nem egy klasszikus expedíciós hegymászásról lesz szó, mert nem kapunk tábori szolgáltatást. A legutolsó településtől magunkra leszünk hagyatva. Egy hosszú völgyön át kell feljuttatnunk minél gyorsabban a teljes felszerelésünket. A mély hó miatt túrasível megyünk, magunk után húzott bobokon szállítjuk majd a felszerelést" – mondta Ágoston. 

A Shkharát a válogatott négy tagja próbálja meghódítani, Ágoston kötéltársa Szász László, akivel régóta együtt másznak. Grúziába Ruskó András és Kocsis Dávid megy még velük. „Jó elegyet fogunk alkotni, mi kitartó, tapasztalt mászók vagyunk, András és Dávid pedig nagyon fejlett kreatív látásmóddal bírnak a téli mászással kapcsolatban, nem véletlenül találtak ki új téli utakat a Magas-Tátrában is" – mondta Ágoston.

A csapatnak nagyjából két hete lesz arra, hogy feljusson a csúcsra. Már itthonról is próbálták monitorozni a hóviszonyokat, megtalálni az időjárási ablakot. „A völgytől a csúcsig körülbelül 3000 méter a szintemelkedés. Felfedezéshez tudnám hasonlítani az utunkat, olyan táborhelyet kell választanunk, ami magasan van, de a lavinák már ne tudják elérni, ez trükkös feladat lesz. Az útvonalat is a helyszínen kell majd kitalálnunk. A Kaukázus kelet-nyugati fekvésű, a szibériai légtömegek első gátja, a szélirány határozza meg a időjárását. Ha északól délnyugatra fordul a szél, utána van pár ideális nap a mászásra. Nagyon óvatosan kell majd döntenünk, hogy meddig megyünk fel ekkor, lehet, hogy a hegyen, komoly téli viszonyok között kell kivárnunk a következő időjárási ablakot" – mondta az expedícióvezető. 

A Shkhara után még két nagyobb célt határozott meg a válogatott az idei évre. Júniusban az Alpokban található 4049 méter magas Piz Bernina nyugati gerincét akarják majd végigmászni, míg decemberben Urbanics vezetésével Patagóniába utazik a csapat, hogy az Andokban új útvonalakat járjanak be. 

A válogatott tagjai úgy vélik, bár több mászási lehetőséghez juthatnak ők is, leginkább a következő generációknak segíthetnek. Egyrészt motiválhatják őket az eredményeikkel, másrészt olyan keretrendszert alakíthatnak ki, amiben a profivá válás sem elképzelhetetlen. 

„Magyarországon jó képességű, de jellemzően hobbista mászóink vannak, a kereteik eddig nem tették lehetővé, hogy igazán kibontakozzanak, pedig szakmailag is értékes eredményekre képesek. Egy válogatottal brandet lehet építeni, szponzort is könnyebb lehet szerezni. A mászás alapvetően csapatsport, az alapfilozófiája a nemes küzdelem, az összetartozást erősíti, egy kötéltársi kapcsolat nagyon erős, hiszen az életüket bízzák egymásra, a válogatott ebben is példát mutathat" – mondta Pintér László, a Magyar Hegy- és Sportmászó szövetség kommunikációs referense.

(Borítókép: Aguja Standhardt, Patagónia. Fotó: Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség)