A pszichikai felkészítés nagy mágusa rendíthetetlenül hitt abban, hogy a játékosai Európa-klasszisok, Szalai Attilát és később Klausz Lászlót is ennek az eszmének alárendelve állította a csapatba, és kérlelhetetlenül hitt abban is, hogy a fizikai felkészítés - ennek nem is tulajdonított jelentőséget - hiányosságait így tudja maradéktalanul pótolni. A Mester egyik feledhetetlen pillanatában kitépett egy fűcsomót a koppenhágai stadionban, majd megkérdezte egyik játékosát, hogy olyan-e az, mintha a Fradi-pályán lenne?

Aratott néhány szép és értékes győzelmet, a lengyelek elleni 5-3-ra mindig emlékeztetett is, általában abban a szövegkörnyezetben, hogy ő a Benfica ajánlatát utasította vissza, de ekkor már mindenki mosolygott rajta.

Első szakaszának utolsó meccsére strandpapucsban és sortban érkezett Lipcsébe, és akkor még nem tudhatta, hogy emiatt kifigurázzák, miként tették később a piros fotelja miatt is.

A hollandok elleni rotterdami 7-1 volt a mélypontja, pedig még vezettünk is, ám a '94-es vb-re készülő, kirobbanó formában és erőben lévő hazai csapat átrohant a feledhetetlen Puglitsot is felvonultató védelmen.

A sorozatos bukások - Honvéd, Vasas, Diósgyőr - után ma már csak szakkommentátorként lelkesíthet, meg is teszi, így akarja bebizonyítani hétről-hétre, hogy mennyire tehetségesek a magyar játékosok, csak ezt mi ritkán vesszük észre a képernyőn.

Pillanatnyilag rengeteg anekdota terjeng szenilitásáról, bár amikor tizenkilenc éve a kapitányi kispadon ült, ennek még alig voltak jelei. Toma Árpád különösen hálás neki, hiszen ha nem ő a kapitány, akkor a pécsi középhátvéd vélhetően sohasem kerül a válogatott közelébe.

Garami igazi úriember a kispadon, leköszönésekor sem kavart botrányt, pedig ő utolsó három meccsén gólt sem kapott, a görögök elleni 3-0 pedig kifejezetten értékes siker volt. Eredményei tiszteletre méltóak, bár nemzetközileg ő sem alkotott maradandót.

A "Báró" annak ellenére bukott meg, hogy egyetlen selejtezőt, vagyis egyetlen tétmeccset sem játszott. Az osztrákok elleni hazai 4-0-s zakó után erre ugyanis nem volt módja.

Tőle nagyot sokat vártak a szurkolók, hiszen '79-ben ő volt az első magyar játékos, aki külföldre mehetett - először a belga Bruges-ben, később az egyaránt francia Toulouse-ban és Grenoble-ban játszott - és élt a remény, hogy a tapasztalatait kamatoztatni képes, hogy tud hatni a játékosokra. Ő még egy komoly garnitúrából válogathatott, Détári, Garaba, Kozma, Kiprich is a rendelkezésére állt, de a feltörekvő fiatalokat is csatasorba állíthatta.

Az 1986-ban nagyot bukó kapitány második időszakában már nem veszett össze az utcasarkon önmagával, mint először, amikor üldözési mániájának csúcsán az újságírókat fegyveres őrökkel vezettette el az egyik mexikói edzésről. Amikor egy francia újságíróról szent meggyőződése volt, hogy kémkedni ment el a sajtótájékoztatóra, amikor a magyar bírókba is belekötött, mert a bajnokikon nem veszik tekintetbe a válogatott érdekeit, vagy amikor a tolmácsaként mellérakott bölcsészhallgatót dorgálta le döbbenetes szavakkal, mondván megmásítja mondanivalóját.

Igaz másodszorra már nem is voltak kiemelkedő győzelmei, még akkor sem, ha válogatottja simán, 3-0-ra nyert Izlandon, Málta azonban már megoldhatatlan feladatot jelentett idegenben. Másodszorra és örökre egy athéni vereség után mondott le, amikor az éppen soros bundabotrány miatt válogatási elveit a rendőrségi fogdából érkező hírek után tudta meghatározni.

Ő volt az utolsó, aki világbajnokságra juttatta ki csapatát, és ő nem magyarázta meg immár húsz év távlatából, hogy ott mi történt a szovjetek ellen, miért lett hatgólos vereség, miért vezényelt edzést a megérkezés után a déli forróságban, amitől még Beckenbauer is elképedt -, és ami ennél jóval fontosabb: doppingolták-e a csapatot, azért mozgott-e a kapu Sallai szerint.

A nagy stratéga, az edzőképzés jelenlegi irányítója klubedzőként a Honvéd kivételével mindenhol megbukott, a Vasasnál és az Újpestnél látványos fellendülés következett be elköszönte után. Még mindig elvárja ettől függetlenül, hogy elhiggyük neki, a magyar edzőképzés példátlanul jó Európában.

Még a mindenre képes magyar futballban is ritkaság, hogy egy kapitány győztes meccs után kényszerüljön búcsúra. Bicskeinek sikerült a bravúr, az észak-írek elleni idegenbeli egygólos siker után váltak meg tőle, hogy aztán pereskedésbe kezdjen, és szerte a világban keresse boldogulását.

Így külföldről szemlélhette azt is, hogy az 1984-ben, Moszkvában győztes ifjúsági Európa-bajnok válogatott játékosai nem futnak be igazán jelentős karriert, csapatként pedig szinte semmit nem érnek el.

Távolléte alatt még inkább dacosabb lett, hiszen őt itthon többször megbélyegezték, halálos közúti balesete, börtönbüntetése és a svédek ellen kapott gólja miatt. (3-2-nél Edström fejelt a kapujába, így a magyar válogatott nem juthatott ki a '74-es világbajnokságra.)

Csank bukása után viszont újabb esélyt kapott, és mivel akkor is volt egy reményteli olimpiai csapat, nekilátott, hogy azokra a játékosokra építve formáljon egy ütőképes gárdát, ha már pár évvel azelőtt nem sikerült neki. A kezdet sikeresnek mondható: győzelem a vb-részvevő osztrákok és Irán ellen, kupagyőzelem, hogy aztán tétmeccsen biztató döntetlenek után legyen egy szégyenteljes, Liechtensteinben. Neki Tbilisziben, egy grúzok elleni 3-1-es vereséggel ért véget a megbízatása, az olimpián is szereplő csapat pedig közelébe sem jutott, hogy vb-n, vagy Eb-n szerepeljen.

Maláj kapitányként nem futott be karriert, hamarosan vélhetően újra valamelyik magyar klubcsapatnál ülhet a kispadra.

A Szőke Szikla idején akárhányszor is böngésztük végig a meccseket, egyszer sem találtunk olyan vereséget, amit kilátástalan játékkal szenvedtünk volna el, az ő személye mindig tartást és hitet adott a csapatnak, így még néhány emlékezetes győzelemre is futotta a csapat erejéből. A spanyolok elleni 4-2, illetve a svédek elleni hazai 1-0 (bár akkor alighanem még ő sem gondolta) komoly csapat ellen azóta is az utolsó diadal.

Ténykedésének árnyoldala, hogy a zajmikrofon félreértelmezhetetlenül visszaadta bárdolatlan stílusát és tanácsait, és hogy éppen melyik játékos édesanyát szólította meg. Hírnevének a bundabotrányok sem tettek jót, bár az cáfolható, hogy addig nem kerülhetett be valaki a válogatottba, amíg több aranyékszert visel, mint ő, és hogy a pályára küldött nem lehet barnább, mint ő.

A kamionsofőr izlandi lefejelése azonban tény, nem ildomos ezért számonkérni a még mindig ezer fokon égő egykori világválogatott védőt.

Az egyik legszégyenteljesebb időszak az ő nevéhez fűződik, és nyilván ő sohasem lehetett volna a válogatott edzője, ha nem gondolja úgy a vezérkar Mészöly Kálmán eltávolítása után, hogy egy pár meccsre ő is tökéletesen megfelel. A kabát nagy volt rá, pedig még neki is voltak képzett játékosai, de ő már Détárival sem boldogult, őt sem tudta motiválni, a norvégok ellen húsz méteres lövése olyan szánalmasra sikeredett, hogy a kapus levette mellel.

Aztán elküldték egy "szégyentúrára" a csapatot Közép-Amerikába, ahol olyan szervezési hiányosságok voltak, hogy a játékosok ötezer dollár prémiumért sem akarták vállalni a Salvador elleni fellépést, ami végül 1-1 lett. '82-ben még 10-1 volt a magyaroknak.

"Látott már magyar bajnoki meccset, ismeri a magyar viszonyokat?" - szólt hozzá a kérdés kinevezésekor, mire a rá jellemző őszinteséggel bevallotta, hogy kettőt már megnézett a tévében, de arra már nem elékezett, melyik csapatok voltak a pályán.

Szerződtetése nemcsak amiatt hasonlatos Lothar Matthäus idehozatalához, hogy külföldről érkezett szakembertől várták a csodát, hanem amiatt is, mert egy közismert számlára kapta fizetésének tizedét, míg egy másikra a nagyobb összeget, havi háromszázhatvanezer forintot.

A magyar futball azóta sem kapott akkora esélyt, mint a Steauát a BEK-győzelemig vezető szakvezető idején, hiszen a csoport legerősebb tagját, Jugoszláviát, a háború miatt kizárták. Izland ellen minden szépen indult, gyors góllal vezettünk, aztán 2-1-es vereség lett a vége, és az ominózus mondat tanulságként: nem lőhetek gólt a játékosok helyett. A "koncsepcsiója" pedig az volt, ha Izlandot sem verjük meg, akkor lemond, de nem tette meg, így megnyerte a Kirin Kupát Japánban, ám a görögök elleni idegenbeli vereség magyarországi pályájának végét jelentette.

Hamarosan Románia sportminisztere lett, jelenleg a nagyváradi futballklub elnöke.

"Az asszony ugyan eltiltott tőle, de négy meccsre azért vállalom" - mondta Jenei menesztése után, de Bözsi néninek igaza volt, nem kellett volna. Az oroszok ellen 0-3, Izlandon 0-2 a még hátralévő két selejtezőn, így a dublini 4-2-es siker, Urbán és Hamar tündöklése eltörpül. A magyar játékosokra még ő sem, a legenda sem volt képes hatni, pedig a Panathinaikosszal a BEK-döntőbe jutott '71-ben.

Az elmúlt húsz év sikerkapitánya lehetett volna, mert a finnek beügyetlenkedték azt a gólt az utolsó percben, amelyikkel egyenlítettünk, és pótselejtezőt játszhattunk a szerbekkel a '98-as vébéért. Aztán 1-12 lett összesítésben, egy tanácstalan, elemeire hullott csapattal, egy idejétmúlt játékrendszerrel, és Csank nem ismerte el, hogy rossz volt a taktika, nem hibáztatta magát, nem őrlődött látványosan, sokkal inkább azzal védekezett, hogy ő elérte a célt, ő a második helyet ígérte.

Ő már havi egymilliót keresett, bár azt nyomatékosította, hogy ő nem pénzéhsége miatt maradna, hanem mert nem szokta feladni. Azt talán azonban még ő sem gondolhatta, hogy ezek után is a kispadon maradhat.

Nem is maradhatott, így visszatérhetett az Eger környéki erdőkbe, a vadászathoz. Csapatai azóta is "sótlanok", de azért így vagy úgy csapat, összeérlelt társaság benyomását keltik.

Kapitánykorában rossz volt a viszonya a közönséghez és a sajtóhoz, azóta ez változott valamelyest, de olykor kivehetetlen mormogása nem.

A tanárembernek két pont, két döntetlen kellett volna ahhoz, hogy megismételje Csank sikerét, és ismét pótselejtezős helyre kerüljön a magyar válogatott. A lettek ellen Rigában aztán csúfos, 3-1-es vereség lett a vége, huszonöt percnyi kiváló játék után a csapat összeomlott, a három csatár nem találta a helyét a pályán, a védők - Lipcsei, Juhár - rendkívül nehézkesek voltak, Verpakovskis hatvan méteres szóló után lőtt gólt, legalább öt ember múlta alul magát a gólnál.

Pedig Gellei ígéretesen indult, a vb-részvevő svédek és lengyelek ellen is döntetlent ért el, és úgy tűnt, hogy talál egy olyan védelmet, amelyik összeszokottan mozog, amelyik erőben valamint gyorsaságban is felveszi a versenyt a csatárokkal. A hármasból azonban előbb Gyepes, később Urbán esett ki, a helyükre meghívottak - Lipcsei, Juhár - pedig nem tudták Dragónert kellőképpen segíteni, így sorra jöttek a vereségek.

Gellei talán túlzottan is ragaszkodott a Kenesei, Tököli csatárduóhoz, amelyikből utóbbi egyetlen gólt sem lőtt, jóllehet Szabics akkor jó formában volt.

Kóklerségéről már a kinevezése előtt adott jeleket a Rapid Wiennél, amikor a bécsi társulat történelmi mélypontra került, a bajnokság nyolcadik helyére. Aztán a belgrádi Partizannál úgy tűnt, edzőként is ígéretes jövő állhat előtte, mert a szerb bajnok a Newcastle ellen a Bajnokok Ligája főtáblájára került.

Magyarországon azonban ő sem bizonyította rátermettségét, még ha ebben a közegben feltétlenül kivívta azt, hogy ő akkor is hitelesebb, mint bármelyik vezető, ha tíz emberrel küldi pályára a nemzeti tizenegyet.

Matthäus regnálása idején olyan emberek kaptak meghívót, akiket jobb időkben az élvonal környékéről is eltanácsolnak.

Tudjuk viszont be neki, hogy itt voltak a brazilok, az argentinok - igaz előbbi válogatott évről-évre jelentkezett, hogy legyőzze azt a csapatot, amelyet története alatt még soha addig -, hogy felfedezett játékosokat, hibái ellenben sokkal szembetűnőbbek voltak, no meg, hogy a válogatott története alatt most áll leginkább menedzseri befolyás alatt. Matthäus arra mindig alkalmas volt, hogy önmagát jobban szeresse bárkinél, de a sajtót is nagyon szereti, a viszonzást pedig azért is remélheti, mert tőle származik a "nem dughatunk homokot a fejünkbe" felbecsülhetetlen értékű mondat.