'Agyhalott sport lett a futball'

Változott-e az angliai futballhuliganizmus az elmúlt tíz évben, a Futball faktor megjelenése óta?

Nem igazán. A legsűrűbb időszakok a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években voltak. A kilencvenes évek közepe óta többé-kevésbé változatlan a helyzet. A nagyhírű csapatok közötti meccsek továbbra is botrányt ígérnek. A könyvben is említett West Ham, Tottenham és Millwall elleni mérkőzések nem változtak. Még mindig ugyanakkora a gond, amikor a Chelsea velük játszik.

A könyv és más írásainak is egyik legfontosabb megállapítása az, hogy a média eltúlozza az úgynevezett futballhuliganizmust. Még mindig ez a helyzet?

Azt hiszem, a sajtó még mindig felfújja a történteket, ha az angol válogatott Európában játszik, ahol a kamerák mindent felvesznek. De az angliai pályákon mostanában alig látni verekedéseket, szóval hiányoznak képek, amelyeket annyira szeretnek a médiában. Azt is gondolom viszont, hogy a sajtó szívesen közvetít békés képet a futballról. Annyi pénzt húznak ki ugyanis belőle, míg a hatóságok paranoiásak bármilyen erőszakkal kapcsolatban. Meg nem akarják elriasztani a szponzorokat sem.
Bedobnak egy műanyagpoharat a pályára és ebből lesz a nagy sztori. Szóval igen, még mindig eltorzítják a dolgokat. A könyvben említett túlzást egyébként a hatalom erőszakosságával hasonlítom össze.

A mű legfontosabb szereplője amúgy Bill Farrell. Ő a Futball faktor hőse. Bill Farrell nélkül nem létezik a könyv. Ő egy valódi háborúban küzdött és büszkeséget adott Angliának.
A Futball faktor az Öböl-háború utáni időkben íródott. A belőle készült film a második Öböl-háborúval esett egybe. Bob West a könyvben Smart Weapon Arcade-del játszik. Második Öböl-háború (Gulf War II), úgy hangzik, mint egy PlayStation-játék neve.
A tévék ma már digitális képeket sugároznak, az egyik képernyőn a Chelsea-t látod, a másikon egy iraki utcát mutatnak, lángoló járművekkel és eltorzult emberi testekkel. Ugyanazok az események ismétlődnek. A motiváció nem változik. A kormány elítéli az önmagukat megvédő angol srácok aktuális európai balhéját, miközben azok testvéreit a Közel-Keletre küldi harcolni. Összehasonlítva, a futball lényegtelen dolog, de kényelmes erre terelni a figyelmet. Egy esély a hipokritáknak a morális erőszakra, miközben ők meg fejhetik a fegyvergyáraikat és a mészárszékeiket.

Még mindig könnyű célpont a munkásosztálybeli, rövid hajú, fehér férfi, akit tetoválások díszítenek, és sört szorongat a kezében?

Igen, kétségtelenül. Bár a média most már a "binge drinker" és a "chav" kifejezéseket használja. Írtam erről egy könyvet, White Trash (Fehér szemét) címmel. Közvetlenül kapcsolódik a Futball faktor elképzeléseihez, de egy másik szemszögből.

Eltűntek mostanra a Tommy Johnsonok a Stamford Bridge-ről?

A stadionból talán, de a színről nem. Jó pár Tommy Johnson már nem bajlódik azzal, hogy futballmeccsekre járjon. Túl drága és nincsen már hangulat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének jelen a pályán kívül.

Egyes kritikusok sztereotipikusnak és leegyszerűsítőnek mondták a könyvet. Valóban az?

Más kritikák meg komplexnek tartották. Egyik sem érdekel. Arról írtam, amit láttam az évek során. A regénynek különböző szintjei vannak, és attól függ, ki a kritikus, hogy megérti-e a mélyebb rétegeit. Ez a könyv nem a futballhuliganizmusról szól. Hanem hatalomról, arról, hogy közönséges emberek hogyan küzdenek inkább egymással, mint hogy ellenszegüljenek azoknak, akik őket irányítanák. Van izgalom és büszkeség Tommy Johnson világában, vágy a hősiességre, hogy valami mást csináljon, frusztráció és düh. Mindez az őt körülvevő társdalomra adott válasza. A különböző kritikák különböző szintig értik meg a könyveket. A Futball faktor nem kivétel. Vannak újságírók, akik szó szerint olvasnak könyveket és nem sokat értenek meg belőlük, míg mások megértik a politikai és a szociológiai elemeket is.

Tudatosan volt a könyv ennyire politikailag inkorrekt nyelvezetű vagy csupán ez volt a legjobb módszer ennek a közegnek a bemutatására?

Úgy látom, az emberek nagyon máshogyan viselkednek, mint a televíziók, rádiók, lapok politikailag korrekt világa. Számos rejtett jelentés van a nyelvhasználatban. Amit az emberek mondanak, nem mindig azonos azzal, amit tesznek. És ez mindkét módon igaz. Vannak, akik használják a nigger szót, de közben vannak fekete barátaik, miközben mások, akiket sokkol ez a kifejezés, távol maradnak a feketéktől. Ezek az eltérő viszonyok is benne vannak a Futball faktorban. A politikai korrektség nem jelent semmi újat. Korábban a szélsőjobb élt vele, most liberális betegségként láthatjuk viszont.

Hogyan változott meg a Chelsea élete az új tulajdonos, Roman Abramovics 2003-as érkezésével?

A pénze megmentette a klubot és segített kialakítani egy sikeres csapatot, habár a '90-es évek közepe óta a Chelsea jól fejlődött, és kupákat nyert. A baj az, hogy az új sikerek egyre több divatdrukkert és részidős szurkolót vonzanak, akik megveszik a drága jegyeket. A Premiership csapatai nagy erőfeszítéseket tettek az elmúlt tíz évben azért, hogy megszabaduljanak munkásosztálybeli szurkolóiktól. Ebben a folyamatban a Chelsea szenvedett a legtöbbet. A Chelsea meccseire járni nagyon drága a valódi szurkolóknak és sokan nem tudják ezt megengedni maguknak. De legalább már egy évtizede ez megy.
Abramovicsnál van a pénz. Arra várunk, hogy hetven-nyolcvan százalékkal csökkenti a jegyárakat és visszaengedi a lelátókra a Chelsea szurkolóit.

Hogy látja az angol futballban a '90-es években történt változásokat?

A játék terén nagyot fejlődtünk olyan tehetséges külföldi futballisták érkezésével, mint Zola, Vialli és Gullit. A pályán kívül azonban összeomlott a hangulat, mert üzletemberek agyhalott sporttá változtatták a futballt. Korábban identitásról és szenvedélyről szólt, a helyi közösségekhez kötődött, az emberek életének középpontjában állt. De most már minden a pénzről szól. A stadionok jól néznek ki, takarosak, de közülük sok élettelen.

Jár még Chelsea-meccsekre?

Néhány mérkőzésre elmegyek, de egyáltalán nem olyan gyakran, mint korábban. Dühít a hangulattalanság, meg az, hogy annyi embert látok, aki nem igazi Chelsea-szurkoló. Szerintem unalmas majdnem teljes csöndben ülni. Ezrek érzik ugyanezt. Ne értsen félre. Még mindig sok rendes Chelsea-drukkernek sikerül elmennie minden meccsre. De a fiatal srácok miatt nagyon szomorú vagyok. Megtört az a szokás, hogy minden mérkőzésen ott kell lenni. Sokkal jobban élveztem a harc napjait. Sokkal viccesebb volt. Szeretem a Chelsea-t, az embereket, a szurkolókat, az edzőt és a játékosokat, de a siker nekem nem fontos.

Min dolgozik mostanában?

Épp most fejezem be Skinheads (bőrfejűek) című regényemet, amely laza trilógiát képez majd a White Trashsel és a Human Punkkal együtt. Most indítom útjára saját kiadómat, a London Bookst is, jövő év elejétől működhet. Dolgozom egy lemezen is, ez a The Prison House (fogház) című könyvemre épül. A dalok már készen vannak, csak a felvételek, na meg a kiadás van hátra.