Harminc kiló plusszal az NB I-ben

"Szégyelld magad, Gould! Hát mit képzel ez magáról? Heti száz font? HETI SZÁZ FONT? Inkább nekem kellene adniuk, amiért nézem, ahogy szerencsétlenkedsz." (Nick Hornby: Fociláz)

"Fiúk, a srác újságíró, egy pár napig velünk fog dolgozni. Ahogy az alakját elnézem, hívjátok nyugodtan Bácsi Sanyinak."

Ha ez egy színdarab lenne, még ott lenne instrukcióként: 24 fiatalember halkan nevetgél, miközben egy futballpálya szélén, egymással szemben állva passzolgatnak. Bácsi Sanyiról, az egykori újpesti gólgyárosról köztudott, hogy korántsem daliás alkatával, mintsem inkább felfúvódott poszméhekre emlékeztető alakjával vált ideális humorforrássá a magyar labdarúgás sok derűre egyébként okot nem adó közegében. Végignézek magamon, a sokXL-es póló tényleg derűsen domborodik a pocak táján, húsz éve nem használt izmoknak kellene megmutatniuk, hogy mire is képesek. Nagyjából persze sejtem: semmire.

A Bácsi Sanyi már csak a bácsizás miatt is találó név, mert – bár Borgulya István (Burgi), a Budapest Honvéd pályaedzője, aki jelenleg a csapat felkészülését vezeti, erre aligha gondolt – a kéttucatnyi játékos között hat-nyolc is akad, aki akár a fiam is lehetne, ha kellően korán kezdem a kellően meggondolatlan nemi életet. Az erőnlétemet tekintve aztán végképp helytálló lenne a bácsizás, ez az edzésnek körülbelül a tizedik percében derül ki, amikor hatszor kellene keresztbefutni a futballpályát. A lábaim azonban másfél táv után az árnyékban heverő ásványvizes palackok felé veszik az irányt, futás helyett persze sétálva.

Már megint ki ez?

Az edzés szerencsére a szebb napokat is látott Honvéd szebb napokat is látott Bozsik-stadionjának szolid magányában folyik, így a kispesti szurkolóknak nem kell a fejüket fogniuk, hogy már megint kit igazoltak a csapathoz. Bár Kispesten mostanában előfordult többször is, hogy egy-egy játékost a leigazolás után egy percet sem játszattak, főként az idegenlégiósok jöttek és mentek néha már követhetetlenül. De én azért valószínűleg a Tangara-Ariel-Bozsovics nevével fémjelzett sorból is kilógtam volna – természetesen lefelé.

Ha a szurkolók nem is, ön, Nyájas Olvasó, talán feltette már a kérdést: mit keres egy köpcös, harmincon túli, 16 éves kora óta egy egészségeset nem mozgott ember egy első osztályú csapat alapozó edzésén? Elsősorban is, bár nem ez volt az elsődleges szándéka, feltehetően paródiát csinál a testedzésből, és egyben már megjelenésével, különösen pedig a mozgásával is komoly kritikáját jelenti az iskolai testgyakorláson megszerezhető mozgáskoordinációs készségeknek. De a fő cél persze nem ez, hanem az, hogy testközelből képet kapon arról, mennyit is dolgozik egy NB I-es magyar focista, hogyan készül fel a bajnokságra, mit jelent és mennyire fárasztó a szezont elvileg – mint a neve is jelzi – megalapozó felkészülés.

'Ez így nekem is menne'

Aki életében egyszer is járt meccsen, bizonyára ismeri azt a szurkolói típust, amely a megye III-tól az NB I-ig mindenhol megtalálható, de talán még a komolyabb bajnokságokban is. Ez a drukker jellemzően negyven-ötven év körüli, kinn van a lelátón emberemlékezet óta és kinn is lesz örökidőkig ("A klub nekünk többet jelent, mint nekik. Hol voltak ők húsz évvel ezelőtt? Hol lesznek ők húsz év múlva? Vagy hol lesznek akár két év múlva?" - Fociláz).

És nemcsak kinn van, hanem tud is. Mindig mindent. Méghozzá jobban. Nevezzük hát Okos Szurkolónak. Jellemzően műanyag söröspohárral a kezében látható, amint még hűvösebb őszi fordulókban is minimum mellkasig, de inkább köldökig kigombolt ingben és rövidnadrágban vagy színét vesztett farmerban – amire rábuggyan a sörhas – állja végig a meccset; mert bár ülőhelyre, a fedett lelátóra van bérlete, azért állva könnyebb kiabálni.

Ő ugyanis kiabál, nem folyamatosan, hanem 5-10 percenként; avatott poéták valószínűleg a "borízű hang" kifejezést sütnék itt el, én inkább a szotyitól és a pirospaprikás zsíroskenyértől érdes fejhangként írnám le. Ritkán pocskondiázza az ellenfelet és ritkán dicséri a saját játékosokat – "láttam és gyűlöltem a hibáikat, és minden bágyadt gólszerzési kísérlet és reménytelenül rossz passz láttán össze kellett szednem az erőmet, hogy el tudjam viselni" (Fociláz). Ellenben minden lehetséges alkalommal szóvá teszi, hogy azoknak a szerencsétlen béna kutyaütőknek, akik az ő kedvenc csapatában játszanak, mit is kellene csinálniuk.

"Balra tedd, apukám, balra tedd!" vagy "Ott indul a jobbszél, hát nem látod?" vagy "Hát milyen passz volt ez, Tomikám, milyen passz? Az atyaúristenit, ezt én is megcsinálom" vagy "Hogy veszed át az a labdát, te szerencsétlen? Hát így nekem is menne" – és ahogyan ez a művészeti magasságokban megjelenik, "te meg ne sétálgassál ott, hallod, bazmeg Feri, mert én leszek az, aki a f*szodat a szádba beleveri! Nyomás utána, játsszál már, ez nem foci, ezért verés jár!" (Belga) – a sor valószínűleg kifulladásig (de legalábbis a lefújásig) folytatható lenne.

Futunk, erősödünk, technikázunk, taktikázunk

És egyébként a lelátóról, árnyékból, sörrel a kezünkben tényleg úgy tűnik, hogy igen. Hogy így nekünk is menne, ki nem tudna, kliencven percig kocorászgatni fel-alá a pályán, általában inkább sétálgatva, egyszer-egyszer nagyot bikázva a labdába. Mindezt a világranglista hetvenedik-nyolcvanadik helyén, kicsivel Kuvait, Kongó, Guinea, Zimbabwe és Mali mögött, de még megelőzve Panamát (pedig a magyar foci panamában is erős), Botswanát és az osztrákokat is.

A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb – derült ki, amikor Bácsi Sanyi reinkarnációja feltűnt a zöld gyepen, hogy a kezdetektől bekapcsolódjon egy NB I-es csapat nyári alapozásába. Erről előzetesen annyi képünk volt, hogy valószínűleg sokat kell futni, kondizni, emellett minden bizonnyal ügyességi gyakorlatok és a taktikai repertoár bővítése szerepel még napirenden. A dőlt betűs részeket tapasztalataink szerint egyetlen sportoló, edző, a csapat körül tevékenykedő bárki sem ejti ki a száján, mintha ezt kifejezetten csak a sportújságírók találták volna ki. Szóval bejelentkeztünk a Honvédhoz, ahol másnapra megkaptuk Borgulya engedélyét, hogy bekapcsolódjunk a futásba, kondizásba, ügyességi gyakorlatokba és a taktikai repertoár bővítésébe, mint egy átlagos (és átlagos erőállapotban lévő) szurkoló.

Az elején nem tűnt nehéznek

Az első edzésre egy igazán verőfényes kedd délutánon érkeztem, elvileg fél hatkor, gyakorlatilag hat körül – túlbecsültem a fővárosi közlekedést, amikor azt hittem, negyven perc elég az Angyalföld-Kispest távolságra. Ha eddig nem tudtam volna, most megtapasztalhattam, mit jelent az: 38 fok árnyékban. A csapat ugyanis épp a labdás bemelegítést végezte a stadion lelátójának az árnyékában, így nem az első, csak a harmadik percben éreztem azt, hogy rosszul leszek.

A labdás bemelegítés igen tanulságos volt: kiderült, hogy egy átlagos szurkoló, még ha tudja is, mi az a belső, külső, csűr, dropli – korántsem biztos, hogy meg is tudja ezeket csinálni. A labda a Bozsik-stadion libalegelő szintű gyepén és bácsisanyivá vedlett személyem betonlazaságú combján, lábfején, térdén összevissza pattog, ráadásul tényleg üt, amikor mellel kellene levenni, és gyomorszájjal sikerül.

Az ügyességi gyakorlatok, vagyis a labdás bemelegítés változó nehézségű. Amikor passzolgatva, labdát leállítva, támadó és védekező futásban kell keresztülszelni a pályát, az tűrhetően ment, a keresztbeívelgetések kevésbé. "Na, te jól megfuttatod a párodat", mondja Borgulya, aki valószínűleg igencsak örül, hogy már nem ő gyakorol velem, így nem neki kell a tizenhatostól a kezdőkörig összevissza rohangálnia a lecsúszott ívelgetésekért, amikből az utolsó kettő már majdnem emberhez megy, ráadásul az enyémhez.

Aztán már igen

Amikor már kezdtem azt hinni, hogy azért mégsem olyan ördöngősség enbéegyes focistának lenni, megszabadítottak minket a labdától, és futkosni kellett. Azt hiszem, háromszor kellett (volna) keresztbefutni a pályát, egy laza, egy lendületes ütemezésben. Néhány lépés után kiderült, hogy amit én lendületes futásnak gondolok, az majdnem olyan gyors, mint a fiúknak a laza. Az első visszafutás felénél a lábam a kispad felé vette az irányt, magamba öntöttem egy kisebb ásványvízgyár éves termelését, és lerogytam a fűre, csöndesen agonizálva.

A futás után labdás kombinációs gyakorlatok jöttek, egy ember passzolt, egy másik keresztbe ívelt, ott egy harmadik elfutott, beívelt, oda elvileg jött egyeske és ketteske, és fejelt vagy lőtt. Ez a legegyszerűbb gyakorlat volt, a többit még kevésbé értettem; mindenki futott erre-arra – de láthatóan tudták, miért és hová. Mire felfogtam, mit kell csinálni, általában már új feladat következett. Azért ezt a passzolós, ívelgetős, futkosós dolgot kipróbáltam, a beadásnál ijesztően erősen és gyorsan szállt felém a labda, nem tudom elhúzódni előle, így rólam a kapufára pattant.

Szemfüles gólvágó leszek

Aztán már nemcsak a kapufára. Az edzés végén egymás elleni kétkapuzás volt, valamiért Burgi azt gondolta, jó ötlet, ha én is beállok. Szerencsére kis területen elég sokan voltunk – a sokpasszos, egyérintős játékot gyakoroltuk –, így általában ügyesen tudtam úgy mozogni, mintha én is jelentkeznék a labdáért, közben viszont mindig tökéletesen megjátszhatatlan voltam. Ezt a szakmában alibizésnek nevezik, és azt beszélik, hogy sok NB I-es játékos is jól megél belőle. Egyszer viszont nem tudtam ellépni a labda elől, aminek kapus, védő és csatártárs is alászaladt, így ott álltam szemben az üres kapuval, amibe még nekem is sikerült betalálni.

"Na, holnap már meg is jelenik, hogy tíz kiló plusszal gólt lőttem az NB I-ben, mi?" – kérdezték; szerintem direkt csinálták, hogy gólt lőhessek. És persze jól esett, hogy csak tíz kilót saccoltak a harminc helyett. Ennek azért ellentmond, hogy pillanatokkal később úgy leteremtettek egy elpattanó labda miatt, hogy mégis csak be kell látnom, nem sörmeccs ez, hanem kemény, férfias küzdelem.

Nekem még kábé öt percig, akkorra elfogy a szufla, már csak támolygok a pályán, néha ha elém pattan a labda, belerúgok egy nagyot, vagy amekkorát bírok. Végül tízet játszottam, míg a többiek harmincat, és a tízperces levezető futásból is másfelet vállaltam be. De ezzel együtt is: a másnapi futóedzés előtt – bár az nagyon rosszul hangzik – azt gondolom, nem olyan ördöngős dolog az élvonalbeli foci.

Még folytatódik!
Az edzésnapló második részéből megtudhatja, többek között mi a különbség a Manchester United és a Honvéd felkészülése között. Körbeszaladjuk a Népligetet – én csak félig, a többiek négyszer –, ahol szúnyogok és egy félmeztelen narkós lány készteti az embert mozgásra - na nem úgy. A futás után még tornászunk is, és miközben csótányok rohangálnak az öltözőben, elmerengünk a Honvéd és a magyar sportlétesítmények sanyarú sorsán, majd begörcsölünk és torokgyulladást kapunk.