Harcos kiscsapat vagy gyatra pofozógép?

Szombat este nyolckor megkezdi szereplését a 2010-es vb-selejtezőkben a magyar labdarúgó-válogatott. Erwin Koeman szövetségi kapitány csapata az első fordulóban Dániával találkozik a Puskás Ferenc Stadionban, majd a rákövetkező szerdán Svédországban lép pályára, hogy megpróbálja minél tovább megőrizni esélyét a továbbjutásra.

Ilyenkor kell reménykedni. Lehet számolgatni, elemezni, hogy vajon Huszti, Dzsudzsák és Halmosi közül melyik lenne a leghasznosabb a bal szélen, ki védje a kapunkat, ki legyen a center. Megtesszük ezt is a Dánia elleni mérkőzésig hátra lévő pár napban, kezdetnek azonban inkább egy másik, nem kevésbé fontos szempontból harangozzuk be a magyar válogatott első selejtezőjét.

Erwin Koeman csapatától reálisan nem várhatunk továbbjutást, ezt a terhet le is kell vennünk a jelenlegi válogatottat alkotó játékosok válláról. Velük szemben másfajta elvárásokat támasztunk. Például, hogy ne tűnjenek egy percig sem hitetlennek, ne adják fel egy bekapott gól után, tegyenek meg mindent, kapjanak ki, ha egy jobb ellenféllel szemben muszáj, de soha ne maradjon a szurkolókban hiányérzet, ha a teljesítményre gondolnak.

Várhatjuk azt is, hogy 1995 után újra megverünk egy nagycsapatot (akkor a világbajnoki bronzérmes svédeket győztük le Halmai góljával), ami futballmámort generálna az országban. Várhatjuk azt is, hogy nem nyitnak ki a Puskás Stadion pénztárai egy mérkőzés előtt, mert minden jegy elkel. Igen: ezeknek több realitásuk van, mint a továbbjutásnak.

Ez azonban, hangozzék bármilyen furcsán, jelenleg nem baj. Nagyon mélyen vagyunk, olyan mélyen, hogy már alig vannak alattunk, innen pedig nem úgy kecmereg ki egy csapat, hogy egyik pillanatról a másikra elkezdi szállítani az eredményeket. Ezért tehát a legfontosabb, hogy türelmesek legyünk, és úgy válasszunk reális célt a válogatottnak, hogy mindent beleadva valóban legyen esélyünk elérni.

El kell végre felejteni, hogy mik voltunk annak idején. El kell fogadnunk, hogy elmúlt, de tudnunk kell, hogy az a tehetség, ami egykor a világ tetejére repítette a magyar futballt, nem múlt, nem tűnhetett el. Ezt ettől a csapattól butaság számon kérni. Lehet és kell szurkolni nekik, de nem szabad irreális követelményekkel előjönni.

Várhidi Péter, az előző szövetségi kapitány megtalálta a szisztémát, ami a legjobban fekszik a magyar válogatottnak, ezen pedig Erwin Koeman sem változtatott eddig szinte semmit. A holland mester egyelőre ott tart, hogy keresgéli a posztokra megfelelő játékosokat – majd nagy valószínűséggel néhány kivételtől eltekintve visszatér ugyanazokhoz a nevekhez, akikkel Várhidi kezdett. Nincs nagyon mit variálni, az a helyzet.

Mivel ugyanabban a formációban, szinte ugyanazzal a játékoskerettel lép pályára a csapat, mint korábban, és az ellenfelek sem lesznek gyengébbek, nincs nagyon miért abban reménykedni, hogy varázsütésre minden megváltozik, és olyan ellenállhatatlan játékkal jövünk elő, amivel vetélytársainál jóval gyengébb csapatunk maga mögé utasíthat kettőt a csoport esélyesei közül.

Továbbjutási reményeinket nem itt kell keresnünk, és ez legkevésbé sem azt jelenti, hogy a jelenlegi magyar válogatott, ha teljesítményével rászolgál, ne lehetne szerethető, a szurkolókat maga mögé állító gárda. Úgy kell teljesíteni, hogy a szurkolók szeressék a csapatot (a finnek elleni mesébe illő továbbjutás ellenére Csank János csapatát nem szerette annyira a közönség, mint például a Matthaus- vagy a Bicskei-féle válogatottat), és ez az, ami komoly felelőssége a mostani garnitúrának. Állítsa maga mögé a szurkolókat. Nem kell elhitetnie senkivel, hogy tovább fog jutni a csoportból, de lépjen úgy pályára, ahogy azt a szurkolók megkövetelik.

Erre azért van óriási szükség, mert ezzel megteremtik a megfelelő légkört azoknak a játékosoknak, aki gyerekkoruk óta megkapták a szisztematikus, átgondolt képzést, amit nekik is meg kellett volna. Ha pedig minden a reményeink szerint alakul, tőlük már valóban jogosan kérhetjük számon az eredményeket is. Ez a jelenlegi magyar válogatott legfontosabb feladata.

Mivel labdarúgásunk elérte azt a szintet, amit a sportzsargon amatőrnek nevez, talán nekünk is így kellene a válogatottra tekintenünk. Örüljünk egy-egy szép megmozdulásnak, vagy annak, ha megnehezítjük egy klassziscsapat dolgát, de semmiképpen ne számítsunk rá. Ha így teszünk, sokkal könnyebb lesz szeretnünk a csapatot.

Ha a csatár elcselez egy helyzetet, azt sokkal inkább megbocsátja a szurkoló, mintha egyszerűen leszerelik, a befuthatatlan labdákra elinduló szélsőnek pedig a világ minden stadionjában taps a jutalma. Felejtsük el a továbbjutást és a győzelmi kényszert, nem nekünk való egyik sem. Kiscsapat vagyunk, viselkedjünk is úgy – és nehezítsük meg minden ellenfelünk dolgát annyira, amennyire tudjuk. Mert a különbség a kiscsapat és a pofozógép között egyedül a mentalitás.

Néhány év múlva felnőnek a most az utánpótlásunk gerincét alkotó játékosok, akik közül többen olyan bajnokságokban fejlődnek, ahol levetkőzhetik a magyar labdarúgókra jellemző összes fóbiát. Lesz köztük, aki elvész, sőt arra sincs biztosíték, hogy a korosztályos válogatottakból egyszer olyan magyar csapat lesz, amelytől már jogosan várhatjuk el, hogy eséllyel szálljon harcba a továbbjutásért.

Erwin Koeman csapatától tehát eredményt nem, de teljesítményt igenis számon fogunk kérni. A dánok elleni lesz a holland szakember első tétmeccse, és a fentiek alapján egyből kínálja magát az összehasonlítás Várhidi csapatával. Ugyanabban a formációban, ugyanazokkal a kulcsjátékosokkal – ugyanazzal a teljesítménnyel mégsem leszünk elégedettek. Ha csak egy kicsit, akkor annyit, de lépjünk előre.