A futball általában impotenciát okoz
További Hírek cikkek
Donadoni nem szereti az olasz focit. Vagy lehet, hogy szereti, de hogy nem nézi, arra fogadni mernénk. Ha viszont mégis, akkor annál rosszabb, mert azonnal egy még súlyosabb vádat vagyunk kénytelenek a fejéhez vágni: azt, hogy egy kontár. Harmadik eshetőség nincs.
Amikor tegnap kifutott a pályára a világbajnoki címvédő, Olaszországban egy pillanatra megállt az élet. Lélegzet bennszakadt, hitetlenkedő tekintetek keresztezték egymást tanácstalanul, felvont szemöldökök és tátott szájakból kockás terítőkre csöpögő sziámiszósz borította el a kékbe öltözött országot. Donadoni ugyanis önként és dalolva a mészárszékre küldte a csapatot.
Vajon hogy történhetett meg, hogy a védekezés nagymestere, az olasz válogatott kétszer is úgy kapott gólt, hogy a nagyobb veszélyt elhárította, és létszámban már megvolt hátul, amikor egy második hullámban érkező játékos újra ziccerbe került? Hogy lehet az, hogy a második gólnál Di Natale ért oda Kuyt mellé, és hogy lehet, hogy a liverpooli által az ötösre bestukkolt labdára Sneijder mellett nem érkezett legalább egy védő - annak ellenére, hogy három kék mezes vakarózott az ötösön belül?
Az olasz hagyományokhoz méltatlan középső védőpárost nyilván részben a kényszer szülte a jobb sorsra érdemes Buffon elé, hogy takarják a kilátást, de hogy a szélvészgyors hollandok ellen miért Panucci kezdett a jobb oldalon, arról fogalmunk sincs. Talán nem számított volna sokat, de hogy rosszabb nem lett volna egy Zambrotta-Grosso kettős, az valószínűnek látszik. De ez még hagyján, Panucci egyébként is sok fontos gólt fejelt, ez tehát védhető választás.
Ami viszont semmiképpen nem védhető, az a középpálya. A Milan középpályája. Azé a Milané, amely mind játékban, mind eredményességben történelmi mélypontokat támadott igen eredményesen a szezon során. Gattuso, Pirlo, Ambrosini – közös bennük, hogy mindannyian világbajnokok, és hogy finoman fogalmazva mindegyiknek volt már jobb szezonja, mint a frissen véget ért Serie A-idény. Pirlóval kapcsolatban egyenesen odáig mennénk, hogy élete legrosszabb formájában van, sőt komoly a szerepe a Milan idei bukdácsolásában.
Egyszerűen ki sem kellett volna vinni (a firenzei Montolivo alternatíva lehetett volna), két társa közül pedig maximum az egyiket a kezdőbe tenni. Az olasz válogatott nem a Milan, ez a 4-3-2-1 karácsonyfa csak akkor nyert volna értelmet, ha a masszív középpályás-védekezést meglovagolva a két szélső hátvéd szerteszéjjel tapossa a vonalakat. Ez a bizonyos masszív középpályás védekezés azonban sehol nem volt, a holland tinik úgy rohangáltak a koszlott ólommadárnak tűnő olaszok között, mintha munkagépeket szállító nyerges vontatókat kerülgettek volna.
Mindez csak azért érthetetlen, mert az olasz keret fel van készülve erre a játékra. Megvan az ellenszer, Donadoninak csak ki kellett volna nyitnia a szemét, hogy lássa. Először is sokkal inkább a Roma nevével fémjelzett 4-2-3-1 felállást kellett volna erőltetni – méghozzá pont a rómaiak részvételével. A De Rossi-Aquilani kettős a Milan középpályájával szöges ellentétben remek szezont futott (még ha az ábrándos tekintetű fiatal szűrő sokat volt is sérült), talán nem véletlen, hogy az európai nagycsapatok menedzsereinek összefut a nyál a szájukban, ha meglátják őket.
Donadonit ez nem hatotta meg. Az eleve rossz felfogásban pályára küldött csapatát későn variálta át (nincs bajunk Di Nataléval, de Del Pierónak már a szünetben jönnie kellett volna, ha másért nem, hát azért, mert neki befújták azokat, amiket az udineinek nem). Perrotta pedig ugyan nem labdazsonglőr, de a támadóharmadban történő labdaszerzés meccseket eldöntő feladatát valószínűleg eredményesebben oldotta volna meg, mint akár Pirlo - aki egyébként a 60. perctől kezdve úgy fújtatott, mint egy túlterhelt gőzgép -, akár Ambrosini. Cassano viszont nem cserecsatár. Vagy kezdjen, vagy be se álljon.
Az meg a kapus hibája, hogy hitetlenkedve nézzük, ha Buffon gólt kap, tőle ugyanis azt várjuk, hogy a gólt is védje. Igaz, általában védelmek tevékenykednek előtte, most pedig még egy a szezonjához mérten is visszafogott Materazzi és egy kicsit talán túlértékelt Barzagli próbálta megfékezni a holland támadásokat. Azzal, hogy a három kapott gól mellé még lőttek egy kapufát, és Van Nistelrooy kétszer is ziccerbe került, el is mondtuk, mekkora sikerrel tették a dolgukat a középpályájuk által magukra hagyott bekkek.
Az olaszok nagy bajban vannak. Világbajnoki címvédőként ekkorát égni a nyitómeccsen nem sok jót jelent, innentől kezdve pedig nem fér bele több botladozás, ráadásul mindent egy teljesen fogalmatlan edzővel, irányító középpályás és belső védő nélkül lesznek kénytelenek megoldani.
Donadoni és a bíró a felelős
Az olasz sajtó egyöntetűen tragédiaként élte meg a tegnapi vereséget, bár az okokat másban látják a vezető orgánumok.
A Gazzetta dello Sport szerint elsősorban Donadoni a felelős, aki későn és rosszul cserélt; ehhez az Il Messaggero hozzáteszi, hogy a kezdőcsapatot sem jól állította össze.
A Corriere della Sera azt emelte ki, hogy Olaszország több gólt kapott a nyitómeccsen, mint a németországi világbajnokságon összesen, és a berlini fal leomlását emlegeti, a La Republica pedig a játékvezető személyében találta meg a felelőst a hollandok első, várhatóan a továbbiakban is sok vitát generáló gólja miatt.