Löw beárazta Maradonát

Felborult a világ, a németek brazilosan, az argentinok angolosan futballoztak, és beigazolódott a jós polippal megtámogatott Lineker-tétel: a németekkel nem szabad packázni, mert nagyon megkeserüli az ember. Maradona ugyanabban az összeállításban küldte fel csapatatát a délutáni meccsre, mint Mexikó ellen, pedig ha van egy csepp esze, akkor Messit végre azon a poszton játszatja, amin a Barcelonában villog, és nem azon, amin csak szenved, de hát Diego soha nem az eszéről volt híres.

A meccs előtti nyilatkozataiban ekézte a németeket, a bírókat, beszólt mindenkinek, és azt követelte az újságíróktól, hogy kérjenek tőle bocsánatot - aztán amikor a németek már a harmadik percben leoktatták őket, és a Maradona által korábban labdaszedőnek titulált Müller fejesével vezetéshez jutottak, a csávó arcán egy pillanatra jól látható rettegés ült ki. Maradona nem edző, ő egy motivátor, aki jelenlétével ad megfoghatatlan pluszt csapatának, ami elég egy Dél-Korea vagy a fásult görögök ellen, de amikor a csapata szembe találta magát egy iszonyúan jól összerakott gépezettel, akkor ez már édeskevés volt. Ide valami elképzelés, taktika, ötlet kellett volna, amiből 90 perc alatt semmit nem lehetett felfedezni csapata játékában.

A fiatal német gárdának Löw egy végtelenül egyszerű taktikát dolgozott ki, megszállta a középpályát, nem engedte levegőhöz jutni az argentinokat, akik tanácstalanul passzolgattak oldalirányba, (Messi kénytelen volt hátrajönni a saját térfelére labdáért) és amint lehetőség kínálkozott rá, gyors pontos passzokkal meghúzták a széleket, és próbáltak a védők mögé kerülni - sikerrel. Az argentinok hiába próbáltak nyomni és volt kétszer tíz olyan percük, amiben benne volt a gól, igazán nagy gondot nem okoztak a kiválóan megszervezett német védelemnek.

A győztes csapat fiataljai iszonyú sokat futottak, Schweinsteiger közel 12 kilométert, Müller csatár létére tíznél is többet. Az argentínok többet, és pontosabban passzoltak, de ezek a rövid, főleg középpályán és saját térfélen oldalra tologatott labdák nem segítettek az előrejátékban. Az argentinok először találkoztak igazán jó csapattal, ki is estek menten, a németek meg már másodjára rúgtak négy gólt egy náluk magasabbra taksált válogatottnak.

A Paraguay-Japán meccs után nem hittem volna, hogy fogok még a dél-amerikaiaknak drukkolni, az a cinikus antifutball, amit ott bemutattak, egy időre elvette a kedvemet tőlük. Erre tessék, az utolsó negyeddöntőnek úgy mentek neki, hogy spanyolok csak Puyol hajába kapaszkodva tudtak talpon maradni. Az első öt percben a leírt kiscsapat játszotta a futballt, a spanyolok meg elrugdosták a labdát, amerre álltak.

Persze mint minden csoda, ez is hamar elmúlt, Xaviék szépen átvették az irányítást a játék felett, jöttek a sokpasszos, gondosan építgetett támadások, de a formán kívül játszó Torresre kihegyezett akciók sorra saját dugájukba dőltek, Paraguay meg közben rúgott egy lesgólt csak a miheztartás végett. Az már az első félidőben látszott, hogy egy-egy gyors megugrással Veráék meglephetik a spanyol védelmet,  mégis egy iszonyú hülyeség kellett ahhoz, hogy közel kerüljenek a gólhoz.

Piquet olyan feltűnően (két kézzel, könyörgöm!) húzta vissza Cardozót, hogy a hetyke kis bajusszal operáló, pocakos guatemalai bíró nem tudta nem észrevenni a csalafintaságot és büntetőt ítélt. Ezzel kezdődött a világbajnokság legszórakoztatóbb és legidegölőbb három perce, Cardoso rosszul lőtte a 11-est, Casillas megfogta, indított, Villa kapott egy jó labdát, kiugrott, majd a mellé lépő paraguayi védő mellett elesett, ez is büntető, igaz, jogtalan.

Xabi Alonso be is lőtte, erre a játékvezető visszafújta, mondván, valaki belépett a 16-oson belülre (be hát, a világ legeslegelső 11-ese óta belép valaki) és újrarúgatta, ezt viszont Alonso kihagyta. A slusszpoén az volt, hogy a kipattanóra rámozduló Villát a reklámtábláig rúgta az egyik lelkes paraguayi védő, de a kis bajuszos ember nem merte befújni a harmadik büntetőt.

A játék ezek után továbbra is azt a képet mutatta, mint eddig, a spanyolok egyre többet birtokolták a labdát, az első félidő nagy rohangálásába belefáradt ellenfél pedig szinte csak a védekezéssel foglalkozott. Igazi változást a minőségi cserepad jelentett: Del Bosque Fabregast és Pedrót is bevetette (és még Da Silva is ott kuporog valahol), az idén négy különböző sorozatban (bajnokság és kupa) gólt szerző fiatal Barca-játékos pedig lendületet vitt a jobbszélre, és a gólt is neki köszönhetik a spanyolok. Iniestától kapott zseniális passzt, betört a 16-oson belülre, rúgott egy kapufát, a kipattanó szerencsésen pont Villa elé pattant, aki szintén a kapufát találta el, de neki már befelé pattant a labda.

Paraguay-t csak dicséret illeti a meccsért, mert akartak futballozni és voltak helyzeteik is, azt meg ki tudja, mi lett volna, ha Cardoso beveri a büntetőt. Del Bosque az eredménynek feltétel nélkül örülhet, de az első félidő zavarodott játéka láttán főhet a feje, mert Löw fiai ezt kíméletlenül ki fogják használni. Ha a spanyol szakvezetőnek lennének akkora tökei, mint Maradonának, akkor Torres helyett Pedrót kezdeti majd, mert a gyors németek ellen jobban járna vele. El Nino mellett viszont a babona szól: ő már korosztályos döntőkben és az EB-döntőben is lőtt gólt a németeknek, ráadásul minden esetben sorsdöntőt.

Ja, és még valami: Mick Jagger eddig négy csapatnak drukkolt a helyszínen, az USA-nak, Angliának, Brazíliának és Argentinának. Remélem, soha nem látom magyar válogatott mezben a VIP-páholyban smúzolni.