A vb-győztesek sorfalat álltak a fiataloknak

Gines Melendez mosolyogva jegyezte meg az MLSZ futballfórumán:  nagy baj lenne, ha az ő nevét ismernék itthon, a nevelés a feladata, a játékosait kell ismerni mindenkinek, nem pedig őt.

A spanyol U17-es válogatott felkészítője elárulta a titkokat, miért sikeresek annyira, és hogyan sikerült két éven belül Európa- majd világbajnokságot nyerniük a felnőttekkel. Ennek alapfeltétele, hogy a korosztályos csapatok is kiemelkedőek, folyamatosan ott vannak a világ élvonalában.

Futballmegváltó újdonságokat nem mondott: masszív alapokon nyugszik az utánpótlásnevelés, a programoknak van kifutásuk, a gyerekeknek kézzelfogható közelségben vannak a példaképeik, a játékosok egymástól is tanulnak.

Melendez mellett Hierro is példás szerénységgel beszélt, a BL-győztes jelenleg a szövetség sportigazgatója. Egyáltalán nem gondolja úgy, hogy ő már mindent tud a futballról, első mondatában emlékeztett, nincs náluk varázspálca, nincs a zsebében az igazság köve.

A konkrétumok: van egy három fős elemzőcsoport Spanyolországban, egyik tagja informatikus - semmi köze a futballhoz - , egy volt labdarúgó mellett van egy edző is. Az országot éppúgy tizenkilenc régióra osztják, mint itthon, összesen 57 válogatott edző foglalkozik az utánpótlással, hárman vannak valamennyi korcsoportban (U12, U17, U19).

Egységes koncepció alapján végzik a dolgukat, az ország minden pontján ugyanúgy képzik posztra a játékosokat. A kiválasztásnál szóba jövő szempontok: minőség, karakter, jó versenyzőtípus legyen, kohézió, győzniakarás és az egyik legfontosabb: a sebesség. Melendez kiemelte, nem fizikai, hanem a gondolkodásbeli. „A gyorsabb gondolkodást lehet fejleszteni sok gyakorlással, hogy már a passz előtt tudja a gyerek, mit fog választani. Az a jó, ha több variáció is megfordul a fejében”.

A megfelelő versenyeztetés csodákat tesz. Spanyolországban a regionális válogatottak egymás ellen játszanak, a madridi és a barcelonai régió válogatottja vívja mindig a legjobban várt, legkomolyabb csatákat, de a baszkokra és az andalúzokra is figyelni kell.

Miután megtörtént a kiválasztás, heti három alkalommal a válogatottba mennek a gyerekek, valamennyi posztra öten. Délelőtt edzenek, délután tanulnak. Pár hónap múlva közülük kettő kiesik, így maradnak posztonként hárman, és mivel valamennyi spanyol korosztályos válogatott ugyanolyan stílusban játszik, nagyon korán megtanulják, mi a feladatuk a pályán, a válogatottnál erre is törekszenek, így lesznek taktikailag is képzettek, mire elérik a felnőtt kort.

Ezekből a mi futballunkban semmi sincs meg. Az egyetlen épkézláb Bozsik-programot megszüntették – pedig vb-bronzérem jött ki az 1989-es korosztályból -, nem tanulnak egymástól a gyerekek, mert az edzők attól tartanak, a jobbakat lehúzzák a gyengébbek.

A spanyol program sok elemét ettől még érdemes lenne másolni, mert a már említett Bozsik-program is hasonló elképzelés alapján működött. Itthon is kiválasztották a legjobbakat, így megvalósulhatott az elitképzés, Both József segítőivel az egész országból összegyűjtötte a 89-ben született fiatalokat.

A versenyeztetést külföldiekkel oldotta meg, mert itthon nem voltak a gyerekek motiváltak, hiszen egy nyolcgólos győzelem káros, túlzottan elkényelmesíti őket. A négygólos vereség is rossz, mert akkor elmegy az önbizalmuk. Both itthon jól felmérte, mi lehet a következő szint, mit lehet megugrani, hogy a fejlődés garantált legyen. A spanyoloknak ebből a szempontból könnyebb a helyzetük, mert országon belül megtalálják az ellenfeleiket (Both amúgy már szervezi a következő programot, ami reménysugárt jelenthet).

Melendez kifejtette, hogy del Bosque kapitány pontosan ismeri a 12 évesek tehetséges játékosait is, mert a válogatott edzői 9.15-kor együtt reggeliznek a szövetségben, megvitatják az esetleges problémákat, valamint az építendő feladatokat. Del Bosque tudja, kikre kell figyelnie, felkészítik, személyesen is kijár meccsekre.

Hierro dolga ezek összefogása, gyakorta kérdezi a gyerekektől, hová szeretnének eljutni. Emberi tulajdonságokat vár válaszként, mint például a tisztelet, alázat, szolidaritás, és persze az emlegetett szerénység.

Melendez a szerénységet Andres Iniesta állandó jelzőjeként emlegette, nem véletlenül, a kivetítőn megmutatta a képet, amikor a vb-döntő győztes gólját gyerekkori társának, a szívinfarktusban elhunyt Dani Jaque-nak ajánlotta.

Egy tanulságos történetet is elmesélt. A világbajnokságra készülő spanyol válogatott megnézte a kicsik (U17-es) döntőjét. Nem volt kötelező elmenni Liechtensteinbe, de május harmincadikán senki sem hiányzott a huszonhármas keretből. A kicsik veszítettek – Anglia fordított és nyert 2-1-re -, a már Eb-aranyérmes csapat tagjai pedig sorfalat álltak nekik az öltözőfolyosón.

„Érzik, micsoda gesztus ez? Azért tették, mert ők is veszítettek korábban, és ők is ezt a törődést kapták az akkori nagyobbaktól, az akkori példaképeiktől. Tudják, micsoda ereje van ilyenkor egy ölelésnek? Elhiszik, hogy ezt életük végéig viszik magukkal az akkori vesztesek, de erőt merítenek belőle? Tudják, micsoda ereje van, ha ilyenkor mondjuk Puyol, Torres, Iniesta vagy Xavi biztat?”