Az embertelen módszereimet is elfogadták

„Sokan kérdezik azt tőlem, de a Jóisten se tudja, hogy mit csinálnak a régi Jugoszlávia felbomlása után, hogy a szerbek, horvátok, szlovénok, bosnyákok az élmezőnyben maradtak. Egy biztos, ha a régi jugoszláv futballiskoláról beszélünk, annak megteremtésében ludas vagyok. Mert a jugoszláv iskola a magyar és a holland keveréke” – kezdte az először Újvidéken edzősködő, később ausztrál kapitánnyá váló Árok Ferenc.

A szakember januárban volt nyolcvan éves, 25 éves ausztrál távollét, és a legkomolyabb állami kitüntetés megszerzése után – ausztrál nyugdíjat kap - visszatért Újvidékre.

„Az ötvenes években mindenki a magyarokat irigyelte, és mert ugyan volt egy jó és technikás jugoszláv csapat, amelyik az olimpiai döntőben kikapott a magyartól, az itteni futball nem volt szervezett, mert képzetlen edzők szerepeltek benne. Mivel az edzőbizottság elnöke is voltam, nem volt nehéz észrevenni a hiányosságokat. Pálfai János ragyogó szakkönyveit vettük alapul, egyenesben fordítottam le, szenzációs gondolatok voltak bennük. Pedig az egyik 1944-ben jelent meg. Szinte mindegyik gyereknél bejöttek a fizikai felmérései. 11-12 évesek adott paraméterekben 16-17 éves korukra olyanokká váltak, ahogy a könyvben előre le volt írva. A struktúra felépült, és utána elég jól működött. A Balkánon élő népeknek fejlett a gömbérzékük, bár a fene tudja, mi van a génjeikben. Nem hiszem, hogy a braziloknak, argentinoknak is lenne egy labdás génjük. Mindenfelé van korrupció, egyik országban sem robbannak fel a munkavágytól, és a futballban mégis sikeresek. Mert mindenáron meg akarják mutatni, mindegyik rágja az edző fülét, nézze meg, mennyire jó, mi mindent tud a labdával.”

Árok nem volt kimagasló játékos (Kanári becenévre hallgatott), 29 évesen kapta meg első csapatát, az FK Novi Sadot, 1961-től hat éven át volt vezetőedző, eközben nemcsak feljutott a kisebbik újvidéki csapattal, hanem a nagy helyi rivális Vojvodinát is legyőzte. Sőt, a Partizant valamint a Crvena Zvezdát is.

1969-ben Ausztráliába szerződött, ahol akkor éledezett a futball, az ország öt év múlva – történetében először - ott is volt a világbajnokságon. (Ennek válogatottnak volt csatára a tízévesen, 1956-ban Ausztráliába került Abonyi Attila, aki az ország góllövőlistáján még most is harmadik.)

„Véletlenül kerültem az országba, egy szegedi születésű magyar keresett meg, aki ott lapkiadó volt. Játékosokat küldtem ki elsősorban a Vajdaságból, és egy becsei srác bevált. Aztán mások is. Aztán már nem játékost, hanem edzőt kértek. Én meg egy szerződést kértem. Azt gondoltuk a feleségemmel, hogy két év múlva abból a sok pénzből körbehajózzuk a világot. Erre negyedszázadot maradtunk.”

A sydney-i St. George Budapestnél nem gondolta, hogy sikeres lehet, azt meg pláne nem, hogy a bajnoki címek után majdnem kijut egy világbajnokságra (1986), majd két év múlva az olimpián a lesajnált válogatottjával épp a jugoszlávokat verve jut tovább csoportjából.

Az egész úgy indult, hogy Ausztrália megalázó, 15-1-es vereséget szenvedett 1983-ban Angliától, és mivel még három meccs volt lekötve az angolokkal, a helyi szövetség első embere nem hagyhatta, hogy még egyszer ekkora szégyent éljen meg ő és a csapata. Árokra gondolt, mert ismerte, és ahogy az életrajzi könyvben fogalmaznak róla, őt sohasem volt szabad lebecsülni. Bármilyen feladatot is kapjon, a lehetetlennel is megpróbálkozik.

Pár hónapja volt, összefogta a játékosokat, a három meccsen két gólt kaptak és két pontot szereztek. A 0-0 és az 1-1 között becsúszott egy 1-0-s vereség is.

Szinte értelemszerűen a világbajnoki sorozatra is megkapta a csapatot, és Új-Zéland, Izrael valamint Tajvan előtt megszerezte a jogot, hogy interkontinentális selejtezőt játszhasson 1985-ben. Skócia volt az ellenfél.

„Most már biztos vagyok benne, hogy a második bekapott gólunk les volt. Az első egy szabadrúgás volt. 2-0 lett, kiestünk, mert odahaza 0-0 lett. Sir Alex Ferguson, aki akkor még természetesen nem volt Sir, pár hónappal korábban vette át a csapatot, miután elődje meghalt. Ferguson felforgatta a teljes csapatot, akiket ismert, azokat betette, és ez a baráti közösség megnyerte a meccset.”

Két évvel később viszont sikerült a maximális áttörés. Az ausztrál csodának nevezték, amit végrehajtott, teljesen esélytelen válogatottjáról beszélt mindenki, olyan feltűnést keltve, mint a jamaicai bobosok ugyanabban az évben.

„Megérkeztünk Szöulba, és az első fogadáson azt mondták, hogy menjünk rá a fair play-díjra, azt meg fogjuk kapni. Ne szabálytalankodjunk sokat, legyünk szimpatikus vesztesek. Ilyen lúzernek még életemben nem néztek. Ekkor egykedvűen, düh nélkül azt mondtam, hogy seggbe fogunk rúgni mindenkit, mert mi nem egy lesajnált válogatott vagyunk, még ha akkoriban nem is hallott rólunk senki. Akkor már fanatikusan hittek nekem a játékosaim, átharapták volna a vasat is, mert érezték, jó irányban megyünk. Legyőztük a BEK-győztes Juventust is például. Jaj istenem, hogy mondják magyarul: obsession. Nem elhivatottság, hanem megszállottság, ez az. Na azt kértem. Embertelen, mennyit hajtottam őket, így visszagondolva az is meglepő, hogy kibírták, végigcsinálták, amit kértem tőlük. Százszor száz sprint, egy zokszó nem volt, mindenki futott. hatszor ezerötszáz, összeszorított fogakkal nekimentek. Megcsinálták. Azt kérdeztem tőlük, hogy szeretnének-e tizenketten lenni a pályán? Nem értették, csak bámultak rám. Elmondtam, ha rengeteget futnak, akkor mintha tizenketten lennének a pályán, olyan lesz az érzetük. Amitől csak megnő az erejük, az önbizalmuk, a hitük. Elhitték, a többi benne van a könyvekben.”

Jugoszláviát megverték 1-0-ra, Nigériát 3-1-re, a braziloktól ugyanakkor 3-0-ra kaptak ki. Mindhárom gólt Romario lőtte, Árok a meccs után azt mondta róla, hogy ő lesz a következő Pelé. Akkor még mosolyogtak rajta, de az apró termetű csatár 1994-ben világbajnok lett.

Az egyenes kieséses szakaszban a későbbi győztes Szovjetunió simán legyőzte csapatát. „Megnéztem a ruszkikat 86-ban a mexikói világbajnokságon. Nem hittem a szememnek, amikor másfél órával a meccs előtt kimentek edzeni, és nagyon keményen hajtottak, ütköztek, futottak. Azt hittem, ezek a tartalékok, mert az lehetetlen, hogy abban a borzasztó hőségben ezt még fokozni tudják. Fokozták. Az irapuatói eredményt ismerjük. A belgák ellen ugyan kiestek, de nagyon erős csapatuk volt. Ellenem, az ausztrálok ellen ugyanezt megcsinálták Dél-Koreában. Keményen edzettek, és a meccsen még keményebbek voltak. Az én csapatom kirobbanóan jó erőben volt, hiszen a győzelmeink nem voltak véletlenek. De a szovjetek átszaladtak rajtunk. Dinamikában, erőben is jobbak voltak, bele sem merek gondolni, mennyit és hogyan edzhettek, ha az enyéim egyszerűen lepattantak róluk. Mi ugyanúgy outsidernek számítottunk, nem a lehetőségtől ijedtünk meg. Maximum a tempótól ijedhettünk meg, mert azt nem bírtuk.”

Árok kérlelhetetlen fanatizmusa jól jöhetett volna a magyar futballban is, de cáfolta azt, hogy Szepesi György MLSZ-elnök megkereste a nyolcvanas évek közepén.

„Egyszer voltam Magyarországon, Agárdon, az ottani akadémián. Meghívtak, elmentem, az anyagi feltételekig el sem jutottunk, miután szóvá tettem, miért edzenek kalitkában a gyerekek. Kis területen huszonketten voltak, nem is értettem, az mire jó. Utána nem beszéltünk.” Árok Ausztráliában futballakadémiát alapított - ez volt az országban az első -, ezért is lehetett rálátása, mit és hogyan kell tenni.

2003-ban tért vissza Újvidékre, azóta is ott él, a belvárosban, lánya mellett. A karosszéke kényelmes - rovatának nevét is innen vette -, onnan kapcsolgatja a tévét, és nézi a meccseket. Minden héten leírja a gondolatait a Magyar Szóban. Meccsre már nem jár, mert szerb feleségét gondozza nap mint nap.

Egyszer még Nemanja Vidicsnek is levelet írt, amikor meghallotta mennyit keres a Manchester Unitedben. A védő azonban nem válaszolt, nem támogatta az újvidéki futballistagyerekeket. Vele ellentétben, aki cikkeiért, megjelenéseiért kapott tiszteletdíjat egy alapítványnak adja, amelyikből egy tehetséges fiatal ezereurós ösztöndíjat kap.