4 betű, g-vel kezdődik, na az nem vagyok

Horváth Ferenc négy győztes meccsel mutatkozott be a Kecskemét kispadján az őszi szezon közepén, a csapatot a szezon végére a hetedik helyre vitte előre. Pillanatnyilag az egyik legkeresettebb edző a hazai élvonalban, és nem elsősorban vicces nyilatkozatai miatt.

„Amikor még a másodosztályban, Szigetszentmiklóson dolgoztam és belefogtam az értékelésbe, az újságírók csak a felét írták le a mondandómnak. Ami megjelent, azt viszont biztosan nem úgy akartam mondani, ezért használtam inkább egy-két érzékletes példát, mert azt örömmel leírták, és ezek a hülyeségek amúgy is megvannak bennem, belülről jönnek, nem készülök fel rá. A meccs lefújása után kavarognak a fejemben a mondatok, ezek jönnek ki. Idővel aztán védjegyem lett ez a kifejezési mód, és talán nem is rossz marketing” – mesélt a nyilatkozatairól Horváth.

Az egyik legfontosabb nyilatkozata azonban nem vicces, de tökéletesen érzékelteti a hazai futballvalóságot. „Magyarországon rengeteg olyan futballista van, aki egy fröccsért árulja sztorijait a kocsmában, de legbelül fájdalma van. A lelkiismerete miatt. Tudja, nem tett meg mindent azért, hogy komoly futballista legyen, és ezzel komoly pénzt keressen.”

Amikor ezzel szembesítettük, és a saját lelkiismeretéről kérdeztük, így válaszolt.

„Az enyém tiszta, kiegyensúlyozott boldog életet élek. Elégedett vagyok azzal, ami velem történt. Öt országban voltam légiós, Németországra nem gondolok vissza kellemesen, mert egy kontracsapatba érkeztem fél évre, és nem tudtam magammal mit kezdeni a Cottbusban centerként. Az a mentalitás nem feküdt nekem” – magyarázta a belga Genkkel bajnok és kupagyőztes, az olaszoknak 1998-ban kettőt vágó csatár.

„Persze, mondhatják, több is kijöhetett volna belőlem, de volt pár apróság, amiért így alakult. Amikor a Genk játékosa voltam, a belgák eladtak a Torinónak. A két klub már mindenben megegyezett, fejben már el is költöttem a pénzt, amit adtak az akkor erős olaszok, papíron már megvolt a kocsim is. A Mechelennel játszottunk, amikor megérkezett az olasz elnök az aláírásra, rúgtam kettőt, a föld felett járva mentem a klubházba, hogy én is aláírjam a papírokat. Legnagyobb megdöbbenésemre az elnök már nem volt ott. Kérdeztem, mi történt, mire válaszolták, tíz perc után hazament. Hazament? Hogyhogy? Értetlenkedtem, mire annyi volt a válasz, látott bemelegíteni, amikor a melegítőfelsőm ujját a kezemre a húztam, mert igen hideg volt. Neki olyan játékos pedig nem kellett, aki fázik. Ezen a nüanszon sok múlt. De ha elterveztem valamiből tízet, olyan nem volt, hogy megállok kilencnél. Megőrültem volna tőle, nem hagyott volna nyugodni a lelkiismeret. Ezért inkább tizenkettőt csináltam. Soha nem a gyávaság határozta meg a lépéseimet. Ezt vallom edzőként is.”

Horváth egyetértett azzal, hogy az ő korosztályuk elöl kell járjon a hazai futball fellendítésében, megújításában.

„Nem megbántva az elődöket, mert biztosan akadnak kivételek, de mi már mindent tudatosan éltünk meg, tudatosan szemléltük, hogy úgy is lehet dolgozni, ahogy ők tették külföldön. Nyitottak voltunk, nyelveket is tanultunk. Itthon mégis félnek attól a klubvezetők, hogy a negyvenesek, mint jómagam, kispadhoz jussanak. Nem ismerem az okokat. Egy biztos, készítettem egy tanulmányt, amelyikből kiderül, Spanyolországban hatan kaptak állást hasonló korabeliek az élvonalban, míg nálunk egyedül én vagyok. Ha majd ez a félelem elmúlik, akkor könnyebb lesz átadni a tudásunkat. Például az olyat is, hogy ne húzzák a melegítőt a kezükre a játékosok, mert sok múlhat rajta.”

Filozófiáját úgy érzékeltette, hogy küzdő férfiakat szeretne a pályán látni, és nem szeretné, ha meglopná őket a rivális a pályán.

„Ha valaki ki akar venni a zsebedből egy tízezrest az utcán, azonnal lecsapnál a kezére. A pályán miért kellene ezt hagyni? Miért kellene hagyni, hogy az ellenfél meglopjon? Nemcsak konkrétan a pénzt, a dicsőséget és a hírnevet is el akarják tőlünk venni. Ezt nem lehet hagyni. Az én csapatomnak ebből adódóan megfelelően agresszívnek kell lenni. Sokan ezt hibásan durvaságnak ítélik ezt, de ez nem így van.”

Horváth úgy véli, könnyű falakba ütközni a magyar futballban, ahogy az élet más területén is, ha valaki fehér vagy fekete, mert a szürkét jobban szereti mindenki. „Mégis azt sulykolom minden egyes nap a játékosaimba, ne legyenek szürkék, ne legyenek a többség tagjai, emelkedjenek.”

A korábbi szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan egyszer azt mondta neki, megvan az érzéke az edzősködéshez, csak egy valami hiányzott belőle. Nyomtatásban a galád szó jelent meg, de nyilvánvalóan nem így hangzott el egymás között.

„Négy betű és g-vel kezdődik, na az nem vagyok, és nem akarom kimondani most sem. Túlzottan lelkis vagyok most is, akárhogy telnek az évek. Megvisel, ha elmegy játékosom, akinek szerintem sokat adtam. Mintha kitépnének a lelkemből egy darabot, pedig ez is csak az élet rendje. Az összeállításnál sokszor az érzelmeim vezérelnek, egészen apró, kicsi dolgok, mint a már említett melegítős eset. De egy biztos, mindig igyekszem jó közösséget kialakítani, hogy szeressék egymást és szeressenek edzésre járni a játékosok, mert ez a legfontosabb. Amikor Skóciában voltam, szerda este mindig összejött a csapat. Egyszer 11 felé haza indultam, mire mondta az edző, nem mehetek sehová. Nem ittam még eleget, ez volt a válasz. Semmi értelme tiltani az ivást vagy a dohányzást. Engem nem is érdekel. Csak az számít, mit nyújt a pályán, az edzésen, a meccsen a játékos. Azok a skótok, akik elengedték magukat szerdán, szombaton át akarták harapni a vasat vagy a torkomat is. A skót védők a szemükkel ölni tudtak volna. A magyar mentalitás nem ilyen, de egymásért élő és égő közösséget azért ésszerűen ki lehet alakítani. Nálam csak egy tabu van, címeres melegítőben nem lehet se inni, se cigizni. Civilben igen.”

Horváth jelmondata ugyanakkor nem egyik korábbi, sokat idézett mondata, hanem: „ki rózsákat tép, vérével fizet. Ebben vagyok benne én. Egy cél eléréséért nem baj, sérülök, de akkor is elérem. Ezt szeretném továbbadni csatának, védőnek.”