A halhatatlan magyar és a halál
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Futball cikkek
-
Először az Indexen látható a legendás erdélyi futballcsillag életéről szóló mozi werkfilmje - Fontos változásról értesítette a szurkolókat az Újpest a Fradi elleni rangadó előtt
- Szoboszlai Dominik üzent a magyar szurkolóknak a panenkás gólja után
- Egészen lehetetlen helyzetbe került a magyar futballválogatott a pénteki NL-sorsolás előtt
- A futball élet és halál kérdése, az élet sokkal több annál
Leizzadt olimpiai döntője előtt, pedig még csak be sem melegített. Ettől még megnyerte a moszkvai birkózó döntőt a most 60 éves Kocsis Ferenc, mert fóliába csavarva futott fel a hegyre számtalanszor, hogy ő legyen a legjobb. Edzőként is a legjobb lett: Farkas Péternek adta át a tudását. Kapcsolatukról is beszél.
„Hátborzongató volt a pillanat, amikor a nemzetközi szövetség szerb elnöke, Nenad Lalovic halhatatlannak nyilvánított. Nagyon nagy díjat kaptam. Nem jutott eszembe gyorsan megnézetni magam az orvossal, és ha eddig sejtettem is, hogy valami nagyot alakítottam, ezt most hivatalossá tették. Kozma Pici, Polyák Imre valamint Hegedüs Csaba után lettem a negyedik magyar. És nincs annál meghatóbb, hogy a családja előtt vastapsot kapjon egy sportoló. Ritkán adatik meg az életünkben ilyesmi. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől. A 17 éves fiam nagyon büszke lehetett rám, aki eddig csak a neten láthatta, mit értem el.”
Éppen a budapesti birkózó világbajnokság alatt kapta meg az életműdíjat Kocsis Ferenc olimpiai bajnok, világbajnok, négyszeres Európa-bajnok birkózó, vagyis az Ember, Aki Mindent Megnyert.
Kocsis Ferenc a budapesti birkózó világbajnokság alatt kapta meg az életműdíjat
Fotó: Róth Tamás
Az elnök mellett őszinte szívvel gratuláltak neki a legnagyobbak, az orosz Mamiasvili például a Kocsis és a coach kiejtésének hasonlóságára építve mondta, ilyen névvel törvényszerű volt, hogy jó edző is válik belőle. Bármelyik súlycsoportban is szerepeltek tanítványai, mindig a maximumot hozták.
Kocsisban igazából nem is tudatosult, hogy a legtöbb ember 70-80 kiló közötti a világon, ezért az ő súlycsoportja sokkal inkább tekinthető a királykategóriának, mint a nehézsúly, mert 120 körüli emberek kevesen vannak.
Egyszer most már ki fogom számolni, hányan lehettek 20 és 30 év között akkoriban. Az biztos, hogy a Szovjetunióban Bikov, az olimpiai címvédő lett a legjobb, és mondjuk volt félmillió igazolt birkózó abban a súlycsoportban, ahonnan ő kiemelkedett. Amikor azt hallom, hogy csonka olimpia, csak mosolyogok, mert birkózásban egyáltalán nem volt az, a krém megjelent, és a krémből is Bikov volt az egyik legnagyszerűbb, legkeményebb rivális, akivel valaha is meccseltem.
Kocsis nem ismerte a kiúttalanságot
Szegő András a MOB honlapján a fiatal Csikó (ez Kocsis beceneve) 1972-es feltűnéséről írt, a csapatbajnoki döntőn legyőzte a favoritot. A harmadik három percre Kocsis hátránnyal ment ki, de egy váratlan dobással tusba kényszerítette riválisát.
„Három másodperc volt hátra a mérkőzésből, amikor Toma elájult, és ráájult Kocsis is. Ott feküdtek a szőnyeg szélén élettelenül egymáson. Percekig kellett őket pofozgatni, amíg visszatért beléjük az élet, annyira mindent kisajtoltak magukból. De megvolt Kocsis győzelme. Az utolsó pillanatokban még tudott elővenni valami olyan erőt, energiát, impulzust, vagy a csuda tudja, hogy micsodát, amivel elsöpört minden ellenállást, amivel a maga javára tudta billenteni reménytelen helyzetből a mérkőzést, amivel érvényre tudta juttatni a maga akaratát, elszántságát, hitét, fanatizmusát, vágyát, meggyőződését. A jelenlevők egyik része Kocsist vitte körbe, diadaltáncot ropva a vállán, a másik része Tomát istápolta, én pedig csak álltam és bámultam. Éreztem, hogy olyasmivel találkoztam, ami több mint a hétköznapok esetlegessége, pitisége, más, mint amit el lehet mondani remek sportemberről, nagy bajnokról, rendkívüli teljesítményről.
Számomra ő volt, és marad a hős, ő marad az a géniusz, aki nem ismer legyőzöttséget, reménytelen helyzetet, kiúttalanságot, aki mindig felül tud kerekedni nehézségein, válságain, önmagán, sőt sorsán is. Ő a szó klasszikus értelmében talán nem is volt nagy birkózó. Pályája csúcsán, olimpiai és világbajnokként is képes volt pocsékul birkózni, végigszenvedni meccseket másodosztályú pancserek ellen, egy-egy pontos kicsikart győzelmekkel túljutni jelentéktelen ellenfeleken. Belőle mindig a szituáció hozta ki a zsenialitást. Amikor behozhatatlannak látszó előnnyel vezetett az ellenfél, amikor veszni látszott minden, amikor már úgy tűnt, megalázottan fejezi be a mérkőzést, akkor indult be nála."
Bikovot intésekkel verte, egy ponttal vezetett ellene, amikor folyamatosan gyömöszölte a szőnyegen, feltartóztathatatlanul ment előre, az orosz pedig nem bírta az iramot. A bíró megintette és leléptette, nem lehetett mást tenni, nem számíthatott a hazai pálya. Volt, akiket tussal vert – a román Minea és a finn Huhtala -, volt, aki ellen szívvel – a szerb Kaszapot leléptették ellene - nyert Moszkvában.
„Megmondom őszintén, leizzadtam a Bikov elleni meccs előtt. Meg se mozdultam, de már folyt rólam a víz. Akkor éreztem, hogy iszonyatosan egyedül vagyok a szőnyegen. Tóth István döntőjét előző nap finoman szólva sem pontozták igazságosan. Felmerült bennem, mi van, ha ez velem is megesik. Viszont arra a pillanatra vártam, meg akartam mutatni, hogy jobb vagyok mindenkinél. A 79-es vb-re a szovjetek egy másik fickót hoztak, akit legyőztem. Abban biztos voltam, hogy Bikovot is meg kell vernem. Akkor visszagondoltam arra, hogy 78-ban csalással elvették tőlem a vb-aranyat, és hogy utána milyen energiákat szabadított fel bennem a győzni akarás. Mennyiszer futottam fel fóliába csavarva a Hármashatár-hegyre és vissza, annyira akartam az olimpiai bajnokságot. És pontosan tudtam, azzal, hogy nyertem egy vb-t, a célomat még nem értem el, és tudtam, milyen rettentő csalódott lettem volna, ha nem sikerül teljessé tennem az életemet. És megcsináltam.”
Fotó: Bődey János
1983-ban a budapesti Eb-t a lengyel Supronnal szemben nyerte meg, sokak első küzdősportélménye, hogy a lengyel akárhogy próbálkozik, nem tud pontot csinálni rajta, kijön a szorításából és visszatámad. Hazai pályán érte el utolsó nagy győzelmét.
A 84-es olimpiapótló barátságos versenyen még részt vett ugyan, de nem tudott ráhangolódni, csak ötödik lett, utána rögtön edzőnek állt. 31 éves volt akkor. Alig telt el pár év, amikor már Bódi Jenő és Farkas Péter sikereinek örült a szőnyeg szélén. Farkas már 1990-ben világbajnok lett, sikeresebb edzői indulás szinte nem is lehetett volna.
Kocsis Farkas édesapjával együtt birkózott, Péterrel talán az utolsó pillanatban találkoztak. Sorsszerű volt.
„17 éves lehetett, a nagyon érdekes mozgására figyeltem fel. Nem úgy lépegetett, mint az apja, Karcsi. Egy kicsit lomhább volt, de megfogott a konoksága. Nehéz érzékeltetni a jeleneteket, de egy kis akarnok volt. No meg egy igazi vagabund. Mások nem látták benne a tehetséget, én rögtön. A Vasasból eltanácsolták, mert nyegle volt. Nekem tetszett a lazasága, és nem utolsósorban az a természetesség, ahogy mackóssága ellenére is egy pillanat lelépett a dobásokról, hiába próbálták jobbról vagy balról támadni. Aztán együtt elindultunk meccseket nyerni, a végállomást pedig mindenki ismeri.”
Farkas szörnyű tragédián ment keresztül, amikor élete első nagy sikerét érte el. Az ifjúsági Európa-bajnokságon voltak Lengyelországban, Walbrzychban, 1988-ban.
Kocsis még a meccsek hatása alatt volt, milyen nagyszerűen és improvizatívan birkózott Farkas, amikor a szállodában megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén Farkas édesanyja volt.
„Még a fülemben a Himnusz csengett, de az együttünneplés helyett ennyi hallottam: meghalt a Karcsi. Talán ennyit bírt kipréselni magából Péter anyja. Engem bízott meg vele, hogy ezt Péterrel közöljem. A lelkiállapotom a dobogó tetejéről egy száz méter mély pincébe zuhant. Kapkodtam a levegő után, nem akartam elhinni. Mit fogok mondani ennek a 20 éves gyereknek? Hogy fogom neki elmondani, hogy rövid ideig fog tartani az ünneplése, nem lesz sok ideje a fellegekben járni. Gyötrődtem hazafelé. Valamit megérezhetett belőle, mert ugyan örültem, de nyilván színlelt volt az örömöm, pedig végig arról beszéltünk, hogy fogja két vállra csapni az egész világot ezek után, hogy őt senki sem fogja megállítani a barcelonai olimpiáig. Ahogy megérkeztük a kocsival a házuk elé, már rögtön mondta: meghalt apu. Bólintottam. Látta a nyüzsgést a házban, hát így érezte meg, milyen baj volt náluk otthon.”
Farkas édesapja segíteni indult az egyik méhész barátjának, esős idő volt, amikor a kaptárokat kiemelték, az egyik agyonázottnak kiszakadt az alja, a méhek kiszabadultak, az életerős férfit megcsípték, ez okozta a halálát.
Az értelmetlen halál kifejezést talán akkor hallottam először. Érzékletesebben nem is lehetne használni.
Farkas sorsa Kocsis szerint akkor került kényszerpályára, nem volt, aki visszafogja, elveszett a szigorú kontroll, és nagyon sajnálja őt, amiért börtönben végezte.
Fotó: Bődey János
„Egy nappal az ítélethirdetés előtt találkoztam vele, meg is szidtam, miért nem vigyázott az elülső fogára. Imádta a hokit, jégre ment, odacsaptak neki, majdnem olyan volt, mint az orosz hokis, akinek hiányzik elölről kettő, amikor magasba emelte a kupát. Azt hitte, felmentik. Amikor megkaphatta az információt, hogy nem, akkor szerintem sokkot kapott, és ez a sokk vezetett a szökéséhez. Pontosabban először csak a terem elhagyásához. A testvére azóta már kint van, neki még van egy éve bent. Legalábbis a felesége, Katika ennyit mondott, amikor a vb-n a nyakamba borult. Várom a pillanatot nagyon, amikor kijöhet, nagyon sok év elszállt, amit be kell pótolnunk. Hallottam a rosszakaróit, amikor értékelték a pályáját, miután becsukták: és megállapították, nem szeretett edzeni. Ilyen hülyeséget még nem hallottam, hiszen nála többet senki sem edzett. Mindent megtett saját magáért, értem és a hazájáért. Mamiasvili nagyon megverte 88-ban Komáromit az olimpiai döntőben, két év múlva ez az orosz bálvány nem bírt Petivel. Málenkij, málenkij, mutatott az izmaira, aztán megtapasztalhatta, milyen erő van bennük mégis.”
Kocsis a börtönbe nem ment be hozzá, mert nem akarta elvenni a két gyerektől a látogatási alkalmakat.
Még nem tett le arról, hogy megtalálja a következő Farkast, 60 évesen is nagy szeretettel foglalkozik gyerekekkel, a kadettválogatott edzője.
Egyedül azt fájlalja, hogy saját fiának, Martinnak nem adhat tanácsokat. Egyszer elvitte őt az Újpestbe, ott megnézte az egyik kollégája, akinek nem mondta meg, hogy az ő fia.
„Láttam Kapuvári Gáboron, Husin, hogy káprázik a szeme. Te, honnan szedted elő ezt a jó fazonú gyereket? – ez volt az első kérdése hozzám. Talán még az is száján volt, hogy úgy dob, mint annak idején én. Az edzés végén odament hozzá, és mondta neki, hogy akkor a következő alkalommal mikor fog vele találkozni, és hogy majd versenyre is mennek együtt, amilyen gyorsan lehet. A kocsiban hazafelé azt mondta nekem Martin, hogy ő nem szeretne birkózni. Sajnáltam, de nem kergethetem oda, ahol nem érzi jól magát. Ettől ő még nagyon boldog kosaras mostanság.”
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
