Finnország árazta be a harapós Pintért

Az októberi, amszterdami 1-8-as megsemmisülés és az értékelhetetlen Andorra elleni produkció (2-0) után először volt pályán a magyar labdarúgó-válogatott, amelyik nemcsak hazai, hanem még egy törökországi összetartással, verejtékes védekezési tolódástanulással is felkészült erre a meccsre.

A negyedik kalapból érkező finnek elsőre ideális ellenfélnek tűnhettek, de miután kiderült a sorsolásnál, hogy vélhetően velük leszünk harcban az Európa-bajnoki selejtező csoport harmadik helyéért, már nem is volt olyan szerencsés választás velük játszani.

Hiszen ha nyerünk, az a céljainkat ismerve már-már kötelező, minden más eredménynél pedig a hitelességgel és elfogadottsággal jelentősen küszködő Pintér Attilát még inkább lehet támadni.

A kapitány Harapós Nemzeti Tizenegyet (HN11) ígért bemutatásakor, de az első félidőről sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nekik mentünk, beszorítottuk őket, eközben jól passzoltunk, váratlan megoldásokkal zavarba hoztuk őket. Hogy harapott a csapat.

A 4-1-4-1-es felállás, vagyis az egycsatáros játék igazából ezt nem is vetítette előre. Pintér defenzív felfogását viszont igen, és Leandrót leszámítva nem volt olyan játékos a kezdőben, akit Egervári ne próbált volna ki, még ha az ő idejében sem harapott.

A finnek még így is eléggé zavarba hozták magukat, mert a 13. percben Leandro hosszú indítása után a középső védő alászaladt a labdának, Rudolf kézzel átvette – ezt a bíró nem vette észre –, ballal rögtön lőtt 18 méterről, a hátráló kapus (Maenpaa) nem számított a lövésre, még mellé is nyúlt, így nem tudta kiütni.

Rudolfnak ezenkívül volt még egy lövése ebből a távolságból a 38. percben, ennyivel le is tudtuk az első félidőt. Kis túlzással talán kontrának nevezhettük ezt a támadást, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetett felfedezni a szervezettséget, a sebességet, mint az Atletico Madridnál, amit Pintér rendre példaként szokott hozni. (Szerinte ugyanis nem ugyanolyan mércével mérték korábban a kommentátorok a szervezetten, jól védekező bajnokcsapatát és esetleg egy spanyolt. Az egyiket kritizálják, a másikat dicsőítik.)

De mintha a szurkolók is éreznék az árnyalatnyi különbséget, mert már az első félidőben helyenként kifütyülték a csapatot.

A magyar védelem rendkívüli szerencséjének köszönhette, nem pedig a szervezett és jól megkomponált tolódásának, hogy a finnek nem egyenlítettek, illetve annak, hogy az ellenfél csatárai ritka esetlenséggel oldották meg a komoly helyzeteket.

Eremenko pedig középen kapta a labdát 13 méterre a kaputól, de Vanczákot találta el kétszer is. Aztán amikor Juhász és Lipták együtt mozgott, Vanczák nem, mert jelentősen belógott a szélen, Eremenko így egyedül vihette a labdát Bogdánra, de annyira megijedt, hogy föléemelt.

Vanczák a tolódást – Pintér filozófiájának alaptételét – nem tudta magáévá tenni, mert nem lehetett ott az edzőtáborban, de ezeknek az összetartásoknak a fontosságát megkérdőjelezi, hogy a hazai ligából a kezdőben négy ember kapott helyet.

A második félidő is finn helyzettel indult, ezt is Eremenko intézte el, a másik oldalon még nagyobb helyzet maradt ki, Koman ezzel tette fel elképesztően gyenge teljesítményére a koronát az 50. percben. Leandro jól futott el Dzsudzsák pontos indítása után, középre adott, Koman hét méterről, szemben a kapuval lőtt két méterrel mellé.

Az Oroszországban légióskodó játékosnak használható átadása az első félidőben nem volt, idegen testként mozgott, önbizalma sem volt, pontosan azt az alibit, az örökös kockázatmentességet mutatta, amit Egervárinál.

Nemcsak neki voltak idegesítő hibái, hanem sokaknak, de Komannak megváltás volt a csere, amitől a szurkolók is átmenetileg megnyugodtak. Koman helyére Futács állt be, ezzel hirtelen három diósgyőri lett a csapatban, hiszen már Elek és Kádár is a pályán volt.

A sokadik helyzetüket a 74. percben használták ki a finnek, Arkivuo jó ütemben mozdult a védők mögé, visszatette a labdát, Pohjanpalo pedig három méterről a kapuba kotorta.

A 83. percben Juhász késve lépett Hetemaj felé – egy lepattanó labda volt – a tizenhatoson belül, a jogos büntetőt Eremenko végezhette el. Bogdán jó irányba vetődött, de nem tudta kiütni, 2-1-re vezettek a vendégek.

Pintér végig ugrált vagy toporgott kínjában a kispad mellett, de hol az ijedtség, hol a félelem ült ki az arcára, ötlete pedig semmi nem volt, amivel felpörgethette volna csapatát.

Az utolsó öt percben mégis támadott csapata, de sokatmondó: a gólon kívül Magyarország nem találta el a kaput, és ha az utolsó percben volt is Futácsnak egy biztató ollózása, a háló tetejére esett a labda.

Szakály Péter 15 méterről lőhetett, de belevetődtek, ahogy korábban Dzsudzsák kísérleteibe is.

A közönség egy része már 1-1-nél hazaindult, a végén jó néhányan fütyülték ki a csapatot, nem alaptalanul.

Pintér Attila így nyilatkozott a Sport1-nek: „Nagyon sajnálom, hogy elveszítettük ezt a meccset. 1-0-nál voltak lehetőségeink, de ezek kimaradtak. Az ellenfél összeszokott csapat, 2,5 éve együtt játszik. Szervezettek voltunk, még ha voltak is holtpontjai a meccsnek, amikor nem úgy tolódtunk, nem úgy szűkítettük a területet, ahogy kellett volna, és magunkra húztuk őket. Jobban kell élni a lehetőségekkel, mert akkor minden másabb lehetett volna. Jó meccs volt, egy jó finn válogatottal, amelyiknek velünk szemben 2,5 év előnye van. Megvannak a dolgaink, de nemcsak vagdalni kell hátulról a labdát. Van, aki jó benyomásokat tett rám, és van, aki nem tudott hozzátenni csereként, mert nem volt meg az alázata."

Dzsudzsák Balázs így látta. „Nem volt szerencsém a lövéseimnél, gólba tartott volna. Háromszor vetődtek bele, nagyon picin múlott, hogy nem tudtam elrúgni közöttük. Egyszerű gólokat kaptunk, könnyen adtuk meg magunkat. Új mentalitást hozó új edző van. Visszább kellett állnunk, amit sokat kell még gyakorolni, mert nem mindig gördülékeny a játékunk. Kétnapos összetartás ennyi játékrendszerre nem biztos, hogy elég."

Mixu Paatelainen, a finnek szakvezetője összességében elégedett volt csapata teljesítményével, bár saját bevallása szerint sokkal több passzt szeretett volna látni. „A magyaroknak gyors és erős támadói vannak, erre fel kell majd készülnünk a továbbiakban. Várjuk az őszi találkozót, hiszen tudjuk, hogy ennek a mai találkozónak nem volt tétje, ugyanakkor örülünk az eredménynek. Tudjuk, hogy a magyar válogatott erős ellenfél lesz a csoportban".

A következő meccs május 22-én Dániával, júniusban pedig Albánia és Kazahsztán érkezik, vagyis vb-résztvevővel már nem is sikerült meccset lekötni, pedig ez volt a kapitány óhaja.