Átverték, haza mégsem jönne
További Futball cikkek
- Három pontnál sokkal többet ért a ZTE felcsútiak elleni sikere
- A transzferguru szerint megvan az egyezség Szoboszlai Dominikék új edzőjéről
- Cseh Katalin bepanaszolta Orbán Viktort az UEFA elnökénél
- Jürgen Klopp lehetséges utódjáról: „Ha ő lesz a Liverpool edzője, akkor az zseniális”
- A magyar válogatott védője otthonra talált, szerződést hosszabbított olasz klubcsapatával
Jó egy éve Gubacsi Zoltán még a kocsiban evett, a kocsiban tanult, hogy Szigetszentmiklósról eljusson az Újpest edzéseire illetve haza, de azóta Olaszországban, a Milánótól 50 kilométerre található Novara városában él, és a helyi csapattal edz.
Egy magyar hátvéd Olaszországban
Amikor néhány éve az AC Milan junior tábort szervezett Magyarországon, az akkor tíz éves Gubacsi felkeltette a figyelmüket. A 150 gyerekből kiválasztották és 3 napra meghívták a klubhoz, ahol a helyszínen megtekinthette a Siena elleni bajnoki meccset a San Siróban.
Később Roderick Duchatelet, az újpesti futballklub tulajdonosa mint a korosztályos csapata legjobbját is egyhetes jutalomútra küldte, hadd ismerkedjen meg a Duchatelet család belga klubjában, a Standard Liege-nél folyó szakmai munkával, és hogy mérje össze magát az ottani 16 évesekkel.
Innentől szinte sorszerűen követték egymást az események: amikor a másodosztályú Novara megfigyelői egy játékos miatt Magyarországra utaztak, helyette Gubacsinak ajánlottak szerződést, aki rögtön elfogadta.
Magyarországon ugyanakkor Gubacsi sorsa másképpen alakult. Hiába készülhetnek a 19 év alattiak a júliusi hazai Európa-bajnokságra, az egy évvel fiatalabb Gubacsi nem került bele a keretbe, de a 18 évesek közé, vagyis a saját korosztályába sem hívta meg Pisont István a legutóbbi 3 meccsre. Gubacsi azonban nem bánkódik, és nemcsak amiatt, mert ez a csapat játszott a sehol sem jegyzett Gibraltárral 2-2-t.
A Novara Primavera az olasz korosztályos bajnokságban rekordszezont futott, 3. lett, és bekerült a rájátszásba – ami nem sikerült viszont olyan nagy hírű csapatoknak, mint a Genoa, a Verona, a Parma, a Napoli -, végül a nyolc közé jutó Palermótól kapott ki 1-0-ra. Ezen a meccsen, az 1-2 évvel idősebbek között 90 percet játszhatott Gubacsi Zoltán.
Érkezése után pár héttel Gubacsit egy rangos torna legjobb védőjének választották, a francia FC Nantes rá is izgult, de a tesztre, az egyhetes ismerkedésre nem engedte el az olasz klub. Jelzésértékű, hogy olasz klubként védőt nem a hazai kínálatból választott, feltehetően szeretnék hosszú távon kihasználni, jól felépíteni a magyart.
„Azt gondolom, hogy jobb helyre nem is kerülhetne bárki, aki védő szeretne lenni, mint Olaszországba, még ha pár éve nem is ez volt az elsődleges célom. Fél év alatt kaptam nyolc kiló izmot, ami leginkább a lábamra ment, vagyis érzem a sprinteken: robbanékonyabb lettem, gyorsultam is. Eddig is magasat tudtam ugrani, de mintha még ebben is fejlődtem volna. A csapatból az egyik legjobb vagyok, 10-15 centit verek a többiekre."
Na, de miért éppen Novara?
A klub egy régi vízimalom helyén impozáns, minden igényt kielégítő, modern akadémiát épített, amely az ottani élvonalbeli klubokéval vetekszik. Jelenleg 10 nemzet – európai, afrikai vegyesen - 16-18 éves játékosait gyűjtötték össze, közülük válogathatnak.
A Novara persze nem tartozik a legnagyobbak közé, bár az egyik legrégibb klub, tavaly, amikor Gubacsi is hozzájuk került, éppen az első osztályba kerülésért harcoltak, a Serie A-s feljutás végül nem sikerült. Most alulról negyedik a másodosztályban, osztályozót játszanak a bentmaradásért.
Mégis, mi szól mellette?
„Lett volna lehetőségem hazai akadémiákra is menni. A Honvéd is megkeresett 15 évesen, de mivel korábban már játszottam náluk, nem szerettem volna még egyszer végigélni, hogy másokat, érzésem szerint gyengébbeket jobban favorizálnak nálam. Nem akartam még egy évet otthon erőlködni, mert elveszített év lett volna, bár az UTE mindent megtett a fejlődésemért az utolsó két évben, amiért köszönettel tartozom nekik. Az pedig szép kihívás, hogy hazai pályán kell legyőzni az olaszokat, hiszen Olaszország neve mindörökre összeforrt a védekezéssel. Amennyire átlátom itt a dolgokat, azért itt is vannak furcsaságok. Jönnek ide játékosok az Intertől, a Milantól, ők nagyobb eséllyel kerülnek be a kezdőbe, mert valószínűleg az adott klub fizet a játékukért. De itt úgy érzem, mégiscsak az olasz futballkultúrával ismerkedem, és ha látok nem tetsző jeleket is, akkor is sokkal jobban tudok fejlődni, mintha otthon lennék.”
Az eltökéltség a pénznél is nagyobb úr
Az eddigi álomszerű történet persze a megdöbbentő fordulatoktól sem mentes.
„Az átigazolásommal a klub lehet, hogy jól járt, engem azonban kicsit átvertek. A menedzser, aki elősegítette ezt a szerződést [egy olasz menedzseriroda], mindent megígért, de ebből alig teljesült valami. Arról volt szó, hogy kapok majd egy kis zsebpénzt, havi háromszáz eurót, de amikor a klubnál ezt megemlítettem, kikerekedő szemekkel néztek rám, mondván: ők ilyet nem ígértek. Még jobban szíven ütött, hogy azt sem intézte el a menedzser, hogy ide járjak iskolába. A klub ugyanis ezt sem ígérte meg. Így jobb híján hazamegyek vizsgázni félévente a gimnáziumomba, magántanuló vagyok. A nyelvet már önszorgalomból elkezdtem otthon, itt még több ragadt rám, januártól pedig már sikerült itteni olasz tanárhoz járnom heti kétszer, és már meg tudom értetni magam. Míg mások öt cipőt kaptak, mert kiharcolta nekik a menedzserük, nekem két pár jutott, mindkettő gyorsan tönkre is ment, hiszen azt a terhelést, ami itt van, hónapokig nem bírhatják. Magamnak kellett megvennem a többit. Az étkezés és a szállás nyilván ingyen van, délelőtt suli híján pedig egy vagy másfél órát erősítek” – mesélt a mindennapjairól.
Arra viszont határozott nemmel felelt, ilyen megpróbáltatások után nem lenne-e érdemes mégis inkább hazajönni.
„Ülhetnék pár százezer forintért valamelyik élvonalbeli csapat kispadján, edzhetnék másfél vagy két órát naponta, ez a maximum. Vagy kölcsönadhatnának a másodosztályba, esetleg még eggyel lejjebb. De nem ez a célom. Sokkal inkább megerősít az, hogy itt a napi összesen 4,5-5 órás edzés után látványosan fejlődök fizikálisan, taktikailag és sorolhatnám még tovább, valamint az sem mellékes, hogy aki itt maximálisan odateszi magát minden edzésen és meccsen, az akár pénzes szerződést is harcolhat ki magának. Látok pár srácot, mennyire kényelmesek, mert ők már fizetést kapnak. Ott van előttem a cél, van miért küzdeni. Itt is a legjobbak között szeretnék lenni, ahogy otthon. Nincs bennem olyan érzés, hogy egy próbaév után szemlesütve mennék haza, inkább itt akarok megerősödni, a szó szoros és átvitt értelmében is. Azt mondják, hogy azok az izmok, amik ebben az életkorban alakulnak ki, később csak sokkal nagyobb munkával elérhetőek el."
Emellett abban bízik, hogy az edzőmeccseken is fejlődik, mert előfordul, hogy a Serie B-s felnőtt csapat ellen játszanak. Akkor kizárt, hogy pihenni tudjanak a védelemben, végig koncentrálniuk kell, nincs idő lazításra azzal szemben, ami Magyarországon van, ahol korán dőlnek el a meccsek, ezért a második félidőben már nem kell olyan nagy erőbedobással küzdeni.
„A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen nehéz azokat az erős csatárokat leszedni, hatástalanítani, mert erősebbek, dörzsöltebbek is, könnyebben elnyomnak. Otthon, a korosztályombelieket sokkal könnyebb volt levenni a pályáról."
Mi a baj a hazai szakmával?
Édesapja, Gubacsi Zoltán fiára nem befektetésként tekint, havonta küld neki zsebpénzt, nem ez a lényeg szerinte, mert itthon is pénzbe kerülne. Amíg a fia Újpesten futballozott, másfél órát utazott naponta a lehetőségért és másfelet hazáig. Amikor felfedezték a tehetségét, még egy magánedzőt is fizetett, hogy még többet hozzon ki belőle. Meggyőződése ugyanis, hogy a hazai focinak egyik nagy baja, hogy a gyerekek keveset edzenek vagy legalábbis nem hatékonyan, hiányzik belőlük a munka.
Gubacsi nem szakmabeli, de úgy látja, valami nincs rendben a játékosok felnőtté válásakor, amire a hazai szakma nem tud megfelelő választ adni. Olyat nem tapasztalt, hogy napi kétszer három órás edzés lenne otthon, míg Európában ebben a korosztályban ez sem szokatlan.
A fia panaszkodott is rá a legeslegelején, hogy a háromórás edzés végén már szinte elsötétült előtte minden, de ordítva kértek tőle még hármat. A többiek ezt simán bírták.
„Jobb is lett a kondícióm. Az a fizikális képzés, amit itt kapok, biztosan nem válik a hátrányomra, és remélem, fogom tudni használni pályafutásom végéig. Talán így nem fogok olyan könnyen megsérülni, mint azok, akikkel otthon még együtt kezdtem a focit.”
Az édesapa a hazai szakmával kapcsolatos bizalmatlanságának hátterében az is benne van, hogy nincs referencia, nem sikerült topligás játékost nevelni az utóbbi években. Saját bőrükön tapasztalták, hogy kapcsolatokkal, pénzzel kerülnek be a gyengébbek a hazai csapatokba, amihez ő nem szeretett volna asszisztálni. Szerinte tankönyvnyi irodalma lehetne annak is, miért nem válogatott a fia, elégedjünk meg annyival, nem véletlen, hogy ők a maguk útját járják, az érvényesülés saját modelljét választották, úgy látja, jó helyen van a gyereke, ráadásul még olaszul is megtanul.
És mit szeretnének elérni? Ifjabb Gubacsi rögtön rávágja egy nagy csapat nevét, de amikor reálisan közelít, azt mondja, ő elégedett lenne, ha a Serie B-ben helyet kapna hamarosan, ahonnan ha jól teljesít, még feljebb vezetne az út.
„Így talán azt is bebizonyíthatnám: nem lehetetlenség egy magyarnak, hogy megállja a helyét ebben az országban, ebben a futballkultúrában. Ezért kell még tennem elég sokat nap mint nap. De van bennem megfelelő ambíció, most már erő is, és itt azt mondják, hogy tehetség is. Meghívtak már a felnőttek edzésére több alkalommal is, és nem mondták, hogy elégedetlenek lennének velem. Az utánpótlás vezetője szerint én fejlődtem a legtöbbet ebben az évben. Kétszer annyit kell kiadni magamból, mint egy olasznak. Remélem, itt maradhatok, és nemcsak Novarában, hanem máshol is játszhatok még Olaszországban. Gyötör a honvágy, a szüleim csak ritkán látogatnak meg, de komoly cél lebeg előttem – hazai pályán megverni az olaszokat.”