Akadémista voltam a Real Madridnál, és rohadtul gyűlöltem az egészet

Azt már a Barcelonától azóta Malagába távozó Tajti Mátyástól is tudhatjuk, hogy az elit labdarúgó akadémiákon nem túl vidám az élet. Most a Real Madrid egyik volt növendéke osztotta meg emlékeit a kívülről oly irigyelt életmód árnyoldalairól.

Ignacio Martin a Vice magazinban írta meg saját történetét. A jelenleg már csak amatőrként futballozó védő 15 éves korában igazolt a Real Madrid hírneves, nem hivatalosan csak "La Fabrica"-nak – avagy "a Gyár"-nak – nevezett akadémiájához.

Élet a gyárban

A Madrid külvárosában található, 2005-ben 100 millió euróból újjávarázsolt edzőközpontban tréningezik a Real Madrid valamennyi korosztályos együttese, ami 12 csapatot jelent, körülbelül 270 játékossal, 6 és 18 éves kor között.

A madridiak 2008-ban, az AC Milan akadémiájának orra elől csábították el a tenerifei srácot, akinek minden költségét fizették, repülőjegyekkel, szállással, étkezéssel, iskolával, és még havi 200 eurós zsebpénzt is kapott. Gondolkodás nélkül írta alá a szerződését.

Hamarosan megtapasztalhatta, hogy az akadémián belül hatalmas különbségek vannak növendék és növendék között. Míg ő legtöbb társával a kollégiumban lakott, távol a családjától, addig egyes játékosok, akiket a klub különösen fontosnak tartott megszerezni, Madridban élhettek a szüleikkel, akiknek odaköltözését szintén fizette a klub. Ezekkel a játékosokkal ráadásul már ilyen fiatalon szponzori szerződéseket kötöttek a sportszergyártók, így szabadon válogathattak a legjobb cuccok közül, amikről a többiek leginkább csak álmodhattak.

Senkit nem érdekel, mit eszel

A napirend meglehetősen egyhangú volt: kelés nyolckor, reggeli, iskola ötig, közben ebéd, aztán edzés este 10-ig, vacsora, kis szabadidő, ágy. A volt akadémista első – és igen meglepő – kritikája az étkeztetést illeti, ami annyira szerény volt, hogy edzés előtt rohanva próbáltak meg valami ennivalóhoz jutni az automatákból. Közben pedig azon aggódtak, hogyha túl sokat esznek, akkor elhányják magukat a terheléstől, ha viszont túl keveset, akkor nem bírják majd erővel a végéig.

Martin szerint sokuk karrierjét döntően befolyásolta, hogy

Azzal egészítették ki a diétájukat, amihez kedvük volt, leginkább gofrival és hot-doggal. Ennek pedig súlyos ára volt. Annyira sérülékeny lett, hogy volt olyan időszak, amikor öt különböző ok miatt szorult ápolásra. Húzódások, gyulladások, ízületi vizesedés, hogy csak egy párat említsünk közülük. Az orvosok ugyan mindig igyekeztek kikúrálni, de az senkit nem érdekel, mitől sérült meg ennyiszer, noha a táplálkozásnak komoly szerepe lehetett ebben.

Nem gyereknek való vidék

Az edzésen hihetetlenül magasak voltak a követelmények, elég volt egyetlen rossz passz vagy megoldás, hogy mindenki előtt lehordják az edzők a növendékeket.

A megaláztatás atmoszférája a kollégiumban is általános volt. Az örökös feszültség, az elfojtott agresszió és ösztönök miatt állandóan robbanás közeli volt a hangulat, a gyerekek előszeretettel tették pokollá egymás életét.

A sajátos légkört érzékelteti, hogy a szomszédjában lévő hálóteremben két jó barát lakott, akik rendszeresen szerveztek egymás közötti bunyókat, és erre a többieket is meghívták bíráskodni, illetve hogy szétválasszák őket, ha – miként az többször is megtörtént – túl véresre fordultak volna a dolgok.

Bár a testvére sokat kérdezte tőle, hogy miért maradt, ha egyszer ilyen szörnyen érezte magát, ő magától képtelen volt otthagyni az akadémiát. Egyrészt mert ragaszkodott az álmaihoz, másrészt mert úgy érezte, hogy hatalmas az elvárás vele szemben. Úgy érezte, Tenerife egész szigete neki drukkolt vagy őt irigyelte.

De mi lesz azokkal, akiknek nem sikerül?

Az akadémia legnagyobb bűnének azonban nem az eddig felsoroltakat tartja, hanem az oktatást. Pontosabban annak hiányát. Bár naponta hét órát töltöttek az iskolában, igazából senkit sem érdekelt, hogy tanulnak-e vagy sem. Attól még, hogy valaki többször megbukott, vígan játszhatott a csapatban. Volt olyan osztálytársa, akinek már nőtt a szakálla, nem értette, ez hogy lehet, aztán később kiderült, hogy évekkel idősebb volt náluk csak nehezen vette az évfolyamokat.

A leckékre és minden másra az este tízes vacsora után volt elméletileg lehetőség, gondolható, hogy a holtfáradt kölkök közül hányan éltek vele.

Ez persze azoknak társainak nem okozott problémát, akik végül tényleg profi focisták lettek, mint például Lucas Vázquez, Álvaro Morata, Denis Cheryshev, Dani Carvajal vagy éppen Jesé Rodríguez, ám annak a többségnek, akiknek akárcsak a kevésbé illusztris karrier sem jött össze, felbecsülhetetlen károkat jelentett.

Ignacio Martin rémálmának végül maga a klub vetett véget, egy év múlva közölték vele, hogy nem elég tehetséges és elengedték.

A legjobb dolog volt, ami történhetett vele

Otthon aztán nagy és örömteli meglepetésére mindenki tárt karokkal fogadta, a Madridnak pedig legalább annyit köszönhetett, hogy sportösztöndíjat kapott egy amerikai egyetemre, ahol a futball mellett végre rendesen tanulhatott. Később egy hollandiai egyetemen MA diplomát szerzett az emberi jogok területén, ami pedig a jövőt illeti, hamarosan belekezd a jogászi diploma megszerzésébe a hírneves londoni UCL egyetemen.

Természetesen egyetlen játékos visszaemlékezése alapján hiba volna általános ítéletet mondani az intézményről. Mások talán teljesen másként élték meg a La Fabricában töltött éveiket. Igancio Martin következtetése azonban így is legalább elgondolkoztató.

"Ahogy mondtam, a Real Madrid akadémiájánál edzeni a legkeményebb dolog volt az életemben. Olyan keserves tapasztalatokra tettem itt szert, amelyek később megkönnyítették, hogy megküzdjek a kihívásokkal. A kérdés szerintem az, hogy helyénvaló dolog volt-e ezeket a tapasztalatokat 15 évesen megszereznem. Hogy a serdülőkor tényleg megfelelő időszak-e arra, hogy megtanuld, csak egy termék vagy a piacon, akin mindenki meg akarja keresni a maga hasznát."