A horvát gólkirály, aki nem kellett a válogatottba
Interjú Futács Márkóval, a Hajduk Split játékosával
További Futball cikkek
- Schäfer András gólt szerzett, csapata mégis csúfosan kikapott
- „Nagyon hibáztam, mérhetetlenül sajnálom" – megtörte a csendet a balhéba keveredett sportigazgató
- Tovább fogy Guardiola levegője, újabb pofonba szaladt a Manchester City
- A magyar válogatott játékosa szerződést hosszabbított a Puskás Akadémiával
- Gyors gólváltás után hatalmas verést mért a Bayern München Gulácsiékra
Ha jól tudom, eredetileg Fradi-nevelés vagy, de még azelőtt Franciaországba igazoltál, hogy felnőtt meccset játszottál volna. Miért igazoltál külföldre ilyen korán?
Édesapámnak nagyon jó barátja Nagy Antal, volt válogatott játékos, aki korábban Franciaországban játszott. Neki jó kapcsolatai voltak már akkor is, és kihozta egy akkor már menedzserként dolgozó volt csapattársát egy Fradi-edzésre. Azt hozzá kell tenni, hogy édesapám felől a kezdetek óta azt sulykolták belém, hogy ne maradjak itthon, hanem minél hamarabb menjek külföldre. A menedzsernek tetszett a játékom, kihívtak próbajátékra Sochaux-ba, két hétig ott voltam, de annyira nem tetszett a hely, mert a várostól messze, nulla franciával, egy elszigetelt kastélyba épített akadémián kellett volna élnem. Ezután mentem Nancyba, ahol még ott volt Rudolf Gergő, és egy hét után mondták, hogy szerződtetnének. Gergő nagyon sokat segített nekem, két és fél évet maradtam, rengeteget tanultam.
Miért nem maradtál tovább?
Kicsit a türelmetlenség is közrejátszott, utólag bánom is, hogy nem maradtam hosszabb ideig Nancyban. Tizennyolc évesen már nagyon profi szerettem volna lenni, már a szerződés közelében jártam, de jött a Werder Bremen ajánlata, így inkább átigazoltam Brémába. Nyilván utólag már más, és talán pont így kellett történnie, de ha esetleg egyszer lesz egy fiam, vagy még futballal fogok foglalkozni, akkor azt tanácsolom, hogy maradjon olyan helyen, ahol tanulhat.
Ma már látom, mennyire fontos egy futballistának 20 éves korára 100-150 mérkőzést játszania, mielőtt eligazol egy nagy klubhoz.
Most nyáron igazolt például tőlünk az Evertonhoz egy 19 éves srác, Nikola Vlasic, akinek közel 100 felnőtt meccse volt, mire elvitte egy nagyobb európai csapat, több mint 10 millió euróért.
Milyen egy francia akadémián az élet?
Nagyon nagy a szigor, és minden kizárólag a fociról, a fejlődésről és a tanulásról szól. Figyeltek arra, hogyan étkezünk, szóba sem jöhetett, hogy este bemegyünk a városba vacsorázni, iszogatni, helyette maximum lábtengózni mentünk le a többiekkel. Kaptunk egy úgynevezett tanulófizetést, nagyjából 2-3 ezer eurót havonta, amiből tinédzserként még Franciaországban is elég jól ki lehet jönni úgy, hogy az akadémián jár a napi három étkezés és a szállásért sem kell fizetni. Egyébként pont a 18. születésnapjuknál költöztetik be a játékosokat a városba, ahol a klub bérel nekik lakást. Ettől függetlenül minden étkezésnél vittek minket vissza buszokkal az akadémiára, hogy erősítsék az egységet. Én viszont már be voltam sózva, és nagyon szerettem volna Brémában lakni.
Brémában hogy fogadtak?
Lisztes Krisztián miatt volt egy kis előnyöm, őt nagyon szeretik Brémában, sokat meséltek róla. Pont nem rég gondoltam rá, hogy kicsit szerencsétlen voltam ebben az időszakban, mert nem próbáltam meg barátkozni az igazán nagy játékosokkal, mint Markus Rosenberg, Mesut Özil, Per Mertesacker, Claudio Pizarro vagy éppen Hugo Almeida, aki egyébként épp mostanában igazolt hozzánk Splitbe. Tanulni sokat tudtam tőlük, de esélyem nem volt játszani, hiszen még a padon is válogatottak ültek, és akkor nagyon ment a Werdernek. Éppen ezért mondom, hogy ha kicsit türelmesebb vagyok Nancyban, még egy évet várok, és elkezdek játszani a felnőttek között, akkor lehet, hogy más esélyekkel érkeztem volna Brémába. Így viszont összevissza rakosgattak, az A csapattal edzettem, de a B csapatban játszottam a meccseket, aztán kölcsönadtak Ingolstadtba.
Elég sokszor adtak kölcsön, és jó pár csapatban játszottál már. Mennyire nyomasztó vagy megterhelő egy fiatal játékosnak, ha félévente-évente új kerethez kerül?
Sportolóként ezt már azért eléggé megszoktam. Persze az is kellett hozzá, hogy fiatalként állandóan másra fogtam, hogy miért nem játszom eleget, és akkor nyilván rögtön jött az is, hogy húzzunk el innen máshova. Későn érő típus vagyok, és olyan másfél-két éve jöttem rá, hogy egyszerűen mentálisan nem voltam rendben ebben az időszakban, miközben fizikálisan 16 éves korom óta így nézek ki.
Egyszerűen nem tudtam mentálisan kezelni azt, hogy engem állandóan rakosgatnak ide-oda.
Mit értesz az alatt, hogy nem voltál mentálisan rendben?
Például megviselt nagyon lelkileg, ha az edző kirakott a kezdőből, vagy átrakott másik csapatba. Vagy az edzéshez való hozzáállás, hogy hogyan kell mindig az elsőnek lenni, legelőször érkezni és legutolsóként távozni. De akár mondhatom azt is, hogy amikor Ingolstadtba kölcsön adtak, akkor úgy érkeztem oda, mintha én lennék a nagy király, csak mert a Werderből jöttem a másodosztályba. Ekkoriban sokat lógtam a haverokkal, és sajnos nem a foci volt az első. Ezekből azóta sokat tanultam, és talán pont ennek köszönhetem, hogy gólkirály lettem az előző szezonban. Egyébként az Ingolstadtban minden jól kezdődött, gyorsan rúgtam két gólt, de aztán kirúgták az edzőt, aki engem odahívott. Mivel én nem egy középpályás vagyok, akit azért lehet ide-oda tologatni a pályán, ezért sokkal nehezebb játéklehetőséghez jutnom egy olyan szerkezetben, amit valamennyire nem hozzám igazítanak. A magasságom miatt ráadásul nekem még szűkebbek a lehetőségeim.
Vagy védő lehetsz még, vagy kapus.
Pontosan, és azért 20 évesen egy csatárt már viszonylag ritkán nevelnek át védővé, pláne kapussá. Én egy beállós csatár vagyok, ez a játék fekszik nekem és jó az adottságaimhoz, ám az új edzőnek egy kisebb, futkározós ember kellett, ezért elkezdett kirakni a csapatból. És itt megint rosszul reagáltam, mert ahelyett, hogy befogtam volna, és dupla annyit edzettem volna, elkezdtem hepciáskodni, eljárogatni ide-oda, és nem az edzés volt az első. Az edzővel volt is emiatt egy-két konfliktusom, az ingolstadti lehetőség ezzel kicsit el is úszott, illetve Németországgal is kicsit tele lett a hócipőm.
Ezután jött a Portsmouth és Anglia.
Szerződést bontottam Németországban, menedzsert váltottam, és egy edzőmeccs után leigazolt a Portsmouth-hoz egy plusz egy évre. Így utólag ki merem mondani, hogy a portsmouthos év volt életem egyik legjobb időszaka, és talán ez volt az egyetlen olyan hely, ahol tényleg nem én tehettem arról, hogy váltanom kellett. Elég sokat játszottam, jól ment minden, a szurkolók skandálták a nevemet, de aztán a tulajdonosról kiderült, hogy adót csalt. Iszonyatos adósságai voltak a klubnak, és végül a pénzügyi problémák miatt levontak tőlünk 9 pontot, kiestünk a másodosztályból.
Neked egyébként mennyire feküdt az angol másodosztály? Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen magas, robusztus csatárnak tökéletes az ívelgetős, brusztolós, keményebb foci.
Feküdt, abszolút feküdt annak ellenére, hogy azért a Championshipre a csúnya játék jellemző. Hiába állt nekem jól ez a stílus, személy szerint ezt a típusú, hátulról felívelgetős focit annyira nem szeretem. Egy szintig jó, de Angliában már azt éreztem, hogy túl sok a felívelés és az állandó brusztolás. Arról nem is beszélve, hogy itt olyan védők vannak, akik mellett sokszor nehéz megtartani vagy tovább csúsztatni a labdát, mert azonnal, kőkeményen odalépnek, és egy idő után tud lehangoló lenni, ha nem a góllövés az első egy csatárnak, hanem a labdatartás és továbbadás. Én inkább szeretek játékban lenni, feladják, megtartom és lefordulok, vagy gyorsan visszaadom és maradok a játékban. Nekem ez ad önbizalmat, ebben érzem azt, hogy játékos vagyok. Ha állandóan a felívelésekre várok, akkor hajlamos vagyok eltűnni, eltunyulni, és fejben otthagyni a meccset.
Ezután a Leicesterhez kerültél. Gondoltad volna, hogy egyszer megnyerik a Premier League-et?
Nem, pedig már akkor is nagyon jó keretük volt, amivel egyértelműen az első osztályba jutás volt a cél. Az utolsó edzőmeccsig úgy volt, hogy kezdő leszek, de egy ütközés után megrepedt a térdkalácson, és kihagytam három hónapot pont a felkészülés végétől, vagyis a bajnokság eleje teljesen kimaradt. Éppen ezért nagyon nehéz volt beférkőzni azok közé, akik folyamatosan játékban vannak még úgy is, hogy a championshipes meccsmennyiség, a negyvenhat meccses szezon miatt 14-15 ember folyamatosan játszik. Ott is volt magamban egy konfliktus, hogy miért nem raknak be, miért nem játszom. Aztán mire beraktak a kezdőbe, annyira magam alatt voltam, annyira elment az önbizalmam, hogy az első komolyabb lehetőségemnél rögtön tökön rúgtam magam, volt egy nagyon rossz kupameccsem. Ezután jött a tipikus focibetegség, hogy egy rossz meccs meg tudja alapozni akár több hétre előre a formádat és az önbizalmadat, és ekkora annyira magam alá kerültem, hogy az egyéves szerződésem ellenére inkább eljöttem.
Volt közben egy blackpoolos kitérő is.
Igen, de az mindössze egy hónap volt. Tudod, amikor megsérül valaki az alsóbb osztályokban, akkor gyakran vesznek kölcsön rövid időre fiatal tehetségeket nagy klubokból, hogy minőségi pótlást találjanak. Én így kerültem a Blackpoolba, de emlékszem, a Leicester meg így vette kölcsön annak idején Jesse Lingardot, aki most a Manchester United felnőtt keretében játszik. Vagy Harry Kane-t, akit nem kell bemutatni. És ezért nehéz Anglia, mert hiába sérül le a kezdőcsatárunk, ha van két rossz meccsed, akkor hoznak egy tizenéves csodagyereket a Premier League-ből a helyedre, aki már attól boldog, hogy végre felnőtt meccset játszhat. Itt végleg elvesztettem az önbizalmam.
Annyira, hogy inkább hazajöttél Magyarországra, méghozzá Diósgyőrbe. Nem féltél attól, hogy veled is az történik, mint Rudolf Gergellyel, aki Olaszországból hazatérve egy év alatt mindössze egyetlen egy gólt tudott lőni Miskolcon?
Nem is ettől féltem, hanem inkább attól, hogy esetleg beleszürkülök a magyar mezőnybe. Rettegtem attól, hogy olyan magyar játékos leszek, akit a hazaigazolása után el is intéznek annyival, hogy
Hát, akkor ennek a srácnak is ennyi volt.
Miért jön haza egy külföldi légiós?
Az én esetemben azért, mert az alapoktól szerettem volna újra felépíteni magam minden szempontból. Leicester, mint város, azért nem a legizgalmasabb hely a világon, és ha még csak nem is játszol a csapatban, akkor ott tényleg vége a dalnak. Ezek után Miskolc és a Diósgyőr nagyon feldobott, pont erre volt szükségem.
Ráadásul az egy nagyon erős Diósgyőr volt.
Igen, két kupadöntő, télen harmadik helyen voltunk, kifejezetten jó év volt. Együtt játszottunk Gosztonyival, Kádárral vagy Elekkel, csupa válogatott játékossal. Az edző Tomiszlav Szivics volt, akinek nagyon szerettem a személyiségét, és jól tudtam vele dolgozni.
Annak ellenére, hogy mennyire jó időszakot töltöttél Miskolcon, még fradistának tartod magad?
Már nem. Kicsit szorítok a Diósgyőrnek, mert imádom a szurkolókat, a várost és az egy szezon alatt egyetlen egy rossz emlékem nem volt. És persze itt lettem először válogatott is, Pintér Attilánál.
Nem volt furcsa, hogy 5-6 év külföldi légióskodás után csak úgy hívtak be a válogatottba, hogy elkezdtél az NB I.-ben játszani?
Sokszor gondoltam úgy akkoriban, hogy igazán kipróbálhatnának a válogatottban, behívhatnának a keretbe. Aztán azzal a céllal is igazoltam haza, hogy végre észrevegyenek a válogatottban, és ezt nem véletlenül hangsúlyozza ki minden külföldi légiós, amikor hazaigazol. Aztán a válogatottból már könnyebb újra kiigazolni egy erősebb bajnokságba. Ez történt velem is, a válogatottban vettek észre török megfigyelők, és igazolhattam ki nyáron a Mersin İdmanyurduba.
Angol, német és francia klubok után nem volt merész döntés egy teljesen ismeretlen, a török első osztályba frissen feljutó klubhoz igazolni? Nem volt esetleg lehetőséged egy jobb, erősebb csapathoz menni?
Magyarországról nem. Sajnos ez ilyen, ha nem vagy 20 éves és állandó kezdő, akkor nincs túl sok lehetőséged.
Te is 24 éves voltál ekkor.
Igen, de szerintem jelenleg Magyarországról csak akkor igazolhatsz erős bajnokságba és csapatba, ha 18-19-20 évesen sokat játszol és válogatott vagy. Később még úgyis állati nehéz, ha 24-25 évesen azért nem számít az ember öregnek. Nem volt Premier League- meg Bundesliga-megkeresés, ez volt a legjobb opcióm szakmailag és persze anyagilag is. Azért tegyük hozzá, hogy a török bajnokság egyáltalán nem gyenge, és lehetett volna a terv, hogy egy erős szezon után elvisz a három nagy (Galatasaray, Besiktas, Fenerbahce) klub közül valamelyik, vagy esetleg egy Európa Ligás, isztambuli csapat.
Az elmúlt években erősen érezni, hogy iszonyatos mennyiségű pénzek mozognak a török fociban. Ezt te is érzékelted?
Persze, és nem is akarom tagadni, hogy ez is közrejátszott a kiigazolásomban. Konkrétan fele ennyit nem tudtam volna megkeresni egy kisebb európai csapatnál.
Kicsit úgy érzem, mintha kellemetlen lenne neked erről beszélni. Miért nem szeretik ezt a témát a magyar focisták?
Ja, nem, nem erről van szó. Nekem Törökország egy nagyon rossz élmény volt, és kicsit nehéz róla beszélni. Nem 45 éves korunkig focizunk profi szinten, igenis fontos, hogy az ember az aktív karrierje végéig mennyi pénzt tud megkeresni. Márpedig a legjobb esetben is maximum 35 éves koráig tud az ember profi focistaként játszani, addig meg kell teremteni azt az egzisztenciát, amivel aztán tudsz tovább dolgozni a sportolókarriered után. Ettől még a pénz nem minden, én máig imádok játszani, és Törökországban is az volt, hogy hiába kerestem kiemelkedően jól, ha közben nem fociztam eleget, nem voltam boldog. És emiatt a boldogtalanság miatt jött egy újabb sérülés.
Ezt azért fejtsd ki, kérlek.
Az utóbbi másfél évben elkezdtem dolgozni egy pszichológussal, és azóta tudom, hogy rengeteg sérülésnek sokszor egy komolyabb mentális probléma az alapja. Velem is pont ez volt akkoriban. Nem játszottam eleget, egy kicsit lehangoló, a szír határ melletti kisvárosban éltem, nem volt igazán jó társaság, nem voltak barátaim, egyszerűen nem éreztem jól magam. Ekkor már ott tartottam, hogy bárcsak elmehetnék máshova, bárcsak hazamehetnék, és végül ezt meg is oldottam magamnak azzal, hogy elszakítottam a térdszalagomat, és hazajöttem. Itthon csináltam a rehabilitációt, a török csapat teljesen levette rólam a kezét.
Ez mennyire jellemző máshol?
Semennyire. Az a baj, hogy Törökországban tényleg nagyon jó fizetések vannak, de a nagy hármason kívül, az isztambuli klubokon kívül nincs olyan környezet, nincs olyan infrastruktúra, hogy te ott megcsináld rendesen a rehabilitációt. Ők Isztambulba akartak küldeni, ahol senkit sem ismertem, ráadásul már terhes volt a feleségem, és végül fizetés nélkül hazajöttem Magyarországra.
Felbontották a szerződésedet?
Nem, hanem egyszerűen azt mondták, hogy nem fizetnek tovább. Az ügy már egyébként a FIFA-nál van, hiszen tartoznak legalább egyévnyi fizetésemmel. Sajnos valószínűleg ebből nem lesz semmi, mert még sokan jártak így, miközben a klub épp utolsó a harmadosztályban, és voltaképpen csődbe mennek, ha innen is kiesnek. Így meg hiába ítélte meg a FIFA nekem az egész egy éves fizetést, nem fogják tudni kifizetni. Azért a Hajduknál mesélték nekem mások is, hogy általában az ilyen helyeken történnek hasonló helyzetek, mint Törökország, Olaszország vagy Oroszország. A Premier League-ben vagy Bundesligában ilyen nincs.
Ezután miért döntöttél a Hajduk Split mellett? Valamiért magyar játékosok nem szoktak szerb vagy horvát ligába igazolni.
A klub portugál sportigazgatója vette fel a kapcsolatot a menedzseremmel, aki már figyelt engem Anglia óta. Látta, hogy ingyen igazolható vagyok, és ajánlatot tettek nekem. És itt őszinte leszek, ez volt az egyetlen klub, ami egy ilyen sérülés után is bízott bennem próbajáték nélkül.
Magyar csapattól sem kerestek meg?
Dehogynem, de olyan feltételekkel, hogy majdnem elájultam. Pénzügyileg nyilván nem akartam megváltani a világot a sérülésemet követő évben, de itthonról meg olyan kikötésekkel kerestek meg, amibe nem mehettem bele. Például volt olyan ajánlat, ami egy bizonyos mennyiségű meccs lejátszásához kötötte a szerződésemet. A Hajduknál ilyen nem volt, bíztak bennem, és ez volt igazán a döntő tényező. Meg az sem elhanyagolható, hogy azért mégis csak egy ismert, népszerű horvát klubról van szó, ami szerepelt az Európa Ligában.
A volt videotonos Joan Carrillo később jött a csapathoz, te mégis bent maradtál a kezdőben. Miben más a helyzet a Hajduknál, mint az eddigi klubjaidnál?
Remélem senki nem tartja nagyképűségnek, de amikor Carrillo jött, akkor már hétgólós voltam a bajnokságban, szóval jó formában voltam. Az is jól jött persze, hogy ő már engem ismert, tetszett neki a játékom, ismerte azt a környezetet, ahol korábban ő is dolgozott. Egyből megvolt a kapocs közöttünk, és a sérülés óta is rengeteget hív, sokat beszélünk.
Carrillo mit mesélt a magyarországi időszakáról?
Csupa jót, hiszen mégis csak bajnok lett a Videotonnal, és másodedzőként Paulo Sousával dolgozhatott.
Utánpótláskorod óta nem lőttél annyi gólt egy szezonban, mint legutóbb, amikor horvát gólkirály lettél. Mi változott a korábbiakhoz képest?
Főleg mentálisan jöttem annyira rendbe, hogy végre kibéküljek önmagammal, de egyébként is azt szokták mondani, hogy egy focista 26-27 éves korára éri el a topformáját. Közrejátszott az is, hogy nagyon jól sikerült a rehabilitációm, nagyon figyeltem a testemre, és komolyan vettem a pszichológusom tanácsait is, aki rengeteget segített abban, hogy most itt lehetek.
Talán kijelenthetem, hogy 90 százalékban mentális okai vannak, hogy ennyire jól sikerült a szezonom a Hajduknál.
Ki lehet mondani, hogy a magyar játékosokra különösen jellemző, hogy komoly mentális felkészítésre szorulnak? Közrejátszhat ez abban, hogy a legtöbb korán külföldre kerülő magyar játékos rövid időn belül elkallódik, aztán hazatérve beleszürkül a közegbe?
Ebben biztosan óriási szerepe van a mentális felkészületlenségnek, de azért más is közrejátszik. Vegyük például a Hajdukot. Egy 15-16 éves utánpótlásjátékos az látja, hogy 15-20 millió eurókért igazolnak nyugatra a Hajdukból fiatal játékosok, és ez éppen elég motiváció neki ahhoz, hogy kétszer annyira keményen eddzen, hiszen látja, hogy a lehetőség adott.
Az annyira nem motivál, ha mondjuk Szombathelyen játszol, és az elmúlt 20 év legjobb igazolása az, hogy elmegy a legjobb fiatal játékos a Puskás Akadémiába.
Nálunk, a Hajduknál a fiatalok olyan magas szinten motiváltak és olyan keményen edzenek, hogy joggal kapnak aztán játéklehetőséget a nagycsapatban. Az nagyon fontos, hogy a vezetők, az edzők meglátnak egy-két kiemelkedően tehetséges fiatalt, és onnantől kezdve külön támogatják őket. Magyarországra inkább az a jellemző, hogy nem emelik ki ezt az egy-két kitűnő tehetséget a korosztályából, mert attól félnek, hogy el fog szállni magától, és nem szabad másként kezelni, mint a kortársait. Pedig tizenegy játékosból nincs tizenegy kiemelkedő tehetség, nincs tizenegy potenciális sztárjátékos. Ha van egy okos edző, aki lát két kiemelkedő tehetséget, akkor azt a kettőt kell folyamatosan nyomni és támogatni, és bizony akkor is játszatni kell, ha esetleg vannak hullámvölgyei. Pont, hogy még több lehetőséget kell nekik adni, mert fiatalként nagyon rossz hatással lehet rá, ha egy rossz meccs után kirakják a keretből, és nem beszélnek vele.
Amikor Diósgyőrben játszottam, láttam olyanokat, akikhez hasonlót a Championshipben sem. De félrerakták pár meccsre, eltűnt, megsértődött, elkezdett bulizni, lebukott a diszkóban, megbüntették,
és csak ment egyre lejjebb és lejjebb. Ez csak egy általános példa.
Elképesztően sok pénz megy most a magyar fociba, és rengeteg kritika éri a rendszert amiatt, hogy már nagyon fiatalon kifejezetten jó fizetést kapnak a játékosok, akik ettől elkényelmesednek, nem teljesítenek. Ezzel egyetértesz?
Nem. Pont, hogy ezzel még jobban motiválják őket, mert megérzik a siker szagát, és ha ebből a fizetésből tudnak maguknak egy kocsit venni, akkor nem sokkal később már egy jobbra vágynak, amit csak teljesítménnyel lehet elérni. Inkább azzal van a gond, hogy sokan hamar eljutnak a topcsapatokhoz, mint a Vidi vagy a Fradi, vagy esetleg kikerülnek külföldre, de onnan már nem tudnak dobbantani, vagy olyat mutatni, amivel még nagyobb csapatok figyelmét hívnák fel. És ez soha nem anyagi kérdés, hanem kizárólag mentális. Itt van az én példám is, a karrierem nagy részében egyáltalán nem voltam sérült, fizikálisan sem volt semmilyen lemaradásom, egyszerűen mentálisan nem voltam kész azokra a kihívásokra, amivel a légiósélet jár. Talán erre kellene otthon nagyobb hangsúlyt fektetni.
Sokan várták azt is, hogy a 2009-es egyiptomi U20-as vébén bronzérmet szerző gárdából legalább páran lesznek, akik komoly európai karriert futnak be.
Azért ezt az U20-as vébét rendesen felfújta a sajtó, ezt tegyük hozzá mindenképpen. Jól jelzi, hogy akkor a Brémában játszottam, és amikor visszamentem a klubhoz, a többség azt sem tudta, hogy hol voltam eddig. A németeknek egy U20-as vébé harmadik helye mit számít? Klubszinten egy ilyen eredmény egyáltalán nem nagy durranás, és meg merem kockáztatni, hogy klubszinten ebből nem profitált közülünk senki. Illetve annyit igen, hogy otthon agyonajnároztak minket, majd amikor visszamentünk a külföldi klubjainkba, akkor mindent ugyanúgy csináltunk, mintha semmi sem történt volna. Ugyanonnan indultunk visszatérve a tornáról, ahonnan elindultunk, úgyhogy szerintem kicsit túlzott elvárás volt, hogy majd ennek a keretnek a 90 százaléka meghatározó játékos lesz az európai fociban. Egyébként meg ez a realitás nálunk, hogy a legtöbb ilyen korosztályból maximum négy-öt játékos tud eljutni az állandó válogatottságig. Mi nem Németország vagyunk, nekünk nincs akkora merítési lehetőségünk, mint ezeknek a nagy nyugati országoknak.
Nyilván ezt a kérdést nem lehet kihagyni: a magyar vagy a horvát bajnokság az erősebb?
Ha azt nézzük, hogy hova igazolnak a horvát ligából a legjobbak, akkor nem is kérdés. De ha a nézőkről vagy stadionokról van szó, a magyar bajnokság előrébb tart.
Nyáron pont jártam Splitben, és a Hajduk stadionja alig néz ki jobban, mint a már lebontott Puskás Stadion az utolsó pár évében. Közben nálunk van szép új stadionja a Debrecennek, a Fradinak, a Felcsútnak, a Szombathelynek és még fél tucat csapatnak, de közben az elmúlt évek legkomolyabb külföldre igazolása Nagy Ádámé volt, aki kevesebb, mint kétmillió euróért ment az olasz első osztály hátsó harmadába.
Ez viszont már abszolút a szerb és horvát mentalitásnak köszönhető. Itt mindegy, milyen pályán játszanak a focisták, mert abban nőnek fel, hogy a legjobbakból még bármi lehet. Mindent feltesznek a focira, kizárólag ez létezik az életükben, és talán ez az, ami otthon kicsit hiányzik. Azért mondjuk az nem lenne rossz, ha ilyen szintű horvát játékosok olyan stadionokban játszhatnának, mint otthon a magyar csapatok.
Személy szerint hogy érintett, hogy se te, se Nikolics Nemanja nem nagyon fért oda a válogatottba, miközben mindketten ontottátok a gólokat külföldön?
Azért ez egy edzői döntés, amiben nagyon fontos szempont, hogy mennyire fér egy adott játékos a taktikai elképzelésbe. Nyilvánvalóan nem személyes ellentét miatt nem szerepeltem Bernd Storck terveiben, mert például Nikolics rendszeresen bent volt a keretben, mégsem játszott. Pedig ő nálam magasabb szintű bajnokságban volt gólkirály, Lengyelországban, majd most Amerikában. Storck elsősorban Szalai Ádámban és Priskin Tamásban bízott, és nem gondolta úgy, hogy én kellenék a keretbe harmadik csatárnak.
De te nem érezted úgy, hogy ott lenne a helyed?
Hát hogyne éreztem volna úgy, nem akarok hazudni. Már a Portsmouth-ban is úgy gondoltam, hogy igazán meghívhatnának, hogy ott lenne a helyem a keretben. De ez a helyzet pont, hogy segít a motivációban, nem pedig rombol. Ezt éreztem nyáron is, hogy kihoztam magamból a maximumot, de ha így sem kellek a válogatottba, akkor megnyugodhatok, hiszen én tényleg mindent megtettem.
Szerinted közrejátszhatott a mellőzöttségedben az is, hogy egy ilyen felépítésű csatárt azért jóval nehezebb bármilyen taktikai felállásban megfelelően használni?
Abszolút, ez is teljesen igaz. Ahogy az is, hogy az Eb előtt megsérültem, nem voltam ott a csapattal a kezdetektől fogva, és Bernd Storcknál kialakult egy olyan közösség, amibe ő valószínűleg nem akart belenyúlni. Pláne csatárposzton, ami egy fontos bizalmi pozíció. De azt nem lehet mondani, hogy nem követte a szövetségi kapitány a pályámat, mert volt kint meccsemen, biztos szemet szúrt neki is a játékom és az, hogy gólkirály lettem. Ki tudja, ha utána nem sérülök meg, talán többet játszottam volna a válogatottban.
Érett már Storck lemondása?
Szurkolói fejjel igen, edzői fejjel nem tudom megmondani, mert nem dolgoztam vele. De valószínűleg nagyon jó ember, mert a többiektől csak jókat hallottam róla. Egy szurkoló eredményeket akar, vagy legalább jó játékot és küzdést, és ez vele már nem ment. Lehet a játékosokat is szidni, de nem tudom, annyira nem értek hozzá.
Azért focistaként ennyire te is értesz hozzá.
Csak bele akarsz vinni jobban, nem úszom meg, mi?
A mostani selejtezős teljesítményt nehéz szó nélkül hagyni.
Persze, de ne felejtsük el, hogy sok új játékos volt a keretben, sok új húzással próbálkozott Storck. Valahogy ez nem jött össze, nem tudott összeérni a csapat. Viszont fontos hozzátenni, hogy az Eb után olyan emberileg és személyiségileg is fontos, meghatározó játékosok köszöntek el, mint Juhász Roland, Gera Zoltán vagy Király Gábor. Ők, Dzsudzsák Balázzsal kiegészülve hozták a tapasztalatot a keretbe, ők tartották azokat a beszédeket, amik igazán motiválják a játékost meccs előtt vagy közben. Az edző segíthet sok mindenben, de igazán egy csapattárs jelenléte tud motiválni. Amikor meccs közben olyat mond vagy olyat látsz tőle, aminek hatására te is rákapcsolsz.
A Hajduknál is volt egy brazil védő csapattársam, mindig őt néztem, amikor éreztem, hogy kezdek kicsit leengedni. Láttam rajta, hogy ez az ember megesz mindenkit a pályán, és ez a látvány feldobott, pillanatok alatt felszívtam magam annyira, hogy megint visszakerültem a meccstempóba. És közben meg téged figyel másik két csapattárs, akik meg miattad indulnak be nagyon, majd az egész csapat kilábal a hullámvölgyből. Ez a csapatdinamika,
és ezért van elképesztően nagy szerepük azoknak a játékosoknak, akik példát tudnak mutatni másoknak.
Akkor azt mondod, hogy Dzsudzsákon és talán Szalain kívül most egy kicsit hiányzik egy ilyen ember a válogatottból?
Mindenképpen ide sorolnám még Gulácsi Pétert is, aki azért a Bundesliga-tapasztalattal már komoly tekintélyt szerzett magának. Rajtuk kívül talán nem volt most más a válogatottban, legalábbis én őket figyelném, ha a pályán lennék.
Ki az, aki szerinted meghatározó lehet a válogatottban?
Hú, nem tudom.
Nagy Ádám esetleg?
Igen, ő például alkalmas lehet erre, mert nagyon korán bekerült a válogatottba, sokat játszik. De legalább ennyire fontos lenne, hogy a klubjában is rendszeresen pályára léphessen. Egyébként mondhatnám még Eppel Mártont is, de azt is elmondtam már ugye, hogy egyszerűen muszáj a külföldi tapasztalat.
Kicsit furcsa, hogy a magyar gólkirály nem kell sehová külföldön, nem?
De, de ezt ő is lenyilatkozta, hogy csodálkozott rajta. Látod, ezért nehéz az NB I.-ből külföldre igazolni.
Te még érzel magadban annyit, hogy a Hajdukból esetleg egy erősebb klubba menj?
Egy jó európai csapatra még érzek esélyt, legalábbis addig nem fogom feladni, ameddig el nem szakad még egyszer valamelyik térdszalagom.
Melyik bajnokságban éreznéd legjobban magad?
Először is kezdjük azt, hogy én a Hajduknál vagyok, iszonyatosan jól érzem magam, és egyáltalán nem jár olyan a fejemben, hogy klubot váltsak. De ha egyszer lesz még egy ilyen jó szezonom, és a Hajduk is azon lesz, hogy pénzt csináljon belőlem, akkor Németországba nagyon szívesen visszamennék.
Visszanézve az eddigi pályádra, továbbra is azt támogatod, hogy tizenévesen külföldre kell igazolni?
Csak úgy, ha folyamatosan játszol, és ott hívod már fel magadra a figyelmet.
A magyar bajnokságból érkezve bizony van rajtad egy bélyeg, és nem olyan türelmesek veled, mintha ott lennél 15-16 éves korod óta.
Ha ennyi idősen megtalálod a helyed külföldön, akkor ott is kell maradni, türelmesnek kell lenni. Sajnos az tény, hogy egy Magyarországon felnőtt játékos nincs olyan szinten mentálisan, mint azok, akik Bundesliga- vagy Premier League-csapatokban nevelkedtek, és 16-17 évesen már dobálják őket a mély vízbe. De az is fontos, hogy a család ne ATM-automatának nézze a saját gyerekét, ne roppantsa össze a teher alatt, hogy már tinédzserként el kell tartania az egész famíliát. Külföldön az ilyen srácokat hagyják focistává válni, miközben megteremtik az anyagi feltételeket is hozzá. A saját példámból kiindulva, én is rengeteg fejlődtem attól emberként, hogy a legfontosabb időszakomat, 16 és 20 év között, külföldön töltöttem. Megtanultam angol mellett még két nyelvet, és valahogy ember vált belőlem. Na, nem azt mondom, hogy most már annyira okos lennék, hiszen mégis csak focista vagyok, de emberileg igenis sokat lehet fejlődni, ha az ember korán eligazol külföldre.
Mikor tudsz legközelebb játszani?
Március előtt biztos nem. Ez egy olyan sérülés, amikor muszáj türelmesnek lenni, és nem szeretném elsietni a visszatérést. Sajnos ez egy sokkal komolyabb dolog annál, hogy egy-két meccs miatt esetleg elsiessem az egészet.