Amikor a lelkierő legyőzi a futballtudást

Magyarország bravúros, 2-1-es győzelmet ért el a tavalyi vb-n megcsodált horvátokkal szemben vasárnap este. Arra is kerestük a választ, hogyan sikerült a talpra állás, és mekkora siker ez valójában.

A horvátok a két előző selejtezősorozatban egyaránt kaptak egy kijózanító pofont, mielőtt bejöttek a csoport második helyére – a 2016-os Eb előtt az olaszok, a 2018-as vb előtt pedig Izland mögé.

Legutóbb nemcsak az északi szigeten, hanem a törököknél is kikaptak, a finneket pedig Zágrábban nem tudták legyőzni. Akkor az utolsó forduló előtt meglépték – még ha elég kockázatos is volt –, hogy Zlatko Dalićot kinevezték kapitánynak. A sikersztori onnan ismert. A 2016-os Eb előtt Azerbajdzsánban jött össze egy 0-0, Norvégiában pedig becsúszott egy 2-0-s vereség.

Ebből a szempontból kifejezetten jó, hogy a nem túl éhes horvátok jöttek az első kalapból a csoportunkba,

Most szerencsére nem kell ujjal mutogatnunk Izlandra, hogy bezzeg nekik sikerült, hanem örülhetünk, mert most Szalai Ádámék hozták azt a győzelmet, amire odafigyelnek egész Európában. Bár ha azt vesszük, hogy a 2016-os Eb két csoportgyőztese közül az egyik megverte a másikat, nem is olyan nagy szó, csak hogy mi azóta elvéreztünk Andorrában vagy épp Luxemburgban, miközben a horvátok a vb-döntőben kaptak ki.

Már a sorsolás pillanatában tudható volt, hogy ez egy kiegyensúlyozott csoport lesz, mert négy olyan csapat van benne, amelyik a 2016-os Eb-n nyolcaddöntős volt, és a pillanatnyi forma, a folyamatos hullámzás fogja kialakítani a végső sorrendet.

A magyar válogatottat őszinte szavakkal dicsérték a horvátok, az elnök, Davor Šuker egyenesen azt mondta, 100 százalékot adott ki Marco Rossi csapata, míg ők nem jártak ennek a közelében sem. Modrić nem véletlenül volt kedvetlen, és nem véletlenül mondta, hogy fel kell ébredniük. Ahogy pár sorral feljebb utaltunk már rá, volt néhány sorozat, amikor még időben nyomták meg a vészcsengőt.

Hogy ők most mennyire lesznek maguk alatt, az ő bajuk, itthon inkább arra kell keresni a választ, ha képes így futballozni a csapat, miért nem tudja gyakrabban megtenni. Miért nem volt képes hasonló produkcióra Szlovákiában? Erre nemcsak a szurkoló, hanem a szakember is keresi a választ.

Kétségünk ne legyen afelől, hogy egy tartalékos, kissé kényelmes, fáradt, olykor enervált horvát csapatot sem olyan könnyű legyőzni. (Még ha a védelem két széle már nem az, mint a vb-n, és Kalinićnak sem lesz még egyszer gyenge napja, ha egyáltalán ő még bekerülhet, és nem Subašić lesz a kapus.)

Ráadásul Gulácsi Péternek védenivalója is alig akadt. Különösen nehéz fordítani ellenük, nekünk ez nem is adatott meg túl gyakran a múltban, bár Böde Dániel duplája azért fontos volt Feröer ellen 2015 őszén, a törököknek is hátrányból lőttünk hármat 2012 őszén, de egyik rivális sem hasonlítható a mostanihoz.

Arról nem beszélve, hogy vb-érmest tétmeccsen mi nem szoktunk gyakran verni, 1994-ig kell visszamenni az időben, amikor Halmai Gábor góljával sikerült a svédeket legyőzni az akkori Népstadionban. A világbajnok olaszokat persze vertük, szép emlék, de az nem tétmeccs volt, és abban a sorozatban a hatodik helyre sikerült befutni a selejtezőben, Norvégiában négyet, Moldovában hármat kapva.

Az említettek mind-mind emelik a siker értékét, és a győzelem nagy hozadéka, hogy most a horvátok a soron következő meccseken nem kényelmesedhetnek el, nem ikszelhetnek lazán, mert az még nekik is katasztrófa lenne, ha ebben a csoportban lecsúsznának az első két hely valamelyikéről. (Igaz, ott van még nekik a Nemzetek Ligája biztosítékként, de akkor is.)

Fontos vívmány még, hogy az összes többi hazai meccset vélhetően telt ház előtt játszhatjuk, mert ez a győzelem még inkább megerősítette a hitet, hogy tudnak jól játszani a kedvencek.

És akkor itt vissza is kanyarodhatunk oda, miért nem mindig sikerül ez. Egy topligás játékosnak, aki folyamatosan nagy nyomás alatt van, többször kell egy évben kimagaslót nyújtania, olykor minden héten. Aki alacsonyabb szintű ligában játszik, nincs ilyen nyomás alatt. Mint ahogy ezen a meccsen rajtunk nem volt nyomás, esélytelenül futhatott ki a csapat a lelkes nézői elé. Sokkal nehezebb lesz Bakuban jól játszani, ahol nekünk kell szervezni a játékot, improvizálni kell, de ne szaladjunk ennyire előre.

A Nemzetek Ligájában is megvolt a játékunk hullámzása, amikor a finnek elleni vereséget görögök elleni győzelem követte pár nappal később, és akkor még nézők sem lehettek a stadionban.

A 2016-os Európa-bajnokság is csak azt támasztotta alá, hogy futballtudásban nincs nagy differencia a játékosaink és a világ között, a koncentráció minőségében már inkább. Egy sorozatot pedig az határoz meg, ki, mennyire tudja elviselni a nyomást, hányszor hibázik, hányszor lankad a figyelme. A szlovákok ellen nem fért bele a hiba, most itt belefért.

„Lehet, hogy a megfelelő kommunikáció hiányzott csütörtökön,

ha csak egy ember nem a megfelelő pozícióban van, eltolódunk, akkor egy passzal ki tudnak játszani” 

– magyarázta a középpálya motorja, Nagy Ádám, aki elismerte, hogy miatta nem volt les, és az első gól elkerülhető lett volna. Önkritikusan idézte fel, hogy lassan kelt fel a földről.

De a csapat karakterét mutatta, hogy felálltak. Dühös lett volna saját magára is, ha egy ilyen helyzeten megy el a pontszerzés. 1-1-nél már úgy érezte, meglehet, még ha a második gól a semmiből is jött.

„A mai fociban a gólok jelentős része pontrúgásokból lesz, ezt tudjuk mi is. Most egyet a nevünk mellé írtak be” – mondja Nagy.

A pályán és a pályán kívül egyaránt főszereplő volt Szalai Ádám. Szokatlan kemény kritikához, sőt egyáltalán kritikához nem igazán szokott a magyar futballközeg, inkább az elkenésben jeleskedik. Szalai más habitus, ahogy a meccs után emlékeztetett rá, nem jó a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Azt is elmondta így utólag, mennyire bántotta, hogy a világ legjobb szurkolótáborát nem tudták kiszolgálni Szlovákiában.

„Jól fogta fel a csapat feladatot. Beszélni kell a hibáinkról, még akkor is, ha valakinek az kellemetlen”

 – értékelte. Aztán felsorolta a csapat tagjait, hogy Lovrencsics csúszott-mászott, Baráth Botond mennyire stabil volt, és nem folytatta, mert akkor reggelig ott lehettünk volna.

A horvátok ellen is vezér volt, hevesen gesztikulált, ha valaki rosszul helyezkedett, ő volt a kapitány meghosszabbított akarata.

Csapatsportban régóta tudjuk, mennyire fontos a multiplikátorhatás, amikor az erők nem összeadódnak, hanem összeszorzódnak. A horvátok ezzel nyertek a vb-n fontos meccseket, a lelkierejük sokszor fontosabb volt a futballtudásnál. Ilyen karaktert most a magyar válogatott mutatott, ezzel világítottak rá, mennyire fontos a kohézió, hogy beszéljenek egymással, hogy egyformán gondolkodjanak.

A legjobb taktika sem ér semmit, ha hiányzik az egymás iránti alázat és a szív.

És hogy milyen hatást váltottak ki Szalai szavai? Nyugodtan mondhatjuk, felrázta a csapatot, ennél több pedig nem kell.

És itt most a megértéshez megint ugorjunk vissza Nagy Ádámhoz.

„Nem személyes támadás volt Szalaié, mert egy hajóban evezünk. Tudtuk mindannyian, mennyire fontos lett volna a jó kezdés, a nyilatkozata nem egy jelzés volt arra, hogy nincs széthúzás.

Elnézést kér, ha valaki magára vette. Megbeszéltük házon belül, ha nem akarjuk már most temetni az esélyeinket, akkor nagyon oda kell tenni magunkat.

Az külön extra, hogy a horvátok voltak a túloldalon, de inkább az nyomott a latba, hogy a hazai közönséget kiszolgáljuk, és a céljainkat ne hagyjuk elveszni. Egy kicsit megkönnyebbültünk, de hat mérkőzés még hátravan. Mindegyik kőkemény lesz" – mondta Nagy Ádám.

A századik válogatottságát ünneplő Dzsudzsák Balázs még messzebbről indította az értékelést. Ott kezdte, hogy már hétfőn összeültek. De a szlovák meccs után is leültek, és tiszta szemmel tudtak beszélni egymással, nem volt sértődöttség.

„Megbeszéltük, hogy ebben a csapatban nincs Szalai, nincs Dzsudzsák, ha kell, akkor le kell ülni a kispadra, onnan is lehet segíteni. Az lebegjen a szemek előtt, semmi más nem lehet, mint hogy hazai pályán játszhatunk Eb-meccseket 2020 nyarán. Ennél nagyobb motiváció nem kell, akinek mégis lenne ilyen, annak nincs helye a csapatban. Hogy a válogatotton teher van, ezt én elsöpröm. Ez a csoport nem rólunk szól, mindenki tudja. De mégsem az aranylabdást akarják látni, hanem magyar győzelmet. Úgy tudunk csak továbbjutni, hogy meg kell szakadnunk, ahogy ma tettük. Nálunk nincs három aranylabdás, nincs topligás, ez az egy esélyünk van, amit ma láttunk.

Nem kell átesni az ünneplésben a másik oldalra, helyén kell kezelni. Egy dolgunk van, végig kell vinni” 

– indult a múltból a csapatkapitány, és jutott el a jelenig, miközben többször mondta, mennyire büszke, hogy itt lehet, neki döntővel ér fel az összes válogatottság. És azt sem tagadta, voltak nehéz időszakai a múltban, Andorrában bánatában sírt például, de ősszel a keretben sem volt.

Dzsudzsák a norvégok elleni pótselejtező előtt is lelkesítő, hátborzongató beszédet tartott. Az a 70. válogatott meccse volt, a hangulat most szerinte felülmúlta a norvégok ellenit, döbbenetesnek érezte. Sokszor elmondják, hogy ezért érdemes futballistának lenni, most sem tud máshogy fogalmazni.

A gól nem hiányzott neki vasárnap este, volt végül is két gólpassza, és saját magától azt várja, hogy váratlant húzzon, mint például az első gól előtt.

Volt még egy zárszónak is beillő fontos megállapítása. Egyszer már visszahozták a futball-lázat Magyarországra, de az három éve volt, vagyis régen. Még egyszer meg kellene ismételni. Végig kell menni az úton, bár nagyon-nagyon nehéz lesz.

Vitatkozna vele? Egyeterért? Szóljon hozzá Facebookon!

(Borítókép: Szalai Ádám (jobbra) a Magyarország-Horvátország Eb-selejtezőn 2019. március 24-én. Fotó: Huszti István / Index)