Több mint ötven éve működő szabályt módosítana az UEFA

Egészen pontosan az 1965/66-os BEK-szezonban vezették be a máig is fennálló rendszert – többek között amiatt, hogy az addig érvényben lévő újrajátszást és az ezzel járó felesleges terheket levegyék a csapatok válláról.

Próbálkozások persze azóta is akadtak, hogy még igazságosabbá tegyék az adott párharcok végkimenetelét, olyan döntés azonban, amely mindenkinek maradéktalanul megfelel, alighanem soha nem fog születni.

Az mindenesetre tény, hogy a pénzfeldobásnál minden igazságosabb – márpedig arra is akadt  példa a történelemben, hogy így jutott Európa-bajnoki döntőbe egy válogatott, nevezetesen Olaszország. Az 1968-as kontinensviadal olasz–szovjet meccse ugyanis gól nélküli döntetlennel zárult, a rendes játékidőt és a hosszabbítást követően sem találtak a kapuba a csapatok. 

Egy anekdota szerint azonban tévesen, egy magyar játékvezető, Zsolt István is ott volt ugyanis a firenzei stadionban az ominózus pénzfeldobásnál, és elmondta, hogy az első érme begurult a zuhanyzó rácsa alá, így meg kellett ismételni a procedúrát. Amikor aztán a helyiség kiürült, felfeszítette a rácsot, a pénz pedig írással felfelé hevert a földön, vagyis a Szovjetuniónak kellett volna döntőt játszania.

Egy nemzeti tornán persze nem számítanak az idegenben szerzett gólok, ám a kilencvenes években hozott módosítás ezeket ugyanúgy érintette, mint az európai kupasorozatokat: 

A képlet egyszerű volt: ha egy párharc (vagy egy válogatott torna egyenes kieséses szakaszban játszott meccse) a rendes játékidő után döntetlenre állt, ahogy eddig is, következhetett a kétszer 15 perces hosszabbítás. Amelyben viszont ha valamelyik együttes gólt szerzett, véget ért az összecsapás.

Az 1996-os Európa-bajnokság döntőjét speciel így nyerték meg a németek, Oliver Bierhoff a 95. percben lőtte a mindent eldöntő találatot.

Az 1998-as világbajnokságra is maradt ez a szisztéma, ahol egyetlen aranygólt jegyezhettünk fel, azt a házigazda és a később győztes franciák védője, Laurent Blanc szerezte a Paraguay elleni nyolcaddöntőben.

A 2000-es Eb szintén így dőlt el, akkor David Trezeguet bombázott Francesco Toldo kapujába.

A 2002-es vb-n ellenben három aranygólt láthattunk, ezek közül a legemlékezetesebbet talán An Dzsonghvan fejelte Olaszországnak a 117. percben, a legjobb nyolc közé repítve ezzel Dél-Koreát.

Ami a klubfutballt illeti, a 2000-es Európai Szuperkupát Jardel aranygóljával meglepetésre a Galatasaray nyerte a Real Madrid ellen, az UEFA-kupának az egyik, ha nem legszínvonalasabb fináléját nyerte hasonló módon a Liverpool a Deportivo Alavés ellen – illetve csak majdnem hasonló módon. A mindent eldöntő találat ugyanis egy öngól volt, Gary McAllister szabadrúgását ugyanis Delfí Geli a saját kapujába csúsztatta.

A 2002/2003-as szezontól aztán újított az UEFA, bevezette az ezüstgólt. Ennek lényege az volt, hogy ha az egyik csapat a hosszabbításban megszerezte a vezetést, akkor a hosszabbítás adott félidejének végéig a másiknak volt lehetősége egyenlíteni. Ez a rendszer sem volt azonban hosszú életű, a görögöknek viszont a 2004-es Európa-bajnokságon kapóra jött:

A következő szezonban aztán visszaállt a régi rendszer, sem arany-, sem ezüstgól nem döntött már a hosszabbításban, ez a szisztéma van most is érvényben.

Ezt ugyan a hírek szerint nem tervezi megváltoztatni az Európai Labdarúgó-szövetség, ám az idegenben lőtt gólok szabályát törölni szeretné, már csak az UEFA végrehajtó bizottságának megerősítése szükséges hozzá. Így kis túlzással nem számít majd, hogy melyik csapat játssza otthon és melyik idegenben a párharcok meccseit – bár a koronavírus miatt az utóbbi időszakban a zárt kapus mérkőzések és a módosított helyszínek egyébként is kihívás elé állították a csapatokat.  

(Borítókép: Pierre-Philippe Marcou / AFP)