Emlékszik még valaki ezekre a csapatokra?

El tudja valaki képzelni, hogy a szerdai Bajnokok Ligája-döntő bármelyik csapata tíz vagy húsz év múlva Európában szinte ismeretlen kiscsapatként tengődjön alsóbb osztályokban? Az évtizedek óta elitklubnak számító Barcelona és a Manchester United aligha süllyedhet le ennyire, de az egykor Bajnokcsapatok Európa Kupájának (BEK) hívott sorozat döntőiben kilenc olyan csapat is megfordult, amely a nagy üzletet hozó BL-korszakban a csoportkörig sem jutott el. Vannak klubok, amelyek meglepetésre emelkedtek egykor ilyen magasságokba, köztük az Eintracht Frankfurt, a Malmö és az Aston Villa. Váratlan volt a zseniális edző, Brian Clough vezette Nottingham Forest BEK-győzelme, de egy évvel később megvédte címét. Mások igazi nagycsapattá nőtték ki magukat, és ebben a sikeres korszakban érték el a BEK-döntőt: a két francia klub, a Reims és a Saint-Étienne, a Sampdoria vagy a Borussia Mönchengladbach. Aztán akad olyan is, a Crvena Zvezda, amely akár tovább is a csúcson maradhatott volna, de közbeszólt a háború.

Stade de Reims

1956, Párizs: Real Madrid–Stade de Reims 4-3
1959, Stuttgart: Real Madrid–Stade de Reims 2-0

Az 1955-ben létrehozott Bajnokcsapatok Európa Kupájának első döntőjét a Real Madrid és a francia Stade de Reims vívta. Nem alakulhatott volna eltérőbben a két klub későbbi sorsa: Alfredo di Stefanóék sorozatban ötször nyerték meg a kupát, és a Real most is a világ egyik legmeghatározóbb futballklubja, míg a Reims néhány év múlva eltűnt a süllyesztőben. A kor francia nagycsapata tíz perc után 2-0-ra vezetett a párizsi döntőben, majd 3-2 is volt az állás. A csapat egyik legjobbjának, Raymond Kopának a lövését a gólvonalról tisztázták a madridiak, a gólt is szerző Templin két perccel a vége előtt a kapufát találta el, a Real fordítani tudott.

Az 50-es évek végén és a 60-as évek elején tündöklő Reims hatszor nyerte meg a francia bajnokságot. A középpályás Kopa után a csatár Just Fontaine, illetve az edzőként összesen kilencszeres bajnok, vb-3. Albert Batteux vezetésével.

A Reims még egyszer, 1959-ben is BEK-döntőt veszített a Real ellen, de bejutása a stuttgarti fináléba már meglepetésnek számított. Kopa akkor a Real játékosa volt, de utána visszatért egykori csapatához, és a válogatott után itt is összejött az álomkettős Fontaine-nel. A két nagyszerű játékos azonban rendkívül sérülékeny volt, ritkán voltak egyszerre a pályán.

A Reims utolsó BEK-meccsét a Feyenoord ellen elveszített 63-as negyeddöntőben játszotta, majd a klub, hasonlóan több más francia egylethez, csődbe ment. Az észak-francia csapat nem szűnt meg, de ettől kezdve csak liftezett az első két osztály között, majd 1979-ben végleg kiesett. Azóta a negyedosztályt is megjárta, majd az 1996-ban elnökké választott újságíró, Christophe Chenut vezetésével visszajutott a másodosztályba. Nemrég elkészült egészen színvonalas, 22 ezres stadionja is. A Reims szurkolói tehát nemhogy a régi sikereket nem remélhetik a BL-korszakban, de már annak is örülnének, ha ismét az első osztályban láthatnák csapatukat.

Eintracht Frankfurt

1960, Glasgow: Real Madrid–Eintracht Frankfurt 7-3

A német klub története egyetlen BEK-indulásakor a döntőbe jutott. Ott ugyan kikapott az ötödször győztes Real Madridtól, de az vigasztalhatja, hogy a sorozat legnagyszerűbb döntőjének lehetett a mellékszereplője. A glasgow-i Hampden Park 130 ezer nézője látta, hogy a félamatőr frankfurtiak mennyire bátran kezdtek a világ akkori legjobbja ellen. Aztán az ötödik döntőjében eredményes di Stefano, valamint az élete talán legjobb mérkőzését játszó, négy gólt szerző Puskás Ferenc vezetésével 7-3-ra győzött a Real Madrid.

Az Eintracht döntőbe jutása kissé meglepő volt, de megérdemelt. Igaz, a másik ágon Real–Barcelona elődöntő volt, a katalán csapatban Czibor Zoltánnal, Kocsis Sándorral és Kubala Lászlóval. Az Eintracht az első fordulóban az előző évben elődöntős Young Boyst ütötte el, idegenben 4-1-re győzött. A következő körben a Wiener SK-val találkozott, 2-1, 1-1-gyel jutott tovább. Az elődöntőben a hazai döntőbe vágyó Rangerst Frankfurtban 80 ezer néző előtt 1-1-es félidő után 6-1-re verte szét. A visszavágón már nyolc perc után vezettek a németek, 6-3-ra nyertek, a végén a skót nézők megtapsolták a frankfurtiakat.

Az Eintracht még azelőtt lett bajnok, hogy egységes országos bajnokság lett volna Németországban. A Bundesliga alapításánál ott volt a klub, amely egészen az 1995/1996-os szezon végéig első osztályú is maradt. A korszak legnagyobb sikere a Borussia Mönchengladbach ellen 1980-ban megnyert UEFA-kupa-döntő. A klubtörténet legjobb vására Détári Lajos volt, ugyanis az érte az Olympiakosztól kapott – mostani számítás szerint – 8,2 millió eurónál többért senkit sem sikerült még eladni.

A bajnokság megnyeréséhez a 91/92-es szezonban volt a legközelebb a Jay-Jay Okocha, Anthony Yeboah-féle Eintracht, de az utolsó fordulóban Rostockban kikapott, harmadik lett. Berg játékvezető utólag elismerte, hiábázott, amikor nem adott meg egy jogos büntetőt a vendégeknek. Az elmúlt tizenöt évben folyamatosan pénzügyi nehézségek és bizonytalanság jellemzte a klubot, a pályán az első és másodosztály közötti ingázás maradt.

Saint-Étienne

1976, Glasgow: Bayern München–Saint-Étienne 1-0

A felsorolás második francia klubja igazi nagyágyú, a maga tíz bajnoki címével máig csúcstartó a Ligue 1-ben, és országa egyik legnépszerűbb csapata jelenleg is.

A Saint-Étienne a döntőbe jutás szezonjában már nyolcadszor indult a BEK-ben, de előtte mindössze kétszer jutott túl az első körön. (Igaz, legutóbb ez a megelőző szezonban sikerült, és a későbbi győztes Bayern München verte ki.)

A 75/76-os idényben előbb a dán Köbenhavnt (összesítésben 5-1), majd a skót Rangerst (mindkét meccsen 2-1 a franciáknak) ütötte ki. A negyeddöntőben a kor egyik nagycsapata, a Dinamo Kijev következett, a szovjet klub az előző évben nyerte meg a KEK-et a Ferencváros ellen. A Saint-Étienne kétgólos hátrányba került az első meccsen, a visszavágó az első félidő után még 0-0-ra állt. A franciák 2-0-ra hozták a meccset, a hosszabbításban pedig belőtték a továbbjutást jelentő gólt. Az elődöntőben a holland PSV elleni első mérkőzésen a korai vezetés is csak 1-0-ra volt elég, a visszavágót azonban a várakozások ellenére gól nélkül lehozta a Saint-Étienne.

A BEK-döntős csapat legnagyobb sztárja ez ekkor még csak 21 éves – később Európa-bajnok – jobbszélső, Dominique Rocheteau volt, mellette a két Revelli fivér, a támadósort alkotó Patrick és Herve, az irányító Jean-Michel Larque, valamint az argentin védő Oswaldo Piazza voltak a gárda meghatározó játékosai.

Akárcsak az egy évvel korábbi elődöntőben, most is a Bayern állította meg a Saint-Étienne-t. A két döntőt veszítő, szintén francia Reimshez hasonlóan Rocheteauék is egy nagycsapat nagy sorozatához asszisztálhattak, a német sztárklub sorozatban harmadszorra nyerte meg a BEK-et. Pedig a döntőt jól kezdték a zöldek, két kapufát is rúgtak, a Bayerntől viszont ezúttal sem pártolt el a szerencse, és egy 57. percben szerzett szabadrúgásgóllal teljessé tette triplázását.

A Saint-Étienne még kétszer bajnok lett, de hiába igazolta le 79-ben Michel Platinit, Európában már nem tudott sikeres lenni. Utolsó BEK-indulásakor a selejtezőben búcsúzotta a Dynamo Berlin. Az aranykor 1982-ben zárult, az elnök Roger Rocher börtönbe került.

A csapat előbb az első osztály alsóbb régióiba, majd a másodosztályba csúszott vissza. 1999-ben visszajutott, két évvel később azonban egy brazil és egy ukrán játékosa útlevélbotrányba keveredett a vezetőkkel együtt, aminek pontlevonás és kiesés lett a vége. 2004-ben jutott vissza, ebben a szezonban, 28 év után az európai kupákba is visszajutott (az idei UEFA-kupában a nyolcaddöntőben a későbbi döntős Werder Bremen ütötte ki), a bajnokságban azonban ismét a kiesés ellen küzd.

Borussia Mönchengladbach

1977, Róma: Liverpool–Borussia Mönchengladbach 3-1

A Saint-Étienne-hez hasonlóan a Gladbach is igazi nagyágyú volt egykor: a 70-es években a Bayern München mellett a másik német sztárcsapat, amely elsőként tudott duplázni a Bundesligában. A Bayern megnyerte háromszor a BEK-et, de a bajnoki címek számában csak 1981-re előzte meg végleg a Borussiát.

A sikerkorszak az 1965-ös feljutással kezdődött (a Bundesliga másik újonca a Bayern volt), és öt évvel később már bajnoki címet ünnepelhettek a Ruhr-vidékiek. (A Gladbach 68 és 78 között csak egyszer maradt le a dobogóról.) 71-ben jött össze az ismétlés, majd három év Bayern-uralom után szintén három éven át (1975–77) a Mönchengladbach volt a bajnok.

Az első európai siker az UEFA-kupa 1973-as döntője volt, amelyet a Liverpool nyert 3-2-re összesítésben. Két évvel később már összejött a győzelem a holland Twente ellen. A BEK 1977-es döntőjében a Borussia számított az esélyesebbnek, miután túljutott az Austria Wienen (összesítésben 3-1), a Torinón (2-1), a Real Madridot búcsúztató Bruges-ön (a hazai 2-2 után 1-0 idegenben), az elődöntőben pedig a Bayernt kiverő Dinamo Kijeven (2-1). A római döntőben aztán a labdabirtoklásra koncentráló Pool megérdemelten nyert 3-1-re, hiába sikerült a Borussiának még egyenlítenie 0-1 után.

Két évvel később, 1979-ben a Crvena Zvezda ellen újra megnyerte az UEFA-kupát (2-1), az 1980-as döntőt viszont idegenben lőtt kevesebb góllal elbukta (3-3) az Eintracht Frankfurttal szemben.

A sikereket három edzővel, Hennes Weisweilerrel (1964-1975), Udo Lattekkel (1975-1979), illetve a korszak elején még játékos Jupp Heynckesszel (1979-1987) érte el a Borussia. A legmeghatározóbb játékosok között kell említeni Günter Netzert, Heynckest, Berti Vogtsot, Rainer Bonhofot, Hacki Wimmert és a dán Allan Simonsent.

Azóta a Borussia egyszer, 1984-ben végzett a dobogón, és annak ellenére középcsapattá szürkült, hogy többek között a fiatal Lothar Matthäus, Stefan Effenberg és a svéd Patrik Andersson is hosszabb időt töltött Mönchengladbachban. 1999-ben a Gladbach története során először kiesett a Bundesligából, majd 2001-ben visszajutott. Azóta újabb kiesés és feljutás következett, idén újoncként a 15. helyen végzett.

Nottingham Forest

1979, München: Nottingham Forest–Malmö FF 1-0
1980, Madrid: Nottingham Forest–Hamburg 1-0

A Nottingham Forest felemelkedése a futballvilág egyik legvalószerűtlenebb története, és egyértelműen kötődik az egyik legnagyobb angol edző, Brian Clough személyéhez. A szikrázó egyéniségű, szókimondó, végtelenül magabiztos Clough – aki a Forest legnagyobb riválisával, a Derby Countyval nyert korábban bajnokságot – 1975 januárjában vette át az addig átlagos vidéki csapatot, és második teljes szezonjában feljutott vele az első osztályba. Ott újoncként bajnok lett, így története során először európai kupában indulhatott.

Az első fordulóra teljesen valószerűtlen módon (a BEK-ben eleve ritkán indult egy országból két csapat) összesorsolták a címvédő Liverpoollal. A hazai 2-0 után az Anfield Roadon nem kaptak gólt a nottinghamiek, Clough labdabirtoklásra koncentráló takitikájának köszönhetően. Ezután már csak gyengébb ellenfelek jöhettek: a Puskás Ferenc edzette AEK Athén (összesítésben 7-2), a Grasshoppers (5-2) és a Köln – utóbbit 3-3-as hazai döntetlen után idegenben győzte le 1-0-ra a Forest.

A Nottingham és Clough zsenialitása abban állt, hogy a másodosztályban leírt játékosokkal, fiatalokkal és néhány jól célzott igazolással épített csodacsapatot. Ez akkor is igaz, ha 79 januárjában – a bajnoki címért kapott díjból – Clough először adott az angol futball történetében 1 millió fontot egy játékosért, Trevor Francisért. A hivatalos összeg lélektani okokból 999 999 font volt. A Birminghamből igazolt játékos bemutatása emlékezetesre sikerült: Clough fehér ruhában és ütővel a kezében jelent meg a sajtó előtt, és türelmetlen volt, mert már ment volna squasholni. Aztán meg rászólt Francisre, hogy vegye ki a kezét a zsebéből.

Mivel a csatár a szezon közben érkezett, az akkori szabályok szerint csak három hónappal később léphetett pályára a BEK-ben – éppen a svéd Malmö elleni müncheni döntőben. Maga a meccs – amelyet váratlansága és a két outsider csapat miatt alig félház látott az Olimpiai Stadionban – nem lett túl látványos, de az egyetlen gólt Francis szerezte.

Másodszorra már nem bajnokként, hanem címvédőként indulhatott a BEK-ben a Forest, és a címvédéshez vezető úton az egyik legnehezebb ellenfél a Dynamo Berlin volt a negyeddöntőben. A keletnémetek nyertek Nottinghamben, a berlini visszavágó azonban Cloughék 3-1-es sikerét hozta. A döntőben a Hamburggal csapott össze a címvédő, az ellenfélnél az aranylabdás Kevin Keegannel, Felix Magathtal és Horst Hrubeschsel. A Bernabeuban inkább a hazai csapatot látták volna, így megint csak félház nézhette végig, hogy a védekező és kontrákra építő Nottingham Peter Shilton védéseivel és John Robertson góljával legyőzi az esélyesebbnek tartott HSV-t.

A Nottingham Forest többé nem tudott hasonló magasságokba jutni, így azt a hihetetlen statisztikát tudhatja magáénak, hogy többször nyerte meg a BEK-et, mint hazája bajnokságát. Clough egészen 1993-ig irányította a csapatot, de dobogós helyezéseknél és a Ligakupa többszöri megnyerésénél nem jutott tovább. Igaz, 1984-ben elődöntőt játszhatott az UEFA-kupában, és később kiderült, az Anderlecht a visszavágó bírójának megvásárlásával jutott tovább. Az alkoholizmusba süllyedő Clough számára utolsó, a Premier League első idényében a csapat dicstelenül kiesett. Utána visszajutott, sőt a 94/95-ös kupaszezonban UEFA-kupa-negyeddöntősként a legtovább jutott angol klubcsapat volt. Azóta a Forest a másodosztályért küzd, ugyanis első BEK/BL-győztesként a harmadosztályba is kiesett, idén pedig nagy küzdelemben maradt bent a Championshipben.

Malmö FF

1979, München: Nottingham Forest–Malmö FF 1-0

A svéd klub hetedik nekifutásra ért el a BEK döntőjébe, a korábbi kiírásokban a második fordulónál nem jutott tovább. A sorozat a nagy kiesők miatt is emlékezetes lett, a legjobb nyolc közé egyetlen korábbi döntős sem jutott, sőt az egyetlen elődöntőt látott csapat a Rangers volt. Az esélyesek eltakarításából a Malmö is kivette a részét, a Monaco után a Dinamo Kijevet búcsúztatta. A negyeddöntőben úgy tűnt, a lengyel Wisla Krakow megállítja a svédeket, mivel a 2-1-es krakkói meccs után idegenben is vezetett 1-0-ra, a Malmö azonban az utolsó 25 percben lőtt négy góllal megfordította a párharcot. Az elődöntőben az előző évben KEK-döntős Austria Wien ellen elég volt egy gól, mert az osztrákok nem találtak be 180 perc alatt. Ezzel a Malmö lett az első és mindmáig egyetlen svéd csapat, amely döntőt játszhatott a sorozatban.

A döntő, ahogyan a Forestnél írtuk, nem sikerült látványosra, és ez elsősorban a Malmö védekező taktikája miatt alakult így. A svédeket sérülések sújtották, a hátvédsorból ketten dőltek ki, a meccs előtt lábujját törte a csapatkapitány Staffan Tapper.

A Malmö sikereit a mindössze 32 éves angol edzővel, Bob Houghtonnal érte el, akinek ez már a harmadik állomáshelye volt. Masszív védelem köré építette csapatát, amely lestaktikával és hosszú előreívelésekkel operált.

A Malmö a 80-as években is nyert még két bajnoki címet, majd visszaesett, de egészen 99-ig első osztályú volt. Ekkor története során másodszor, 63 szezon után kiesett. 99-ben visszajutott, amiben nagy szerepet játszott a feltörekvő tehetség, Zlatan Ibrahimovic. 2004-ben nagy esélyt kapott, hogy bejusson a BL csoportkörébe azzal, hogy a harmadik selejtezőkörben a Thunnal találkozott, a svájci kiscsapat a azonban a malmői 1-0 után otthon is győzött 3-0-ra. A malmőiek azóta a 16 csapatos Allsvenskan első felében, de a dobogó mögött végeznek.

Aston Villa

1982, Rotterdam: Aston Villa–Bayern München 1-0

A Villa 82-es BEK-győzelme a 77 óta tartó angol sikersorozatot zárta le. Akárcsak a Nottingham, a birminghami klub is meglepetésre nyerte el a kupát, ráadásul úgy, hogy óriási nehézségeket kellett legyőznie. Az angol futball első korszakának egyik legmeghatározóbb csapata az első világháború végéig hatszor nyerte meg a bajnokságot és az FA-kupát egyaránt, utána azonban jelentősen visszaesett. 1970-ben már a harmadosztályba is lecsúszott, és csak 77-ben jutott újra az élvonalba. Ekkor már a szigorú és savanyú Ron Saunders volt a menedzser, és vezetésével 1981-ben sikerült bajnokságot nyerni – többek között a nagy esélyes, UEFA-kupa-győztes Ipswich Town és a harmadik BEK-győzelmét begyűjtő Liverpool előtt. Mindezt úgy, hogy a Villa összesen 14 játékost vetett be a szezonban.

Ennek ellenére nem a birminghami csapattól, hanem a címvédő 'Pooltól várta mindenki, hogy továbbjut. A Villa az izlandi Valurt még könnyen intézte el (7-0 összesítésben), a Dynamo Berlin ellen azonban közel került a kieséshez. A berlini 2-1-es angol győzelem után a keletnémetek 1-0-ra a vezettek Birmighamben, és hajrában a kapufát találták el.

Ennél is nehezebb helyzetbe került a bajnokságban bukdácsoló és csak 19. helyen álló csapat, amikor februárban Saunders nem fogadta el szerződése megrövidítését, hanem inkább távozott. (A menedzser a következő 25 évben nem tette be a lábát a Villa Parkba.) Helyét a kevésbé konfrontatív másodedző, Tony Barton vette á,t és a negyeddöntőben kapott gól nélkül jutott tovább (2-0) a rettegett Dinamo Kijeven. A játékosok fejében ekkor már megfordult a végső győzelem, de az elődöntőben előbb le kellett győzniük az Anderlechtet. Ez Birminghamben sikerült is, a brüsszeli visszavágó azonban nem a 0-0, hanem a lelátói erőszak miatt maradt emlékezetes. Az Anderlecht reklamált az UEFA-nál az angolok rendbontása miatt, és bár felmerült a Villa és többi angol klub kizárása az európai kupákból, ezt nem tették meg. Ehhez végül a 85-ös, szintén brüsszeli BEK-döntő 39 halottja volt csak elég.

A Csernai Pál edzette Bayern Münchennel vívott rotterdami döntőben minden a Villa ellen szólt. A Paul Breitnerrel, az aranylabdás Karl-Heinz Rummeniggével és Klaus Augenthalerrel felálló Bayern kezdettől nagy fölényben játszott, ráadásul a 23. percben megsérült az Aston Villa kapusa, Jimmy Rimmer, helyette pedig a 23 éves Nigel Spink állt be, aki előtte egyetlen felnőttmeccsen védett. Spink hihetetlen meccset produkált, amikor pedig rajta is túljutottak a müncheniek, az egyik védő mentett a gólvonalról, és a bíró is érvénytelenített egy gólt. A Villa betalált, Peter Withe 66. percben szerzett gólja BEK-győzelmet ért.

A Villa az azóta eltelt időt egy év kivételével (87-88) az első osztályban töltötte, 89-90-ben a menedzser Graham Taylorral, illetve David Plattel vezette is a bajnokságot, végül másodikként végzett. A birminghamiek megnyerték kétszer a Ligakupát, játszottak FA-kupa-döntőt, a három éve érkezett Martin O'Neillel egyszer a Bajnokok Ligája is összejöhet.

Crvena Zvezda

1991, Bari: Crvena Zvezda–Olympique Marseille 0-0, tizenegyesekkel 5-3

Az egyetlen jugoszláv BEK-győztes tragikus módon néhány héttel azelőtt nyerte meg a sorozatot, hogy országa megindult a végső szétesés felé. A bari döntőben a szezon két legjobbja csapott össze, álommecsnek indult, de a két edző védekező taktikája unalmas összecsapást eredményezett. A Robert Prosinecki vezette belgrádiak később elismerték, az elejétől fogva a tizenegyesekre játszottak a Jean-Pierre Papinnel, Chris Waddle-lal felálló marseille-iek ellen. A franciák első büntetőjét Amoros lőtte, ezt védte Sztojanovics kapus, a többiek mindkét oldalon betaláltak, így az ötödik Zvezda-játékos, Darko Pancsev tizenegyese állította be a végeredményt.

A Zvezda ugyan nem ért el korábban nagy sikereket, de a megelőző szezonokban többször is nagyon nehezen jutottak túl rajta a legnagyobbak (a Real Madrid, illetve a Milan). A 90/91-es szezonban magabiztosan menetelt előre, a svájci Grasshopperst 5-1-gyel, a Rangerst 4-1-gyel búcsúztatta. A keletnémet Dynamo Dresden ellen a hazai 3-0-után már 2-1-re vezetett idegenben, amikor a szurkolók rendbontása miatt félbeszakadt a meccs. (3-0-lal a Zvezdának adta az UEFA a találkozót.)

A Bayern elleni elődöntő első meccsét idegenben nyerte 2-1-re a belgrádi csapat, a visszavágón vezetett, de ezúttal a münchenieknek sikerült a fordítás. Már a hosszabbításra készülhettek a csapatok, amikor az utolsó perc végén Mihajlovics lövésébe szerencsétlenül ért bele Augenthaler, öngólt vétett, a 2-2-vel döntős lett a Zvezda.

Az összesen 25-szörös bajnok Zvezda már első indulásakor, 1957-ben elődöntős volt a BEK-ben, amit megismételt 1971-ben is. A 75-ös KEK-elődöntőben a Ferencváros búcsúztatta, a 79-es UEFA-kupadöntőben a Borussia Mönchengladbach volt jobb nála, és a BEK utolsó kiírásakor is éppencsak lemaradt a döntőről.

A BL-korszakban ötször (2000, 2001, 2004, 2006, 2007) indulhatott a selejtezőben, és mind az ötször egy lépésre került a csoportkörtől. Sőt, 2000-ben a Dinamo Kijev csak idegenben lőtt góllal (1-1), 2006-ban a Milan két győzelemmel, de csak 3-1-gyel búcsúztatta, 2007-ben a Rangers egyetlen góllal ütötte el a főtáblától.

Sampdoria

1992, Wembley: Barcelona–Sampdoria 1-0

Akárcsak az első BEK-döntőben, az utolsóban is szerepelt olyan csapat, amely a Bajnokok Ligája főtábláját sohasem járta meg. A 91/92-es szezonban még BEK-nek hívták a sorozatot, de ekkor iktattak be először egy csoportkört, a legjobb nyolc között.

Az 1946-ban a Sampierdarenese és az Andrea Doria egyesüléséből létrejött genovai Sampdoria sikerei egyértelműen a 79-ben megjelent tulajdonos, az olajmágnás Paolo Mantovani nevéhez fűződnek. Irányításával három év múlva ismét Seria A-s volt a klub, újabb három évvel később először elnyerte az Olasz Kupát. 1986-ban érkezett a későbbi sikerek edzője, Vujadin Boskov, majd a klasszisjátékosok sora: Gianluca Pagliuca, Gianluca Vialli, Roberto Mancini, Toninho Cerezo, Pietro Vierchowod, Attilio Lombardo.

A nagy sorozat a hazai kupa 88-as megnyerésével indult, amit 89-ben a KEK elveszített döntője (a Barcelona ellen), egy évvel később a KEK megnyerése (a fináléban az Anderlechtet győzték le hosszabbítás után 2-0-ra) követett, majd 1991-ben a Samp először és eddig utoljára olasz bajnok lett.

A BEK utolsó kiírásában előbb a Rosenborgot simán (összesítésben 7-1), majd a Bp. Honvédot szűken (4-3) győzte le a genovai csapat. A csoportkörben legnagyobb riválisa a címvédő Zvezda volt, amely a háború miatt Szegeden, Budapesten és Szófiában játszotta a meccseit. A Samp a bolgár fővárosban 3-1-re tudott győzni, majd csoportelső lett, bejutott a londoni döntőbe. Ott ugyan 0-0-ra végződött a Barcelona elleni meccs első kilencven perce, de ennek ellenére élvezetes volt, a döntést pedig – egy vitatható szabálytalanság után – Ronald Koeman távoli szabadrúgásgólja hozta meg.

A hanyatlást Mantovani 1993-as halála már előrevetítette. A legnagyobb sztárok fokozatosan távoztak, és bár az új elnök, Mantovani fia alatt is éreztek nagy igazolások, a Sampdoria 1999-ben kiesett a Serie A-ból. A visszatérés 2004-ben sikerült, és elsőre majdnem összejött a BL-selejtezőt érő negyedik hely. A Samp azóta erős középcsapatnak számít, idén a legjobb 32-be jutott az UEFA-kupában, döntőt játszhatott az Olasz Kupában.