Maroknyi székely porlott, mint a szikla

Habsburg Ottónak egyszer az Európai Parlamentben feltűnt, hogy egyetlen osztrák képviselőt sem lát benn. Megkérdezte az egyik irodaszolgát, mi lehet ennek az oka.

– Tiszteletreméltó uram, az a helyzet, hogy osztrák-magyar meccs van a tévében.

– Ach, so, így már értem. És mondja, kivel játszunk?

Hamarabb érkeztem, azzal együtt is, hogy az Erdélyország sorsánál is bánatosabb esőben háromszor kellett kerülnöm a káposztásmegyeri lakótelepen, mire parkolót találtam a Jégpalota környékén. Míg benn vártam Albertékat, hogy megjöjjenek a jegyemmel, a földszinti büfé mellett ácsorogva a bemelegítést néztem, és erre viccre gondoltam.

Románia-Magyarország jégkorong-mérkőzésre vártam, a Négy Nemzet Tornája második fordulójában. A pénteken hosszabbítás után, büntetőkkel 2-1-re lengyelt verő magyarok és az ukránoktól 6-1-es vereséget szenvedő románok meccsére.

A jégcsarnok lelátója már akkor, több mint félórával a meccs kezdete előtt félig tele volt, és az egyik szektorban azt írták ki egy molinóra

rovásírást idéző betűtípussal: 1 nemzet, 2 csapat.

Már amikor megtudtam egy jó hónapja, hogy november 9-én magyar-román hokimeccs lesz, lefogadtam volna egy hektoliter cujkába, hogy a székely himnusszal ér majd véget (vagy kezdődik) a program, mármint persze nem a hivatalos. De most, amikor megláttam ezt a molinót, már fel mertem volna tenni az egész Partiumot két bécsidöntésestül, horthymellszobrostul. Végül azonban arra jutottam, hogy úriember biztosra nem fogad, a magyarok győzelmét sem játszottam meg tippmixen.

 

A magyar Metcalfe-ot veszi közre a román védelem: Ruczuj Gellért Salló Árpád, Hódos Detre, Bíró MátyásFotó: Kovács Tamás / MTI

Pedig ha van csapatsport, ahol biztosak lehetünk egy magyar-román meccsen a magyar győzelemben, akkor a jégkorong ilyen – mármint ha biztosak lehetünk bármiben is ebben az életben. Egy 2011-es meccset leszámítva a román válogatott 1997 óta nem verte meg a magyarokat, az elmúlt 15 évben 9 győzelem, 2 döntetlen és 1 vereség a magyar mérleg, a legutóbbi, tavaly februári meccsen 7-0 volt a vége Benk mesterhármasával és Bartalis öt pontjával (két gól, három gólpassz).

Igaz, az összes meccset tekintve korántsem állunk ilyen szépen, ha történelmi sérelmekről van szó, akkor a hokisoknak inkább a hatvanas-kilencvenes évek időszaka jut eszébe, mint Trianon: szombat estig 20 győzelem, 5 döntetlen és 39 vereség volt a magyar mérleg az egykor a világ legjobb nyolc csapata között, korábbi A csoportos vb-n is megfordult románok ellen. Például 1986 nemcsak a fociban produkált bántó eredményt, hanem a jégen is: 8-1-re verték a magyar válogatottat a románok.

Vagyis hát dehogy románok

– és itt a magyarázata annak, hogy jutott nekem eszembe korábban a derék Habsburg Ottó.

Ha ez a székely autonómiás kaland valami Gyurcsány Ferenc-i szürreális lendülettel az önálló Erdély, vagy akár csak Székelyország megszületéséhez vezetne, annak a román hokisport lenne a legnagyobb vesztese. És a magyar a második. (És a romániai magyar és román nacionalista politizálás a harmadik, de ez most mellékszál.)

Fodor, Bors, Farkas, Molnár, Bíróból négy is, Péter vezetéknevűből kettő, Gecse, Bálint, Kósa, Tőke – ők mind-mind a román válogatott játékosai. A csapatban csak Dumitru és Gliga bukaresti születésű, és bár az egyik védő vezetékneve Mastaleriu, kiderült, hogy a keresztneve Zsolt, és hát gyergyói születésű, mint a csapat egy nem elhanyagolható hányada (bár túlnyomó többségük csíkszeredai).

Ehhez képest a magyar csapatnak van szlovák Sikorcinja és Sevelája és kanadai Metcalfe-ja is. És persze vannak erdélyi kötődésű játékosai, például Mihály Árpád, Sofron István, és vannak olyan szakemberei, akik aktív részesei voltak az egész magyar hokit a semmittevés addigi pocsolyájából kirántó, kilencvenes években elkezdett változásoknak. De ha valami, ez jó a magyar hokiban, hogy nemzetközi tud lenni, nemcsak játékosokban (volt még Ennafati Omarunk és Vaszjunyinunk is a válogatottban), hanem edzőkben is; bátran szerződtetnek a szakmához igazán értő külföldieket a csapatok és a válogatott élére, akiket nem fúrnak a kisebb tudású magyar edzők – vagy legalábbis nem olyan látványosan, mint Bozsik Máltaisólyom Péter. Amit egyébként bölcs gesztussal hálál meg a kormányzati sportpolitika: a nemzeti edzők rendszeréből egyszerűen kimaradt a jégkorong, miközben még olyan sikersportoknak is sikerült állami pénzt kapni edzőnek, mint a műugrás, a szörf vagy a biatlon.

De vissza a szombat estére. Így tehát az a helyzet, hogy jégkorongban hiába van magyar-román, nem lehet egy jót magyarkodni, az ellenfelet nem lehet igazán, szívből nem szeretni, mert

tényleg inkább magyar-székely meccs ez.

Nincs is sehol se románozás, se román zászló (székely annál inkább), talán a magyaroknak szurkolnak most még a Budapestre elszármazott székelyek (vannak ilyenek, korábban a Csíkszereda egy-egy budapesti ligameccsén nem is kevéssel találkoztunk, akkor persze a csíkiaknak szurkoltak).

A meccsen és a meccs körítésében is tetten érhető a magyar-székely barátság. Kiállítás alig van, még ahhoz képest sem feszült (sőt, inkább lagymatag) a játék, hogy nem komoly tétmeccs. A hangosbemondó pedig többször is felkéri a szurkolókat, hogy aki tud, adakozzon a gyergyói jégpálya újjáépítésére – mi más juthatna eszembe, mint az, hogy

adjátok vissza a jegeimet, bocs, Wass Albert.

Egyébként el is határoztam, hogy adakozom, de a szünetben olyan hosszú a sor, az elsőben a vécénél, a másodikban a büfés standnál, ahol ráadásul nincs zsíroskenyér, hogy amint végeztem, inkább rohantam vissza meccset nézni. Igaz, az első szünetből végül elcsíptem pár percet, így láttam a hat-hétéves hokisokat, és megtudtam, hogy Kiskőröstől Győrig rengeteg utánpótláscsapat van (és mindenhol rendes jégpálya is).

A sietség egyébként indokolt volt: a magyar hokisok a román focisták bukaresti kottájából játszottak, gyors góllal sokkoltak. Az első harmadban már nagyjából húsz másodperc után volt helyzet, nem telt el két perc, amikor gól is. Az utolsóban pedig tizenkevés másodperc után lőttek egyet, a zsírosdeszka helyett szerzett isleremmel még le sem tudtam ülni; szerethettek a mögöttem lévő sorokban, akik elől eltakartam a gólt. Pedig ekkor még nem is tudtuk, hogy ez az utolsó (igaz, volt közte három, még egy az első, majd kettő a második harmadban).

A meccs nagy részében azonban a magyarok inkább a látványos, mintsem az eredményes játékra mentek rá. A fölényüket nemcsak az jelezte, hogy néha úgy fel tudtak állni támadáshoz, mintha emberelőnyben lennének, holott nem voltak, hanem az is, hogy az első harmad végére kiállt a nyakam, mert mindig jobbra kellett figyelnem, mintha Obersovszky Péter műsorát szerkeszteném (abban az irányban volt a román válogatott kapusának, a pályafutását a dunaújvárosi csapatnál kezdő, csíki születésű Ruczujnak a kapuja).

Vas János és Magosi Bálint gólöröme a 67. másodpercbenFotó: Kovács Tamás / MTI

Szóval 5-0 lett a vége, és miközben átadták a díjakat és szóltak a himnuszok (az újrahangszerelt magyartól nem zúgott az aréna, de aztán jött a székely, naná, mégis csak fogadni kellett volna, bár 1,005-ösnél aligha lett volna jobb oddsz), szóval közben két dolgon járt az agyam.

Egyrészt, hogy ha sportújságíró lennék, biztos az

Ötösre vizsgázott a magyar hoki

tematikában vezetném fel a ma estét – hiszen nem csak az történt, hogy öt gólt szereztek, de ráadásul épp öt ponttal vezetik a csoportot a vasárnapi, ukránok elleni meccs előtt (amin legalább 2 pontot kell szerezniük, hogy elsők is maradjanak). Másrészt meg rájöttem, miért kérdezte meg a mellettem egyedül ülő hölgy a második harmad elején, hogy a hokiban harmadok vagy negyedek vannak-e. Tovább csevegni nem akart, tehát nem hihettem, hogy a fiatal Gálvölgyi Jánost idéző sármom vagy az idősebb Bud Spencert idéző hasam bűvölte el, így furcsának tűnt a dolog (hokimeccsen jellemzően akkor bukkan fel férfitársaság nélkül egy vagy több nő, ha a játékosok hozzátartozói, ők viszont ennyit azért tudnak). No, a meccs végén kiderült, hogy ő volt az egyik díjátadó, talán a közönségszavazást megnyerő magyar játékosé.

Egyébként valami minőségbiztosítási céget képviselt. Ami remek lezárást kínálna fel, valami olyan átkötéssel – felvállalva, hogy felülkerekedett bennünk a szurkoló, mint Balogh Józsefben a vak komondor –, hogy itt aztán jó helyen vannak, mert ha valahol, itt tényleg van minőség. De ezen az estén mégsem vagyunk teljesen elégedettek, „nem ez volt a világ legjobb meccse” – mondja Albert, és én ezt nagyon enyhe kritikának éreztem.

Persze biztos azért, mert szurkolónak lenni eleve egy depresszív dolog, a kedvenced nem nyerhet mindig, sőt, általában ritkábban nyer, mint szeretnéd. Hokiszurkolónak lenni még cudarabb dolog, legalábbis azoknak, akik hozzám hasonlóan a nyolcvanas évek magyar hokiján nőttek fel. Élőben látott első válogatott meccsemen a BS-ben 8-1-re kaptunk ki a jugóktól; úgy éreztem magam, mint egy szakítás után, vagyis feltételeztem, hogy így érezném magam szakítás után is, addig ugyanis még nem volt csajom. Ez persze most nem fenyegetett, de azért a győztes meccs utáni katarzis most elmaradt – és nem azért, mert magyar vert magyart.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!