Két hét alatt pokolból a mennybe, kanadai módra

A nagyok, akik kicsik

A lehető legrövidebben ezzel a példával lehet összefoglalni a 2021-es jégkorong-világbajnokság abszurditását:

Bizony, a világ első számú hokinagyhatalma története legrosszabb kezdését produkálta azzal, hogy az első három találkozóját elveszítette. Sőt már a két vereség is rekord volt. A juharleveles csapat úgy indította a tornát, hogy 112 percig gólképtelen volt, három forduló után 0 ponttal, 2–10-es gólkülönbséggel állt. Ezt utólag némiképp meg tudta magyarázni Gerard Gallant szövetségi kapitány, aki elmondta, hogy a torna előtt mindössze három edzést tudott tartani a gyerekeknek. 

Ha a lettek és a németek okosan csinálják, Kanada nem jut tovább a csoportkörből sem.

Tudjuk, hogy a legnagyobb csapatok sosem a legerősebb kerettel érkeznek, hiszen a vb ideje alatt még javában zajlik az NHL rájátszása, de az idei az összeállításokra még csak azt sem lehet mondani, hogy B csapat. 

De még a C és a D is hízelgő, a 2022-es pekingi olimpián alig fogunk olyan játékossal találkozni, akik most itt képviselték a kanadaiakat, az amerikaiakat vagy a svédeket.

Sokak kedvét elvette a pandémia és annak hatásai: a kötelező karantén érkezés után, a szinte teljesen üres lelátók, a buborék, a családtól elvett idő. Ráadásul nem csak a járványhelyzet befolyásolta az idei világbajnokság sorsát, ugyanis a belorusz politikai feszültség miatt a nemzetközi szövetség (IIHF) legfőbb támogatói, mint például a Skoda vagy a Nivea ultimátumot adtak januárban: vagy elveszik Minszktől a rendezést, vagy búcsút mondhatnak a szponzorációnak. Az IIHF engedett a nyomásnak, Riga társrendezői státuszából kikerült a „társ”, a lett főváros egyedül maradt.

Már az első játéknapokon kiderült, hogy ez egy rendhagyó esemény lesz. A házigazdák történetük során először legyőzték Kanadát, a letteknél gyakorlatilag kitört a fieszta, már amennyire a világjárvány alatt kitörhet. Aztán jött a hideg zuhany, ugyanis a következő meccsen kikaptak Kazahsztántól. A dánok és a beloruszok legyőzték a svédeket, akik kitömték a dánokat, a szlovákok megverték az oroszokat, hogy aztán 8-at kapjanak Svájctól, míg a másik csoportban Kanada a németektől is kikapott, akiket viszont a kazahok győztek le.

Olyan körbeverés alakult ki néhány forduló után, hogy alig lehetett követni. Az olaszokat szinte mindenki bucira verte, a többi mérkőzés azonban megjósolhatatlan volt.

Kanadát is ugyanez a veszély fenyegette, ráadásul a végén nem a saját kezükben volt a sorsuk. Aztán a németek mégis inkább őket vitték magukkal a lettek helyett, az oroszok legnagyobb bánatára. Gerard Gallant csapata ugyanis a 0–3-as rajt után három győzelmet aratott, a csoportkör végén pedig szétlövésben maradt alul a címvédő finnekkel szemben, úgyhogy csak megcsípte a negyedik helyet.

Jött az addig viszonylag megbízható teljesítményt nyújtó orosz csapat, amely áthozta az NHL-ből kieső sztárjai egy részét is, azaz megérkezett Vlagyimir Taraszenko, Dmitrij Orlov és Szergej Bobrovszkij is. Papíron jóval erősebb keret volt az oroszoké, Kanada ugyanis olyan hokisokat is elvitt, akik még az NHL szintjét sem ütik meg, no meg olyan fiatalokat, mint az idei drafton 1/1-esnek várt 18 éves Owen Power. Ennek ellenére egállal ért véget a rendes játékidő, majd jött a hosszabbítás és a 3 a 3 elleni játék, valamint Troy Stecher varázslatos előkészítése Andrew Mangiapane továbbjutást érő találata előtt.

Úgyhogy a leghíresebb oroszok eljöttek Rigába, ahol lehúztak három napot karanténban, hogy aztán egy meccs után véget érjen nekik a vb.

Apropó, Mangiapane. A Calgary Flames szélsője is kétmeccses késéssel érkezett meg, de akkorát lendített a jelenléte a válogatotton, mintha a húszas éveiben járó Wayne Gretzky szállt volna be, be is zsebelte a torna legjobbjának járó MVP-díjat. Pedig ő még a saját klubjában sem több mint egy 2-3. soros csatár, de mégis olyan kémiára lelt Connor Brownnal és Adam Henrique-kel, hogy így hárman berángatták a fináléba ezt a szedett-vedett együttest.

Ott pedig jöttek a címvédő finnek. Ez volt az egyetlen csapat, amely nem változtatott az eredeti keretéhez képest, ráadásul ők sem az NHL-esekre építettek. Két évvel ezelőtt is úgy lettek világbajnokok, hogy a többi nagyhatalomhoz képest gyengébb gárdával szálltak versenybe, de a finn rendszer lassan olyan univerzális szintre ér, hogy akárkit pakolnak akárhova, a gépezet működni fog. Jöttek nagy öregek (a csapatkapitány Marko Anttila, aki két éve az egyenes kieséses szakasz hőse volt, vagy éppen Petri Kontiola), fiatalok (Anton Lundell a maga 19 évével, aki amúgy házi pontkirály lett), és persze egy remek kapustandem Jussi Olkinuorával és Harri Saterivel. 

A fináléban a finnek tökéletes taktikával játszottak az első harmadban, míg a kanadaiak túlpörögtek, és összeszedtek néhány felesleges kiállítást. Aztán a második játékrészben egyenlítettek, majd a vezetést is átvették, de azt a gólt les miatt később elvették. Utána is volt még ajtó-ablak helyzetük, de nemhogy nem tudták kihasználni, hanem a finnek kerültek előnybe ismét. Egy újabb emberelőnyös góllal aztán egalizáltak az utolsó percekben, a 3 a 3 elleni játék pedig ismét nekik kedvezett, aranygóllal szerezték meg a világbajnoki címet két ottawai klubtárs, Nick Paul és Connor Brown akciójából. Úgy nyerte meg a finálét Kanada, hogy 5 az 5 ellen nem talált be, a finnek pedig úgy bukták el az aranyat, hogy az egész tornán nem szenvedtek vereséget rendes játékidő alatt.

A csikócsapatot egyetlen egy dolog motiválta a torna második felében: bebizonyítani mindenkinek, hogy nincs igazuk. Kanadát akkor sem lehet leírni, ha a keret tagjainak az első napokban még azzal is meggyűlik a bajuk, hogy megjegyezzék egymás nevét. 

Az USA 1960 óta nem végzett az első kettőben, és még ezen a teljesen felforgatott vb-n sem sikerült megtörnie ezt a sorozatot. Azok után, hogy a csoportkörben lesimázták Kanadát, az elődöntőbeli visszavágót már nem tudták behúzni, a bronzmeccsen aztán a németekre rázúdították minden dühüket, így éremmel térhetnek haza, ami egyébként nem rossz eredmény, tekintve, hogy néhány feltörekvő fiatalon kívül amolyan futottak még kategóriájú játékosokat sikerült összeverbuválnia Jack Capuanóéknak.

A kicsik, akik nagyok

Manapság egyre gyakrabban jön elő az a kérdés, hogy „a németek vagy a svájciak mikor lettek ilyen jók”. A Szovjetunió, majd Csehszlovákia felbomlása óta hozzászokhattunk, hogy hét tradicionális hokinemzet (Kanada, Egyesült Államok, Oroszország, Svédország, Finnország, Csehország, Szlovákia) uralja a tornákat, legyen szó világbajnokságról, világkupáról vagy olimpiáról, NHL-esekkel vagy nélkülük. Az amerikaiakon kívül minden csapat nyert legalább egy viadalt az említettek közül, más ország pedig soha nem ért oda a dobogó tetejére. 

Nem arról van szó, hogy hirtelen rárúgták a világra az ajtót, hiszen már 20-25 évvel ezelőtt is találkozhattunk svájci vagy német játékossal az NHL-ben, inkább azt érdemes megfigyelni, hogy már nem csak egy-egy húzónév képviseli őket a világ legerősebb bajnokságában (mint például Szlovéniát Anze Kopitar), hanem több világklasszist és/vagy fiatal tehetséget fel tudnak vonultatni.

Svájc például úgy végzett az A csoport második helyén, hogy nélkülöznie kellett a világ egyik legjobb hátvédjét, a tavaly az NHL legjobb bekkjének választott Roman Josit. De Kevin Fiala és Nino Niederreiter sem tarthatott a csapattal, hogy csak a legnagyobb neveket említsük. Ott volt viszont az a Nico Hischier, akit 2017-ben az amatőr játékosbörzén a legelső helyen választott ki a New Jersey Devils, vagy Timo Meier, a San José Sharks egyik alapembere. Van tehát honnan meríteniük.

A németek még jobban állnak a fiatal tehetségek terén. 

Ő is még csak 25, de nézzük a fiatalabbakat. A húszéves Moritz Seider talán a világ legjobb 21 éven aluli védője, és az sem egy valóságtól elrugaszkodott megállapítás, hogy az összes vb-résztvevő hokis közül jelenleg az ő értéke az egyik legmagasabb. De megemlíthetjük a 19 éves Tim Stützlét, aki idén már bemutatkozott az Ottawa Senatorsban, nem mellesleg a tavalyi draft harmadik helyén kelt el, pont úgy, mint Draisaitl 2014-ben.

Lukas Reichelt és John-Jason Peterkát is kiválasztották a 2020-as drafton, utóbbi pedig Stützle oldalán elképesztő junior-vb-t produkált néhány hónappal később. Ők ketten, valamint Seider is részt vettek a most lezárult világbajnokságon.

Mindeközben a szlovákoknál és a cseheknél is apadni látszik a tehetségforrás. Északi szomszédainknál ez már korábban bekövetkezett, ennek köszönhető, hogy idén már több svájci hokis karistolt az NHL-ben, mint szlovák, korábban ez elképzelhetetlen volt.

Világosan megfigyelhető tehát, hogy az erőviszonyok átrendeződtek. Az olaszok kilógtak idén (is), de a britek például akkor is bennmaradtak volna, ha lett volna kiesés. Azaz a 2018-as budapesti bravúr óta folyamatosan tagjai az élvonalnak, ami számunkra azért mégiscsak keserédes.

2016-ban az utolsó csoportmeccsünket Németország ellen vívtuk. Tudtuk, hogy kisebb csoda lett volna, ha nyerünk, de reménykedni azért lehetett, és nem is vallottunk szégyent. Az első harmad után vezettünk, az 57. percben is 2–2 volt az állás, de a hajrá az övék lett, a franciák pedig másnap nem törték össze magukat annak érdekében, hogy legyőzzék a beloruszokat, így végül mi estünk ki.

Németország két évvel később ezüstérmet nyert a mostani vb-hez hasonlóan felforgatott phjongcshangi olimpián, sőt igazából másodpercekre volt a csodától. Töretlenül fejlődnek a svájciakkal egyetemben, mi pedig...
Mi pedig reménykedünk tovább, hogy egyrészt visszajutunk az elitbe, másrészt egyszer láthatunk magyar jégkorongozót az NHL-ben. Ha esetleg sikerült volna meglovagolni a szapporói vagy a krakkói feljutás hullámát, akkor már közelebb lehetnénk az utóbbihoz vagy a liftező státuszhoz.

(Borítókép: Adam Henrique, a kanadai válogatott csapatkapitánya átveszi a világbajnoki trófeát. Fotó: Getty Images)