Sportvezetők figyelmébe: így kell öt év alatt szemétből várat építeni

Elkeserítő nyomorúság

2016. augusztus 11.

A Colorado Avalanche csapatának két legnagyobb legendája, Joe Sakic és Patrick Roy telefonon beszél egymással. Előbbi csapatkapitányként és fantasztikus centerként, utóbbi minden idők egyik legjobb kapusaként jászott főszerepet a csapat 1996-os és 2001-es bajnoki címében. 15 évvel a második kupagyőzelem után már más minőségben harcolnak a klub felvirágoztatásáért. Együtt érkeztek 2013-ban, mely után rögtön egy sikeres szezon következett, azóta viszont nemhogy nem lépett előre a csapat, de inkább hátrafelé halad. Mindketten alelnökök a klubnál, Sakic ezen kívül az általános igazgató (azaz ő felel többek között a játékosmozgásokért), Roy pedig vezetőedző. 

Csakhogy teljesen más elképzeléseik vannak az odáig vezető útról. Sakic higgadt, türelmes, hisz az analitikában és a fejlett statisztikában, a sikert ezekre, valamint a sebességre, a képzettsége és a tökéletes puzzle összerakására alapozná. Vele szemben Roy temperamentumos, lobbanékony, nem nagyon szereti az analitikát, ráadásul nála a méret a lényeg, ha a játékosokról van szó.

Roy így mutatkozott be vezetőedzőként az NHL-ben:

A vitájuk 11 napja lett élesebb, Sakic ugyanis július 31-én egy négyéves, 22 millió dolláros szerződést kötött a csapat legponterősebb védőjével, Tyson Barrie-vel. Roy őrjöng, mert Barrie még csatárnak is kicsi, nemhogy hátvédnek, védekezni nem nagyon tud, csak támadni, valamint az emberelőnyös egységet mozgatni. A tréner szerint ez ehhez a csapathoz kevés, nem ilyen játékosokra van szüksége. 

Néhány héttel az edzőtábor kezdete előtt Sakicnek új edzőt kell keresnie. A kínszenvedős, többkörös procedúra végén az NHL-szinten teljesen újonc, az alsóbb ligákban viszont mindent megnyerő Jared Bednarra esik a választása. Nem könnyű helyzet, Bednarnak minimális ideje maradt a játékrendszer teljes kidolgozására, ráadásul a keret minősége sem volt éppen a legjobb. Gyakorlatilag a 2016–17-es szezon rajtja előtt már halálra volt ítélve a csapat, de még így is halhatott volna szebb halált. Viszont az idényből egy 82 mérkőzésen át tartó haláltusa lett, olykor elképesztően gyötrelmes időszakokkal és eredményekkel (ezek közül kiemelkedik a Montreal elleni 1–10).

Az Avalanche úgy végzett az utolsó helyen, hogy köze nem volt a másik 29 csapathoz. 21 pontos lemaradás az utolsó előttihez képest, majdnem kétszer rosszabb gólkülönbség, mint az utolsó előttinek. Legkevesebb lőtt, legtöbb kapott gól, legrosszabb hazai és idegenbeli mérleg. Az embernek az volt az érzése 1-1 meccs közben, hogy ezek a kutyaütők még a Pólus Pingvinek ellen is simán kikapnának.

Abból a csapatból öten maradtak hírmondónak. Aztán közülük háromból világklasszis vált. A csapatkapitány Gabriel Landeskog (akit anno rekordfiatalon, 19 évesen és 286 naposan neveztek ki csk-nak) elit erőcsatárrá fejlődöttt, Mikko Rantanen saját posztján szintén a legjobbak közé tartozik, Nathan MacKinnon pedig 2018 óta megkérdőjelezhetetlenül a világ három legjobb játékosának egyike. Ha viszont kikerült onnan, akkor saját csapattársa miatt, akiről később fogunk szólni.

A „maradék” kettőt is érdemes megemlíteni. JT Compher egy olyan csere keretein belül érkezett 2015-ben, amelyben a csapat elvesztette Ryan O'Reillyt, aki aztán 2019-ben a St. Louis Blues csapatkapitányaként bajnok lett, valamint kiérdemelte a rájátszás legjobbjának járó Conn Smythe-trófeát. Compher sosem töltötte be az O'Reilly által hagyott űrt, de ezt nem is várták el tőle. Egy kevésbé produktív, védekezésben viszont használható csatár lett, aki a playoffban meg tud villanni kulcspillanatokban.

Erik Johnson pedig az Avalanche jelenlegi keretének legrégebbi embere. 2011-ben egy akkor ugyancsak kétes megítélésű cserével került Denverbe, és bár a jégen sosem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a lojalitás, az összetartás és a csapatszellem mintapéldájaként alapemberré avanzsált. Nem véletlen, hogy a Stanleyt ő kapta meg elsőként a kapitánytól.

Na de sebaj, jöhetett a draft, azaz az újoncbörze, ahol le lehet csapni a legjobb fiatalokra. Más kérdés, hogy a 2017-es újoncosztályról akkor azt mondták, hogy átlag alatti tehetségszintet képvisel. A klubot sújtó csapás itt sem maradt el, az Avalanche elvesztette a draftlottót, és az első hely helyett csak a negyedik pozícióból választhatott. Ami akkor irgalmatlan dühöngést, hőbörgést, csalódottságot és különböző konteókat jelentett, az ma már a legnagyobb áldás, ami történhetett.

Enter Cale Makar

A szégyenteljes szezon után abban bíztak a szurkolók, hogy az Avalanche ölében landol az adott korosztály legjobbja, majd jött a sorsolás, ahol ez látszólag füstbe ment. Aztán ebből lett Cale Makar, akiről 23 éves korára kiderült, hogy nem csak saját korcsoportjából emelkedik ki, hanem olyan tehetség, amilyen generációnkét 1-2-szer fordul elő. A külföldi szakértők egészen odáig merészkednek, hogy Bobby Orr, azaz minden idők legjobb hátvédje óta nem láttak hasonlót. Ray Bourque, Nicklas Lidström? Smafu, legalábbis az aktuális közvélekedés szerint. 

Főleg ilyen rövid időn belül.

Már az is emlékezetesre sikerült, ahogy berobbant az NHL-be. 2019. április 12-én megkapta a legjobb egyetemi játékosnak járó Hobey Baker-díjat, másnap NCAA-döntőt játszott a nem éppen acélos UMass vezéreként, harmadnap aláírta első profi szerződését a Coloradóval, negyednap pedig be is mutatkozott a rájátszásban a Calgary Flames elleni párharc harmadik találkozóján.

Lehet fokozni. Makar ugyanis Calgaryban nőtt fel, természetesen Flames-drukkerként, édesapja a franchise-nál dolgozott, a nevét pedig egy egyébként teljesen jelentéktelen hátvédről, Cale Hulse-ről kapta.

A mérkőzésre Denverben került sor, a szülei épphogy odaértek a 20 éves srác debütálására. Elég komoly probléma lett volna, ha késnek, mert akkor lemaradtak volna arról, ahogy a kis Cale 16 perc elteltével élete első lövéséből gólt szerez.

Ezzel máris történelmet írt, korábban egy hátvéd sem lőtt playoff-gólt a legelső meccsén.

További kilenc meccs jutott még neki a rájátszásban (és a csapatnak is), ez pont elég volt arra, hogy meggyőzze Joe Sakicet és a vezetőséget arról, hogy Barrie-t elcserélje (és ehhez már Roy sem kellett).

Na de vissza 2017 nyarára, amikor a Coloradónak a hamvaiból kellett újjáélednie. Sokat elárul arról, mennyire tartották akkoriban a csapatot, hogy az szezon előtti, szokásos erősorrendekben a legutolsó helyre tette az összes szakértő. Persze egy ilyen szezon után ebben semmi meglepő nincs, az viszont már inkább megdöbbentő, hogy az azon a nyáron megalakult, a többi 30 csapatban létszámfölötti hokisokból összetákolt, még soha jégre nem lépő Vegas Golden Knightstól is többet vártak. Más kérdés, hogy Vegasban (is) aztán csoda történt.

Meccs közben is lehet csapatot formálni

Nyáron Sakic eltakarította a sallang egy részét, de radikális változás nem történt. Nem úgy az alapszakasz 14. mérkőzésén. Az Avalanche éppen a New York Islandersnél vendégeskedett, amikor a meccs közben Matt Duchene úgy tűnt el, mint Damon Hill a Hungaroringen. 

Az volt az 586. mérkőzése a csapatban, amivel akkori játékosok között első helyen állt. Hogy ez megfelelő bánásmód-e, vagy nem, azt mindenki döntse el, az biztos, hogy maga a csatár tényleg rettenetesen elvágyódott (pedig élete álma vált valóra azzal, hogy gyerekkori kedvenc csapatában játszhatott). Sakic pedig hatalmas üzletet hozott össze: Duchene a Nashville Predators közvetítésével az Ottawa Senatorshoz került, az ellenérték pedig bombasztikusra sikerült. Érkezett egy tonnányi fiatal játékos és jövőbeli draftjog, előbbiek közül az akkor 19 éves Samuel Girard azonnal bejátszotta magát a csapatba (és tagja azóta is), utóbbiak egyikéből pedig Bowen Byramet választotta az Avs 2019-ben, aki az idei rájátszásban megmutatta, hogy 20-21 évesen már most a jobbak közé tartozik.

Duchene egyébként a következő két mérkőzését éppen a denveriek ellen játszotta le Stockholmban, természetesen mindkét mérkőzést elvesztette az Avalanche.

Az égvilágon semmi nem sejttette, hogy ebből a csapatból néhány hónapon belül tényező lehet. Duchene távozásával Nathan MacKinnon megörökölte a vezérszerepet, a négy évvel azelőtt 1/1-esként kiválasztott center pedig egy addig bukdácsoló, de láthatóan tehetséges fiatalból szupersztárrá fejlődött.

Az addigra a kezdőkapusát elveszítő Avalanche az alapszakasz zárónapján igazi ki-ki meccset vívott a St. Louis Blueszal a rájátszás kiharcolásáért, a 60 perc alatt aratott győzelem pedig azt jelentette, hogy a csapat azok után, hogy egy évvel korábban csontutolsóként zárt, négy év szünet után visszaverekedte magát a playoffba.

Az alapszakasz-győztes Nashville ellen csak hat meccsig tartott a kaland, de akkor még talán egy szurkolónak sem voltak vérmes reményei, csak örültek, hogy meglátták az alagút végén a fényt. A lesajnált és ugyanúgy sereghajtónak várt alakulat életjelet mutatott, Jared Bednar pedig bebizonyította, hogy igaza volt Sakicnek, amikor nem rúgta ki az első éve után, és türelmes volt vele.

A főnök nem tétlenkedett nyáron, megerősítette a keretet, új kapust is szerzett Philipp Grubauer személyében. Az Avs ekkor már nem centizte ki annyira a playoffba történő bejutást (a 82. meccs helyett már a 81. után megvolt a biztos kvalifikáció), ezúttal is a nyugati első helyezett volt az ellenfél, de nem a Nashville, hanem a Calgary Flames. Az elsőt simán hozta a kanadai csapat, a másodikat hosszabbításban MacKinnon megnyerte a Coloradónak. A harmadikról már esett szó Makar bemutatkozása a révén, a negyediken pedig Grubauer volt a nyerőember, aki a hirtelen halálban ezzel a bravúrral tartotta életben a csapatát.

A párharc ötödik felvonásán az Avs le is zárta a sorozatot, ezzel 2008 után először nyert playoff-párharcot. Következett a bombaerős San Jose Sharks, amelyet hét meccsre kényszerített a Colorado, az utolsón azonban egy elvett lesgól után a kaliforniai együttes ment tovább.

Ahogy Sakic is a kijelölt úton a nyáron: Barrie-ért megszerezte Nazem Kadrit, aki végre betöltötte az űrt a második sor közepén, és még végrehajtott néhány erősítést.

Jött a covidos idény, amelynek felfüggesztésekor a denveriek a főcsoport második, az NHL harmadik helyén álltak. Makar inkább kihagyta a fokozatos fejlődést és egyetlen csapásra elit védő lett, ki is érdemelte az év legjobb újoncának járó Calder-trófeát. Aztán következett majdnem öt hónapnyi szünet, majd a buborékok és az ott lejátszott playoff. 

A Dallas Stars elleni párharcot nagy részt a csapat harmadik számú kapusának, Michael Hutchinsonnak kellett végigvédenie, és bár az együttes így is eljutott hét mérkőzésig, ott jött a dráma, valamint a Stars azelőtt és azóta semmit sem mutató finn csatára, Joel Kiviranta, aki mesterhármast szerzett, harmadik góljával pedig a hirtelen halálban vetett véget a Colorado szezonjának.

A következő, még mindig a Covid által beárnyékolt, lerövidített idénynek már favoritként vágott neki az Avalanche, köszönhetően az elmúlt évek fejlődésének és Sakic újabb manővereinek. Ezek közül ki kell emelni Devon Toews megszerzését, aki Makarral az NHL legjobb védőpárját alkotja azóta, hogy megérkezett Denverbe. A Landeskog-MacKinnon-Rantanen csatársor pedig szintén az egyik, ha nem a legfélelmetesebb triónak számított, de már volt mélysége is a csapatnak, a fiatalok pedig kezdtek beérni. Az alapszakaszt meg is nyerte az Avalanche, ezzel 2001 óta először hódította el a Presidents'-tróeát. Mindezt négy évvel azok után, hogy ha az NHL-ben lenne kiesés, akkor kizuhant volna a klub.

De a bajnoki címet nem erre adják, a playoff pedig ezúttal is kudarccal ért véget. Az első körben még megvolt a söprés a St. Louis ellen, majd a másodikban a Vegasszal szemben is 2–0-ra vezetett az Avalanche, de a Golden Knights onnantól kezdve egymás után négy meccset nyert és kiejtette a Coloradót.

Minden építőkocka a helyére kerül

A sorozatban harmadszor elszenvedett második körös kiesés komoly frusztrációt eredményezett, ráadásul Makar és Landeskog új szerződései miatt több játékost is el kellett engednie Sakicnek, hiszen a fizetési sapka szorított. Csatárok és védők távoztak, sőt még Grubauer is lelépett, így a főnöknek új kapus után kellett néznie. Jó drágán meg is szerezte Darcy Kuempert Arizonából, viszont papíron a 2021–22-es felállás így is gyengébben festett, mint az egy évvel korábbi. A szezonrajt sem volt valami mesés, 10 mérkőzés után mindössze 9 ponttal, 4-5-1-es mérleggel állt az Avalanche. Aztán valami megváltozott és a csapat elindult felfelé. A játékosok ipari mennyiségben termelték a gólokat, még az is belefért, hogy Kuemper januárig egyáltalán nem találta a formáját. A Makar és Toews által vezetett védelem pedig közben mindenkit ledominált, és mire Kuemper is felvette a ritmust, kiderült, hogy nem sok gyenge pontja van a csapatnak. 

De Sakic tanult a korábbi leckékből, és ezúttal nem hagyta, hogy a playoffra elvékonyodjon a csapat, amelyet előtte kemény, fizikális erőhokival bizony fel lehetett őrölni. Nem spórolt a cserehatáridőhöz közeledve, sok fiatal játékost és draftcetlit feladva megszerezte az utolsó puzzledarabkákat. Noha a Duchene-, a Kadri- és Toews-csere után a többi általános igazgató közül valószínűleg néhányan átírták a nevét arra a telefonkönyvben, hogy „Ne vedd fel!”, néhányan azért még szóba álltak vele. Most nem húzott le senkit, mégis minden egyes tranzakciója kulcsfontosságú lett. Az Athletic szakírója, Dom Luszczyszyn a különböző fejlett statisztikákra épített modelljével olyan magas valószínűséggel számolt a Colorado kupagyőzelmével kapcsolatban, ami majdnem duplája volt a modell addigi rekordjának.

Elképesztően erős, szinte tökéletes kémiájú, gyenge láncszem nélküli csapat állt össze. Az alapszakasz végét már csak vitorlázórepüléssel teljesítette az együttes, mivel addigra már toronymagasan behúzta a nyugati főcsoport első helyét és ezzel a pályaelőnyt.

Szinte mind a négy mérkőzésen felborult a pálya, az Avalanche söpréséhez nem sok kétség fért. A 3. meccsen viszont beütött a ménkű, amikor a Predators csatára, Ryan Johansen szemen szúrta Kuempert, így a Colorado elvesztette első számű kapusát.

Végül csak egy mérkőzést kellett kihagynia, azt a cseréje, Pavel Francouz simán lehozta. Következett a St. Louis elleni főcsoport-elődöntő, a kritikus második kör. A nyitómeccset a cserehatáridőkor megszerzett Josh Manson hosszabbításos góljával nyerte a Colorado, viszont a másodikat úgy húzta be a Blues, hogy az egyébként hazai pályán játszó Avalanche-nek köze nem volt hozzá. Aztán jött a harmadik felvonás és a bizonytalankodó Kuemper, a túloldalon pedig az ihletett formában védő Jordan Binnington, aki aztán megsérült, cseréje, Ville Husso pedig nem tudta azt a teljesítményt hozni, ami egy Colorado ellen elég.

Binnington sérülése miatt St. Louis teljes városa undorító gyűlölethajáratba kezdett Kadri ellen, mert a szurkolók úgy vélték, ő tehet róla. Rasszista halálos fenyegetések leptél el a közösségi médiában található profiljait, kapott privát üzeneteket is, de nemcsak ő, hanem a családtagjai is.

Egyébként ekkor már Girard is kidőlt, ugyanis szegycsonttörést szenvedett a párharc harmadik találkozóján. Aztán a Blues szépített és megakadályozta az Avalanche továbbjutását az 5. összecsapáson, köszönhetően Kuemper újabb potyájának a hosszabbításban. Pedig MacKinnon mesterhármassal jelentkezett, a harmadik gólja pedig az elmúlt évek egyik legszebbjére sikerült.

St. Louisban viszont nem hibázott a csapat (amely ezzel 5/5-tel állt idegenben a playoffban), amihez kellett Darren Helm győztes gólja öt másodperccel a végső dudaszó előtt.

A démonok elűzve, a láncok ledobva, mindenki szabadon engedve. Roppant kemény ellenféllel szemben sikerült túllépni a második fordulón, de a java még hátra volt.

Ugyanis a világ legjobb játékosát és a legjobb kapusát is le kellett győzni a kupáig vezető úton: az addig történelmi tempóban termelő, Gretzky-szinten domináló Connor McDavid, majd a rájátszásban az elmúlt három évben parádézó Andrej Vaszilevszkij közül egyik sem tudott maradandót alkotni az Avalanche elleni párharcukban. McDavid és az Oilers a Predators sorsára jutott, ugyanis söpört a Colorado, itt a negyedik meccsen a szintén a cserestopkor megszerzett Artturi Lehkonen ment mennybe, aki a hosszabbításban döntőbe lőtte a csapatot.

Ott a kétszeres címvédő Tampa Bay Lightning várt Bednarékra. 

Persze mindkét együttes komoly vezéráldozatokkal jutott idáig. Az Avsnél Girardon kívül Kadri is kidőlt ujjtöréssel, Kuemper szemsérülése is kiújult, míg a Tampánál Brayden Point volt hol maródi, hol nem. De ez ilyenkor már természetes.

Az első két meccs a Colorado szájíze szerint alakult: először egy nehézkes, hosszabbításos győzelem, majd 7–0-s mészárlás. Aztán átköltözött a széria Tampába, ahol a harmadik mérkőzésen a Tampa dominált, a negyediket viszont az ujjtöréssel is visszatérő Kadri láthatatlan góljával elvitte a Colorado. Mindenki ünnepelni készült Denverben, otthon lehetett volna bajnok az Avalanche, ám elpuskázta a lehetőségét, mehettek vissza a felek Tampába. Ott aztán – már-már szokás szerint – hátrányból fordított az Avalanche, Lehkonen ismét győztes góllal jelentkezett. Igaz, ez még a meccs felénél történt, de onnantól kezdve iskolajátékot mutatott be a Colorado és teljesen megfojtotta az utolsó szalmaszálat kereső Tampát. A szinte félvakon játszó Kuempernek csak egy nagy védést kellett bemutatnia a hajrában, a többiek megoldották. Mint ahogy az egész playoffban, amit 12 győzelemmel és 4 vereséggel abszolvált a Colorado, és a győzelmet közül egyet sem a kapusa lopott el. 
A lefújáskor összeadva több százévnyi frusztráció szabadult el, elmúlt a csalódottság és a kudarcélmény.

Maga Sakic is elmondta, jobban izgult az egész menetelés alatt, mint amikor játékosként kellett ezt átélnie. Nyilván számára is hatalmas téttel bírt. Öt évvel ezelőtt egy kis túlzással Erste Liga-szintű borzalom állt rendelkezésére, abból négy év alatt megcsinálta a legjobb csapatot, az ötödik évre pedig nemcsak a legjobb lett, hanem a legeredményesebb és a legdominánsabb. Nem állami forrásból, nem olajpénzből, hanem a szigorú szabályok és a fizetési sapka mellett garantált paritás mellett. Megteremtette a magot, ami köré türelemmel és mérnöki precizitással illesztette az építőkockákat. 

Lehet utánacsinálni.

(Borítókép: a Colorado Avalanche ünnepli a 2022-es Stanley-kupa-győzelmét. Fotó: AFP.)