Vas János: Nem segített a helyzetemen, hogy magyar vagyok

Vas János az Indexnek adott interjújában beszélt arról, 

• miként tudott helytállni egyedül, 16 évesen Svédországban;
• hogyan dolgozta fel, hogy lépten-nyomon követik a játékosmegfigyelők;
• miért kellett „állásinterjú” közben ugrálnia;
• mi kellett volna ahhoz, hogy ő legyen az első magyar NHL-játékos;
• mikor engedte el az álmát;
• hogyan boldogult, amikor évről évre új életet kellett kezdenie;
• mit tartogat számára a jövő.

Mikor fogalmazódott meg önben először, hogy közeleg a visszavonulás?
A szezon során már foglalkoztam ezzel a „problémával”. Nagyon jól éreztem magam az egész idény alatt a jégen, ez meg is látszott a munkámon és a teljesítményemen. Ezzel együtt azért már foglalkoztatott, hogy mi lesz a jövőben: játsszak-e még egy évet, vagy elkezdjem-e építeni a „civil” sportéletemet. Aztán az utóbbi felé billent a mérleg, megkerestek a DVTK Akadémiától, hogy vezessem az U21-es csapatot, én pedig mindig olyan lehetőségeket kerestem és vállaltam el, ami hatalmas feladatot és kihívást jelent. Érzem a bizalmat az egész stábtól és az akadémia menedzsmentjétől, ami nagyon jólesik, hiszen zöldfülű edzőként kell helytállnom az intézmény csúcsán. Ez a korosztály már közel van a felnőtt szinthez, és remélhetőleg tudok segíteni a saját pályafutásom alapján, de nyilván az lesz előtérben, hogy ők még fejlesztendő játékosok. Kiléptem a komfortzónából még úgy is, hogy a kisfiam is a DVTK-ban jégkorongozik, és az ő „pályafutását” már egyengettem U8-as és U10-es mentoredzőként. Az a korcsoport teljesen más bánásmódot igényel, de a kollégák rengeteget segítettek, úgyhogy könnyen ment a beilleszkedés. Ennek köszönhetően már akkor érlelődött bennem a gondolat, hogy ebbe az irányba szeretnék menni. Végül, mindent mérlegelve, tiszta lelkiismerettel és nyugodtan mondtam nemet a további jégkorongos karrieremre.

Azt már korábban eldöntötte, hogy sportközelben szeretne maradni?
Szakedzői diplomával rendelkezem, szeretem és csinálom is ezt a projektet, és most megragadtam a kínálkozó lehetőséget. Azt viszont nem szeretném megjósolni, hogy mit hozhat a távolabbi jövő. Ezt most nagyon jól akarom csinálni, és mindig csak olyanba vágok bele, amibe száz százalékot tudok beletenni. Szeretnék tanulni, magamba akarom szívni az edzősködés sajátosságait.

Mi vonzza leginkább az edzői pályában?
Azt bizton állíthatom, hogy Magyarországon nem sokan élték meg azt, hogyan válhatnak nemzetközi topligás játékossá. Én a saját bőrömön tapasztaltam, mennyi munka, energia és lemondás kell ehhez, és nem azt állítom, hogy én leszek a világ legjobb edzője, ráadásul rengeteget kell tanulnom, de ezeket mindenképp szeretném átadni. Szerintem mindenben tudok segíteni, ami a 17–20 éves játékosoknak kell a szintlépéshez.

Önt ki vette a szárnyai alá akkor, amikor 16 évesen, egyedül kiköltözött Svédországba?
A szüleim kivittek kocsival, aztán amikor beültek az autóba, és hazamentek, akkor ledöbbentem, hogy mégis mit keresek Malmőben. Amikor elindultak, teljesen összetörtem, fogalmam sem volt, hogyan tovább.

Aztán összeszedtem magam, és elmentem sétálni, megnéztem a gyönyörű jégpályát, ami a 2000-es magyarországi viszonyokhoz képest egészen más világ volt. A föld alatt volt az öltöző, hatalmas konditeremmel, masszőrszobával, edzői szobákkal. NHL-szintű volt a felszereltség, még a vizesblokk is, minden csodaszép volt. Ott volt a futballpálya is mellettünk, ahol Zlatan Ibrahimovic nevelkedett, láttam is őt juniorban játszani. Amikor ezeket végignéztem, akkor felfogtam, hol vagyok, mi a dolgom, mindent rendbe tettem magamban.

Nem sokkal később kaptam egy lakást, az első évben azt fizették, valamint az ebédemet. A második szezonban, 17 évesen meg is kötöttem az első szerződésemet.

És rögtön az U20-as csapatba került, nem akármilyen nevekkel, hiszen Carl Söderberggel és Frans Nielsennel nevelkedett együtt. Milyen volt az a közösség fiatalon?
Söderberggel csak pár meccset játszottam, ő fiatalabb volt, és nem játszott fel olyan korán az idősebbekhez, mint én. Később érő típus volt mindig, később ment az NHL-be is. De nagyon összetartó banda volt, a mai napig jókat beszélgetünk, bárkinek írok. A szülők is kedvesek voltak, Johan Björk szüleinek rengeteget köszönhetek, bármikor mehettem hozzájuk, ugyanez volt a helyzet Pierre Brisard és Jens Olsson családjával is. Remek brigád voltunk, és nagyon magas szinten is játszottunk. Mivel fiatalabb voltam, és külföldi, ezért velem kevésbé voltak türelmesek, nem is hagyták, hogy centert játsszak, akkor váltam szélsővé. Emlékszem, volt egy centerem, aki olyan erős passzokat adott nekem, hogy egyből megtanultam, hogyan kell levenni a korongot.

Svédül sem beszéltem, meg kellett tanulnom azt is gyorsan. A második évre meghatározó játékos lettem, akkor meneteltünk a döntőig, ahol a Frölundával játszottunk, például Loui Eriksson, Alexander Steen és a Lundqvist ikrek ellen. Henriknek még gólt is lőttem, de sajnos kikaptunk.

Nagyon jól működött az első sorunk Brisarddal és Nielsennel, közben pedig folyamatosan követték a szezonunkat az NHL-es játékosmegfigyelők. A dallasi scoutok még Helsinkibe is elutaztattak, hogy ott beszélgessek a pszichológusukkal.

Miként tudta 17-18 évesen feldolgozni azt, hogy megállás nélkül figyelik a világ legjobb bajnokságából?
Lépésről lépésre vettem fel a ritmust. Itthon kiemelkedő játékos voltam, amit elraktároztam magamban, kint azonban eleinte egy senki voltam. Viszont látták, hogy 16 évesen 20 évesek között játszom. Az edzőm is gondoskodott rólam, ha beteg voltam, meglátogatott, és ő javasolta, hogy beszéljek egy menedzserrel, mert a közös munka gyümölcsözhet. Ekkor éreztem, hogy erről a helyről a legfelsőbb szintekig eljuthatok. A svéd menedzserem összeköttetésben volt amerikaiakkal, ők is átrepültek hozzánk, eljártunk vacsorázni, beszélgetni. Ezek miatt tudatosult bennem, hogy mi várhat rám, de hamar megszoktam, hogy meccsek után 2-3 megfigyelő jött oda hozzánk.

Gondolom, ekkor már sejtette, hogy kiválasztják a 2002-es NHL-drafton. Azon mennyit töprengett, hogy melyik csapat és mikor foglalhatja le a játékjogát?
A menedzserem felkészített a procedúrára, és éreztük, hogy magasan fogok elkelni, úgyhogy ki is reptetett Torontóba. Nagyon érdekes dolog a draft. Emlékszem, ültem az autóban, és azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen ott, helyben semmit nem csináltam, mégis kinyílt előttem egy nagy kapu. Felfogtam, hogy Amerika egy más szint és színtér.

Mely együttesekkel interjúzott a draft előtt?
Torontóban az első éjszakámat a New Jersey Devils fizette. Édesapámmal felvettek minket a reptéren, a fickón ott volt az óriási Stanley Kupa-gyűrű a 2000-es győzelem után, beültettek minket egy kabrió hátuljába, aztán irány a hotel. Adtak egy kis pénzt, hogy menjünk el vacsorázni, másnap reggel pedig elvittek mindenféle erőnléti, fizikai és pszichológiai tesztre. Délután átmentünk egy másik szállodába, onnantól kezdve pedig egymás után jöttek a meetingek. Összesen 11 csapattal ültem le – azt tudom, hogy mielőtt a Detroittal találkoztam, azon agyaltam, hogy el ne felejtsek gratulálni a friss bajnoki címükhöz, sőt kezdjek egyből azzal!

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy állásinterjút, csak közben le kell nyomni néhány fekvőtámaszt?
Hasonló, igen. Minden csapatnak van egy nagy szobája, ahol többen ülnek egy asztalnál, te bemész, kezet fogsz, ha kérdeznek, válaszolsz.

Hotelről hotelre, szobáról szobára kell ilyenkor járni aszerint, hogy a menedzser kit vagy mit szervezett le. Akik érdeklődtek utánam, azokkal mind találkoztam, aztán a 3. napon kezdődött a draft. A menedzserem abban reménykedett, hogy nem kanadai csapathoz kerülök, mert ott kedvezőtlenebb az adózás, de ez engem annyira nem izgatott.

Hogy emlékszik vissza a kiválasztás napjára?
Ilyenkor a csarnok küzdőterét berendezik asztalokkal, ahol a csapatok ülnek, van egy pódium is, a játékosok pedig a lelátón kapnak helyet a családtagokkal. Rick Nasht választották ki elsőként, akiről már egész héten cikkezett a kanadai sajtó. Azt is találgatták, milyen cipőt és öltönyt vesz majd fel, nekem meg volt összesen kettő... Teljesen más világba kerültem.
Lement az első kör, én pedig szerettem volna elmenni mosdóba, de szólt a menedzserem, hogy várjuk meg a második kör elején a Dallast, mert valamit érez. És igaza is lett, 32.-ként engem választott ki a Stars. Visszagondolva nagy kár érte, hogy pont oda kerültem, jobb lett volna mondjuk a Toronto, ahol néhány évvel később rengeteg fiatal AHL-es kapott lehetőséget. De ezek olyan dolgok, amiket nem lehet kontrollálni.

Addig milyen gyakorisággal követte az NHL-es történéseket? Megszeppent például, amikor mondjuk Ken Holland vagy Lou Lamoriello faggatta?
Ennyire nem követtem, gyerekként persze gyűjtöttem az NHL-kártyákat és a nagy nevekkel is képben voltam, ahogy Svédországban mindenki. Nekem Peter Forsberg volt a kedvencem, nem véletlen a 21-es mezszám sem. Ő volt számomra a legnagyobb ikon, imádtam a játékát.

De igazából akkor nyílt ki a világ, amikor draftoltak, majd utána minden nyáron megjelentem az újoncok edzőtáborában, aztán 2005-től a nagyoknál is. Hihetetlen korszak volt és kívánom, hogy éljék át a magyar fiatalok minél előbb! Eszméletlen érzés, hogy NHL-es játékosokkal és edzőkkel tréningezel. Először csak tátod a szádat, aztán rájössz, hogy belecsöppentél abba a munkába és világba, ahova mindig is vágytál. Hiszen mindenki ezért kezd el jégkorongozni.

Volt önön bármilyen extra nyomás vagy teher amiatt, hogy ilyen magasan draftolták? Mások voltak az elvárások?
Ellenkezőleg, inkább türelmet tanúsítottak azok felé, akiket előkelő helyen választottak ki. James Nealt néhány évvel később hasonló pozícióban draftolta a Stars, és emlékszem, szeptember és december között az összes videóban szerepelt, hogy mit nem kellene csinálni. Ez őt nem nagyon izgatta, legalábbis így látszott kívülről, viszont az is biztos, hogyha nem tartották volna ilyen sokra már fiatalon, akkor hamarabb elfogyott volna vele szemben a türelem. De nyilván mindenkinek teljesítenie kell, senkit sem bébiszittelnek. Loui Eriksson az első AHL-es szezonjában decemberig nem lőtt gólt, aztán mégis 31-gyel végzett. Megvárják, hogy beérjenek a tehetségek. 

De ha teljesítesz, akkor úgyis mindegy. Nekem nem voltak meg a topkvalitásaim, azt mondták, túl képzett voltam a harmadik-negyedik sorba, de nem voltam elég technikás az elsőhöz és a másodikhoz, és ezért nem hívtak fel soha. Ez talán fontos tanulság lehet a jövő nemzedékének is.

Kértek öntől olyat, hogy gyökeresen változtassa meg a játékát?
Az biztos, hogy sok idő kellett ahhoz, hogy átálljak az európairól az észak-amerikai hokira. Az első évben még az AHL-es csapatból is kimaradtam párszor, és hát ezek még azok az idők voltak, amikor egy csapatban még öt verőember játszott. Főleg harmadik és negyedik soros voltam eleinte, aztán a második évben feljebb kerültem, a playoffban is sok percet kaptam. A harmadik szezonban felkerültem a topsorba, lőttem is a gólokat, mégsem jött a felhívás. Nem volt elég a 20 meccsen szerzett 10 gól.

Sokáig nem volt egyszerű feldolgozni. Talán ez volt a nagy törés nálam olyan szempontból, hogy nem sikerült elérnem egy olyat célt, amit előtte kitűztem. De elrendeztem magamban, a mai fiatalok pedig tanulhatnak a hibáimból.

Kapott bármilyen indoklást arra, hogy miért nem hívták fel egyszer sem az NHL-be? Ha nem, ön mit gondol, miért nem adtak esélyt?
Talán ha verekedtem volna néhányszor, az biztos segített volna. Az még az a világ volt, amikor két út vezetett az AHL-ből az NHL-be: vagy gyártod a pontokat, vagy bunyózol. BJ Crombeen például az utóbbi kategóriába tartozott, pedig nem volt olyan jó játékos. Talán ha más csapathoz kerülök, ott megkapom a lehetőséget, de a Dallas tele volt technikás sztárokkal: Mike Modano, Brenden Morrow, Jere Lehtinen, Jason Arnott, Bill Guerin stb. Még Joel Lundqvistból is negyedik soros játékost csináltak. Steve Ott is tehetséges hokis volt, aztán verőemberként kellett végül szerepelnie.

Meg az sem az én malmomra hajtotta a vizet, hogy élő dallasi szerződéssel nyaranta Dunaújvárosban készültem, egyedül egy konditeremben, teljesen más körülmények között, mégis ott voltam saját erőből. Remélhetőleg azt is át tudom majd adni a fiataloknak, hogy hiába hiszik azt, hogy eleget dolgoztak, valójában olyan nincs. Ráadásul jelenleg már itthon is minden adott az infrastruktúra szempontjából, a DVTK akadémiája is kiemelkedő lehetőségeket biztosít.

Amikor 2008-ban visszatért Európába, úgy nyilatkozott, hogy nem tett le az NHL-es álmokról. Mikor kezdte belátni, hogy erről talán mégis le kell mondania, és ezt hogy dolgozta fel akkor?
Az első svéd évem után azért sejtettem. Pedig próbálkoztam. Egy korábbi csapattársam, David Oliver akkor már általános igazgató volt a Cleveland Monstersnél, vele is beszéltem, viszont addigra már hoztak egy olyan szabályt az AHL-ben, hogy csak hat veterán szerepelhet egy csapatban, a klubok pedig a helyieket favorizálták ebben. Tényleg nem sikerült jól a visszatérésem Európába, úgyhogy onnantól kezdve az lett az új cél, hogy itteni topbajnokságokban jégkorongozzak.

Ezt a Slavia Prahánál elértem, aztán kiestünk az első osztályból, de mégis visszaigazoltak, ami számomra pozitív megerősítést jelentett abban, hogy mégis jól teszem a dolgomat. Tényleg sajnálom azt a svéd évet, főleg azért, mert előtte szóba került, hogy a Dallas elcserél, ami végül nem jött össze. Majd egyirányú, csak AHL-es szerződést ajánlottak, ami pénzben nemhogy az NHL-től, de az európai szinttől is elmarad. Ezért gondoltuk úgy a menedzseremmel, hogy akkor inkább maradok a radaron Svédországban, és onnan vissza tudok kerülni. Aztán nem úgy sült el. Onnan majdnem eligazoltam év közben a svájci Ambri-Piottához, de a svédek nem engedtek, amit azért azóta sem értek, mert utána is csak néhány percet átlagoltam a negyedik sorban.

Akik nem élsportolók, azok talán el sem tudják képzelni, milyen az, amikor valaki minden évben új életet kezd egy új országban, új városban, új csapatban, új társak között. Ezt ön hogy élte meg?
A feleségemnek rengeteget köszönhetek. Ő volt az, aki amolyan családi logisztikusként összerakta a dolgokat mögöttem, és folyamatosan támogatott. Valóban ez volt az életünk, már-már megszoktuk, hogy egy szezon végeztével jött a csapatkeresés, hazaköltözés, megismertem ennek minden csínját-bínját. Tudtam, hogyan kell egyénileg felkészülni, és milyen állapotban kell megérkezni egy új klubhoz, aztán ott beilleszkedni, és elfogadni az új feladatkört. A válogatottban is azért számítottak rám húsz éven keresztül, mert mindig megcsináltam azt, amivel az aktuális edző megbízott.

Fontos volt, hogy akarjon a csapat, legyen jó a viszony az edzővel, bár a Slaviánál akadt olyan, akivel egy kukkot nem beszéltem. Szeretném, ha a magyar fiatalok is megtapasztalnák ezt, mert ilyenkor mindig extra teljesítményt kell nyújtani a megfeleléshez, és ez szükséges a fejlődésükhöz is.

Feltételezem, az elmúlt hetekben megkezdte a saját maga lezárási fázisát, számot vetett a karrierjével kapcsolatban is. Teljesnek értékeli a pályaművét?
Egyértelműen. Van olyan, amit csinálhattam volna másként, de úgy vagyok vele, hogy minden egyes helyzetben a tudásom vagy a gondolkodásom legjavát hoztam, és aszerint döntöttem mindig. Oké, lehet, hogy Amerikában többet kellett volna kondiznom és kevesebbet pingpongoznom, de nekem erről senki sem szólt! Szóval azért is tudok mosolyogva beszélni a lezárásról, mert az NHL-en kívül minden sikerült. 

Teljesen boldog vagyok, a család is végig küzdött velem, együtt éltünk meg mindig nehézséget és örömöt, ezeket pedig senki sem tudja tőlünk elvenni.

(Borítókép: Vas János. Fotó: Nagy Tamás / Index)