Ha létezik pokol, egy részét átéltem

Alig volt húszéves Czigány Kinga, amikor már olimpiai bajnok lett, vagyis elérte az elérhető legnagyobb sikert, amiért sportolni kezdett. Nemcsak a barcelonai olimpián győztes női kajaknégyesnek, hanem az egész válogatottnak is a legfiatalabb tagja volt. Rajta kívül Kőbán Rita, Mészáros Erika és Dónusz Éva ült a hajóban.

A győri versenyző fiatalon a csúcson volt, tehetségét látva a Honvéd és az Újpest összeveszett rajta, előbbi nem akart utóbbinak átigazolási díjat fizetni.

Villámkarrierjét tükrözi, 1993-ban egyéniben már ő képviselte a magyar színeket a vb-n, őt választották az év legjobb kajakosának. Pedig az olimpia után elhagyta Fábiánné Rozsnyói Katalin műhelyét. Világbajnoki aranyat sohasem szerzett, a 96-os olimpia nem sikerült jól neki, 1998-ban visszavonult. A szegedi világbajnokságon még indulni akart, de a gerince már nem engedte.

„Nem hiszem, hogy nekem olyan sok szép év lett volna akkor hátra, míg a fájdalom rendre kiújuló volt. Úgy gondolom, a fizikai bajt mindig megelőzi valamilyen lelki baj, így visszagondolva, lehet, hogy nálam is így történt. Nincs azonban értelme a múlton keseregni, mert változtatni nem tudunk rajta, olyan szép volt így is a pályafutásom. Minden csodálatom Kovács Katié, aki ennyi idősen még mindig bírja a tempót, nekem lényegesen kevesebb adatott meg. Mások, kívülállók gondolkodhatnak rajta, lehettem volna többszörös bajnok is, de a múlt épp úgy jó, ahogy elfogadjuk. Nem hiszem, hogy attól boldogabb lennék, ha lenne még két olimpiai aranyam a vitrinemben. Nem szoktam feltenni a kérdést magamnak, mi lett volna, ha még tovább folytatom Kati néni csoportjában, aki egyébként egy fantasztikus edző. Akkor persze nem így gondoltam, de most már határozottan ez a véleményem róla. A kívülállók a fájdalmat nem érezték, velem ellentétben, és ha összeszorítottam a fogam, attól sem lett elviselhetőbb. A kezem állandó zsibbadására ugyanúgy emlékszem, mint a sikerekre, mert az is végigkísérte a pályámat. De ugye nem fogunk most a múlton keseregni?” – zárta la egy kérdéssel a múltidézést a napokban negyvenegyedik születésnapját ünneplő Czigány.

A sportolónő Kanadában él - férjét a sportágból ismeri, a kanadai válogatott edzője volt -, két gyereket nevel, a kisebbiknek épp most törött el a keze, az ottawai kórházba kellett vinni, mert elmozdultak a csontjai is.

„A nyolcezres Renfrew-ban élünk, ez egy kisváros a fővárostól száz kilométerre. András a nagyobbik, Tamás a kisebbik. Mindketten hokiznak, Magyarországon egy hokimeccsen sem voltam, most természetesen valamennyi meccsükön ott vagyok” – avatott be mindennapjaiba.

Mindkét gyerekének ő az erőnléti (tornatermi) edzője társadalmi munkában. Rajtuk kívül még felkészít egy speciális olimpiára készülő csoportot is, emellett saját futócsoportjában is szívesen ad tanácsokat, az edzésprogramot ő készíti.

„Feltölt ez a munka. Még ha legtöbbször könnybe lábad is a szemem, olyan megható sorsokkal, emberekkel találkozom. Intellektuális sérültekkel foglalkozom, és nem is tudom megfelelően átadni, mit jelent nekik egy-egy dicsérő szó. Egyikük a magas térdemelést sokkal szebben csinálta, mint az előző órán – egy egész apró centi is sikernek számít -, utána pedig a nyakamba borult és megölelt. Hát ezek magasztos pillanatok. Van olyan tanítványom, aki beszélni sem tud, de a teste, a gesztusai, a mimikája mindent elárul. Ezek a hétköznapi csodák még teljesebbé teszik az életemet” – jelentette ki.

Önkéntes munkája mellett főállásában is emberekkel törődik. Egy alapítványnál idősebbek, mozgássérültek mindennapi, zavartalan életét segíti.

„Talán az a leghelyesebb szó, hogy házvezetőnő vagyok. Mosok, főzök, takarítok, elvégzem a háztartási munkákat. És nagyon élvezem. Egyetlen olimpiai bajnokra sincs ráírva, hogy ő bizony komoly élsportoló volt, és az is természetes, hogy a névjegykártyámon sincs rajta a múltam egy darabja. És ez így van jól. Nem kell tudniuk, hogy egy magyar olimpiai bajnok vasalta ki éppen a terítőt. Egy vagyok a munkáját szerető, dolgozni vágyó, pozitív, odafigyelő emberek közül” – mondta lelkesen, és nagyon őszintén beismerte azt is, nem volt mindig ilyen idilli az élete, lelki asszimilációja nem ment egyik napról a másikra.

Idegen országban szült gyerekeket, pedig úgy tűnt, hogy a férj (Neil) esetleg Budapesten is dolgozhat hosszú távon. Nem így lett, három év után elmentek. Czigány magyarul szólni sem tudott senkihez, amikor kicsik voltak a gyerekei, és ha millióegyszer el is olvasta: a jelennek él, hosszú távon képtelen volt rá.

„Nem kizárólag a magány miatt, de rám tört a depresszió. Kicsit több mint két éve odáig jutottam, hogy már semmi más nem segített csak a kórház, a gyógyszer és egy nagyon jó pszichiáter. Azt hiszem, ha létezik pokol, egy részét átéltem. Ma már teljesen jól vagyok, és ezt a családomnak, a barátaimnak, a kanadai egészségügynek, a könyveknek, a futásnak, a jógának, és nem utolsósorban önmagamnak köszönhetem. Mára egy nagyon boldog embernek mondhatom magam, aki önmaga kis drámáját jól kezelte. Megtaláltam végre az életem értelmét és a boldogság forrását, még akkor is, ha esetleg vannak borúsabb pillanataim. Sajnos a mentális betegséget komoly stigma övezi még itt is, de pláne Magyarországon, holott ugyanolyan betegség, mint bármely más fizikai eredetű. Képesek vagyunk úgy minősíteni, mint gyengeséget, vagy szégyellnivaló dolgot. Nem szeretnék túl sokat prédikálni, mert ennél sokkal-sokkal fontosabb: van megoldás! Csak először nyíltan fel kell ismerni a problémát, elfogadni a létezését, és bátran vállalni a kezelését.”

Czigány szerint fontos, hogy erről ismert és hiteles emberek is beszéljenek, mert minél többen nyilatkoznak róla, annál jobb, ezáltal is tudnak segíteni. Kivált, mert a sportolók sokáig burokban élnek, az élettel való szembesülésük pedig nem mindig zökkenőmentes.

„Ha csak egy embernek segíteni tudok a példámmal, a küzdésemmel, már megérte. Az, hogy nyíltan felvállalom, hogy egyike vagyok azon millióknak, akik mentális betegségben szenvedtek. Itt Kanadában köztudott, hogy minden öt emberből egyet érint ez a probléma valamelyik életszakaszában. Ami nagyon fontos, hogy eltűnjön végre a szégyenbélyeg, és az emberek merjenek segítséghez fordulni, mielőtt túl késő" - bizakodott.

„Azt hiszem, végre tisztáztam magamban, hol tartok, a saját utamat, a saját fejlődésemet is egyre tisztábban látom. Ezért is érzem jól magam, szeretek élni. Feldob, hogy idén hazamegyünk Magyarországra, már nagyon várom, hogy újra találkozzak a szeretteimmel, barátaimmal."

Kanadában más az élsport megítélése, már az is hatalmas és magyar szemmel nézve felfoghatatlan tiszteletet vált ki, ha valaki egyáltalán olimpikon.

„Amikor megtudják, hogy meg is nyertem, szinte alig hiszik el. A gyerekeim is nagyon büszkék rám, már többször elvitték az érmemet az iskolájukba megmutatni. Egyszer élménybeszámolóra is hívtak, ahol sok gyerek hallgatta az olimpiáról szóló történeteket. Számukra a sport azonban nem a hajtást és a sok-sok edzést jelenti. Nekik a sport öröm, élvezet és szórakozás. Többen is elmondták, akik most ötödik osztályosok, hogy milyen különböző sportágakban fognak majd olimpiára menni. Azt hiszem, ez a generáció, vagy talán a kanadaiakra jellemző, nem tudom, de hihetetlen magabiztossággal rendelkezik. Viszont maga a nyerés sokkal kevésbé elvárás itt, mint otthon. A részvétel a fontos, és ezt mintha nyomtatott betűvel mondanák. Nagyon sokáig nem értettem, de most már igen. Persze, nagyon jó érzés, amikor otthonról keresnek, és hogy a szülinapom még téma. Ezért azt is nagyon köszönöm, akik elolvasták, hogyan élek.”

A múlt héten az Izlandon élő Csollány Szilveszter beszélt nehézségeiről.