Olimpiai bajnokunk első szabad húsvétját várja

A 31 éves sportoló 2021-ben, a tokiói nyári olimpián a kajak négyes tagjaként, Kozák Danuta, Csipes Tamara és Bodonyi Dóra társaságában nyert aranyérmet 500 méteren. Kárász Anna emlékezetes, és számára fájdalmat hozó körülmények között maradt le a 2016-os riói játékokról, de Tokióban végre összejött az olimpiai szereplés, és ha már ott járt, fényesebb éremmel aligha térhetett volna haza. Kárász Annával a szegedi vízisport-telepen találkoztunk – éppen két teendője között –, és az Indexnek adott exkluzív interjújában arról mesélt:

• hogyan dolgozta fel fiatalkorában a sorozatos sérüléseit;
• teherként élte-e meg, hogy ifiként már Kovács Katalin utódját látták benne; 
• mire gondolt, amikor nyakába akasztották az olimpiai aranyérmét Tokióban; 
• kerek egésznek érzi-e sportolói karrierjét; 
• milyen más céljai vannak az életben az élsport után és 
• hogyan készül a húsvéti ünnepekre. 

Kezdjük rögtön az ünnepekkel. Itt van a húsvét, élsportolóként ezeket az időszakokat mennyire élte meg másként?

A családot jelentette leginkább – már ha nem volt éppen edzésem. Hétfőnként, mondjuk, általában volt, így nem vártam a locsolókat. A nagypapám viszont nagyon szeret locsolkodni, és arra mindig sort kerítettem, hogy hozzá eljussak, és megöntözzön, el ne hervadjak. A húsvéti reggeli menüt viszont nagyon szeretem, kalács, sonka, torma, egyebek. Most már lesz időm készülődni is.

Van egyébként kedvenc ünnepe?

Nincs különösebben. Egyrészt a sport miatt nekünk teljesen máshogy alakultak ezek az időszakok, másrészt azt vettem észre magamon, hogy ahogy telt az idő, úgy hoztak egyre kevésbé lázba ezek a jeles napok. Ez különösen igaz volt most decemberben, még karácsonyfát sem állítottam, díszítettem. Ez azért ritka, de most ilyen hangulatom volt. 

Milyen elfoglaltságából érkezett most hozzánk?

Igazából mindennap itt vagyok a vízi telepen, ha szükséges, az edzéseknél is besegítek, de most éppen egy edzői megbeszéléséről érkeztem. Nem edzőként tevékenykedem a telepen, hanem a szegedi vízisport-egyesületnél a háttérmunkálatokban veszek részt elsősorban, amely azt jelenti, hogy utánpótlás-neveléssel, tehetséggondozással foglalkozunk. Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatal versenyzőknél a fizikai felkészítés mellett a mentális, lelki egészségükkel is foglalkozni kell.

Az egyesületnél erre hatalmas hangsúlyt fektetünk, és ezzel kapcsolatban elkezdtünk kidolgozni egy mentális fejlesztőprogramot, különböző korosztályokra bontva. Ez a fő vonal, amit mi képviselünk, de ezenkívül programokat, táborokat szervezünk a fiataloknak, mint említettem, az edzéseknél is alkalmanként besegítek, szóval mondhatom, hogy elég színesen telnek a mindennapjaim a szegedi vízi telepnél.

Utazzunk egy kicsit vissza az időben: honnan indult a közös története a kajak-kenuval?

A családunkban mindenki számára kötelező volt a sport, gyermekkoromban rendszeresen úsztam, de nem versenyszerűen, aztán egy idő után meguntam. Egy családi nyaraláson ültem először édesapám kajakjában, és annyira megtetszett ez a mozgás, hogy végül megtanultam kajakozni. Mivel Dunaújvárosban születtem és nőttem fel, ott kezdtem el kajakozni, majd 2010-ben a tanulmányaim miatt Szegedre költöztem. Fontos megjegyeznem, nem úgy kezdtem el kajakozni, hogy mindenképpen olimpiai bajnok szeretnék lenni, mert például volt egy példaképem, akit láttam a televízióban, aki olimpiai bajnok lett.

Ez a gondolat csak később fogalmazódott meg bennem. Ifi éveim környékén már látszott, hogy van hozzá tehetségem, ennek megfelelően az eredmények is jöttek, aztán nagyjából tizenhat-tizenhét évesen, gimnáziumi éveim alatt döntöttem el, hogy az élsportot központi szerepbe szeretném helyezni az életemben. Mondhatni, ez volt számomra az első, jelentősebb fordulópont a karrieremben.

Az egyetemi tanulmányait is ennek rendelte alá?

Igen, abszolút, mivel egyébként teljesen más irányba szerettem volna továbbtanulni. Alapvetően érdekeltek a művészetek és az építészet, így az építészmérnöki szak lett volna az első gondolatom, de azt élsport mellett elvégezni nagyon nehéz lett volna, és kizárólag Budapesten tanulhattam volna. Akkoriban Janics Natasa Szegeden készült, és lánycsoportot toborzott maga mögé, amelybe én is meghívást kaptam. Így Szegeden kerestem egy olyan egyetemi szakot, amiről úgy gondoltam, hogy hasznos lehet számomra és az élsport mellett el lehet végezni. Ezért esett a választom a gazdálkodás és menedzsment szakra, szóval röviden így lyukadtam ki Szegeden.

Említette korábban, hogy a sportolók nagy részének fiatalkorában volt egy példaképe, akinek a hatására elhatározta, hogy olimpiai bajnok szeretne lenni. Ön előtt volt olyan sportoló, aki inspirálta, és példaképként tekintett rá?

Persze, amikor már serdülő-, ifikorban voltam, nagyon inspiráló személyiség volt számomra Janics Natasa. Megtisztelő volt, hogy az edzéseire járhatok, rengeteg tapasztalatát adta át nekünk, nem féltve szakmai tudását, így mindig példaképként, ikonként lebegett a szemem előtt. Ezenkívül szerettem mindig a társaimat is figyelni, inspirációt meríteni belőlük, és átvenni azokat a dolgokat, amelyekről úgy éreztem, hogy a saját karrieremben is hasznossá tudok tenni.

Olyannyira kiemelkedő eredményeket ért el ifi korában, hogy már Kovács Katalin vagy Janics Natasa utódját látták személyében. Ez helyezett önre különösebb nyomást?

Utánpótláskoromban azért még nem mondták sokan azt rám, hogy például Janics Natasa utódja lehetnék, inkább 2015-től kerültem ilyen kontextusba, mikor a felnőttválogatottban is kiemelkedő eredményeket értem már el. Ezek után születtek rólam olyan cikkek, hogy Kovács Katalin után megvan személyemben az új kajakkirálynő, de ezt már akkor is nagyon túlzónak éreztem, amely végül be is bizonyosodott. Nem vettem ezeket a dolgokat különösebb tehernek, de utána voltak nehezebb éveim, amikor nem annyira jöttek az eredmények. Aztán éreztem ennek a súlyát, hogy már nem csak magamnak, hanem az egész országnak bizonyítanom kell, és ez nyilván megnehezítette a dolgomat időnként.

A nehezebb időszakokat leginkább a sérülései okozták. Hogyan tekint vissza ezekre az időkre?

Többször meggyűlt a bajom a sérülésekkel, már ifikoromtól hátráltattak, leginkább a vállsérüléseim. Felnőtt éveimben már komplexebb dolgok is felléptek, de általában ezeket tudtuk kezelni kiegészítő edzésmunkával. Természetesen a rehabilitációk alatt voltak megtorpanások, vállműtéten is átestem, amely után szintén sok idő volt a felépülésem, de rengeteg erősítéssel, és az előbb említett extra munkákkal sikerült újra versenyképes fizikai állapotba hoznom magam. Sajnos a 2016-os riói olimpiáról lemaradtam, ami lelkileg elég mélyre küldött, annak idején volt egy mélypontom, amiből nehezen tudtam kijönni.

A sérüléseiből mentális vagy fizikai értelemben volt nehezebb a visszatérés?

Igazából mindkettő. Nagyon nehezen tudok különbséget tenni, mert a két dolog hatással van egymásra. Mentálisan nehezebben tudtam elviselni azt a tényt, hogy fizikailag sérült vagyok, és nem versenyezhetek, de mindig helyzetfüggő volt a dolog. Például a hazai világbajnokságról való kizárás egyértelműen mentálisan viselt meg jobban.

Említette korábban az olimpiát, mit jelent Kárász Anna számára az ötkarikás játékok?

Fájó pont volt számomra, hogy nem vehettem részt a 2016-os olimpián, viszont a 2012-es, londoni olimpiát még nem úgy éltem meg, hogy lemaradtam róla, mivel akkor még nagyon fiatal voltam. A nyári olimpián való szereplés minden kajakos pályafutásában a legnagyobb álom, de ahogyan azt említettem, nálam ez a gondolat csak később fogalmazódott meg. Miután reális esélyt láttam rá, és az eredményeim is alátámasztották, hogy kijuthatok egy olimpiára, onnantól, persze, nekem is az olimpiai szereplés jelentette a mindent. Próbáltam úgy edzeni, minden feladatot annak megfelelően csinálni, hogy egyszer sikerüljön elérnem ezt az álmomat.

Szóval az, hogy sikerült kijutnom Tokióba, és fényesebb éremmel nem zárhattam volna a játékokat, nekem ez egy beteljesülés volt sok szempontból. Úgy gondolom, nagyon mást jelent ez az aranyérem, mintha 2016-ban kijutottam volna az olimpiára. Más volt belülről a motivációm, Tokióban mindent magamért csináltam. Nem vágytam a külső elismerésre és arra, hogy majd az eredményeim miatt leszek ismert sportoló, kerülök az újságok címlapjaira, mert azért fiatalabb koromban természetesen ezek a dolgok is vonzottak. 2021-ben kizárólag magamnak és a közvetlen környezetemnek szerettem volna bizonyítani, ezért bír számomra ez az aranyérem beteljesülésként, és igazolása annak, hogy érdemes azt az utat járni, amely a tiéd, olyannak lenni, amilyen te vagy, mivel nem vagyunk egyformák, és nem is szabad másokhoz hasonlítani magunkat.

Mire gondolt, mikor szólt a himnusz, és nyakába akasztották az aranyérmet?

Olyan volt, mintha lepergett volna előttem az a sok-sok év, amely odáig vezetett. Mint amikor elképzelsz egy filmet, és futószalagon jönnek az emlékek, az érzelmek, a rengeteg feszültség, szóval így minden egy csomagban lejátszódott előttem. És tudatosult bennem, hogy minden pillanata megérte az utamnak, még azok a helyzetek is, amelyekből nem láttam feltétlenül a kiutat, de mindig éreztem, hogy nekem még itt kell lennem.

Volt olyan pillanat a pályafutása során, amikor azt gondolta, hogy innen nincs tovább?

Volt olyan, amikor nagyon küzdöttem magammal és azzal, hogy ne abba az irányba menjek, ahonnan már nincs kiút. Voltak elbizonytalanodásaim, de sosem volt olyan pont, mikor kijelentettem volna, hogy nincs tovább. Sok olyan helyzet volt a pályafutásom alatt, mikor nagyon nagy tudatosságot igényelt, hogy összeszedjem az utolsó motivációimat.

Így, hogy olimpiai bajnoknak mondhatja magát, teljesen kereknek érzi sportolói karrierjét, vagy van még esetleg olyasmi, ami miatt hiányérzete van?

Ez egy érdekes kérdés, mert attól függ, honnan nézzük. Szerencsére én tudom abból a szemszögből nézni a dolgokat, hogy kimondhatom, teljes volt a karrierem mindennel együtt, amik történtek velem, így kerek az egész, ezzel a lezárással. Mondjuk, voltak olyan időszakok, amikor ennél többre vágytam, például egyesben is olimpiai bajnoki címet szerezni, dobogóra állni, vagy többszörös olimpiai bajnoknak mondhatni magam. Aztán olyan dolgokat éltem át, amelyek megtanítottak arra, hogy ne másokhoz viszonyítsam magam, és a saját értékemet ne az határozza meg, hogy milyen sporteredményeim vannak, hanem az, hogy én mit gondolok magamról. Ezt a legtöbb sportolónak meg kellene tanulni, de nem könnyű feladat.

Az idő sok mindent új alapokra helyezett. Mindent, ami történt velem, hisz annak köszönhetően fejlődtem, formálódott a személyiségem, és hogyha ezeken nem megyek keresztül, akkor nem ilyen ember lennék most. Úgy gondolom, egy kerek történet lett a pályafutásomból.

Ha lenne lehetősége visszamenni a múltba, változtatna valamin?

Nem! Ez nagyon érdekes, de életemben először vissza tudok tekinteni egy lezárt periódusra, ettől függetlenül nem változtatnék, mert nincs értelme a „mi lett volna, ha” gondolatoknak. Ezzel a tapasztalattal, amivel ma már rendelkezem, persze, látom már azt, hogy mennyi ponton tudtam volna jobban vagy másként csinálni a dolgokat. Talán éppen emiatt van bennem az az érzés, hogy szeretnék valamit visszaadni a fiataloknak.

Hogyan látja a jelenlegi magyar utánpótlás helyzetét a kajaksportban, akár összehasonlítva azokkal az időkkel, amikor ön volt ilyen fiatal?

Ami alapvető különbség, hogy én egy kis klubban nőttem fel, nem voltunk sokan, itt viszont hatszáz fős taglétszámmal dolgozunk, ami óriási szám. Iszonyatosan nagy a gyerekek figyelemigénye is, vágynak a törődésre, keresik a kapaszkodókat és a támpontokat. És ami talán a legalapvetőbb differencia: hozzánk képest a mostani fiatalokat rengeteg inger éri, ez pedig mind a versenyzőknek, mind az edzőknek óriási kihívás. A telefon, az internet, a számítógépes játékok mind szerves része az életüknek, mégsem szabad hagyni, hogy bármelyik elterelje őket a sportolástól.

Nagyjából fél évvel ezelőtt jelentette be a visszavonulását. Meddig érlelődött ez a gondolat, vagy hol jött el az a pont, amikor mindez biztossá vált?

Bőven hagytam magamnak időt, hogy eldöntsem, mit is akarok pontosan. De már az olimpia és a válogatók előtt felmerült bennem a gondolat, hogy az lehet az utolsó nagy világversenyem, ám akkor ez még csak egy kis ötletcsíra volt. A nyári játékokat követően viszont már elkezdett érlelődni bennem, hogy akkor ez most ennyi volt. Tudatosan figyeltem magam, és az volt az érzésem, nincs már meg bennem az a versenyzési láz és tűz, ami elengedhetetlen a folytatáshoz. Egy ideig billegtem, de egyszerűen nem volt hiányérzetem, akkor sem ha a többiek versenyét figyeltem kívülről – itt bizonyosodtam meg arról, hogy ez a helyes döntés, amit el tudok fogadni, és képes vagyok hangosan is kimondani.

Ha nincs Tokióban az aranyérem, akkor összeszorított fogakkal a 2024-es, párizsi játékok még szóba jöhettek volna?

Nem, addig már képtelen lettem volna hajtani, kizsigerelni a testem a meglévő sérüléseim mellett, és folyamatosan felkészülni.

Drasztikusan megváltozott az élete onnantól, hogy befejezte a pályafutását?

Kívülről nem lehetne megmondani, de belülről vannak olyan pillanatok, hogy így érzem. Amikor elkezdtem itt dolgozni, néha magam sem értettem, hogy mi a fenének megyek én az irodába, amikor eddig napi két edzés miatt jöttem a sporttelepre. Eleinte nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ülök a számítógép előtt, két óránál tovább nem is ment, mert feszültté váltam. Ami viszont talán a legnagyobb változás, hogy sokkal több impulzus ér a mindennapi életben, mint korábban bármikor. Legtöbbször egyedül – csapattársak nélkül –, maximum az edzőmmel készültem, a vízen is saját magamra fókuszáltam, most viszont rengeteg információt kell feldolgoznom, rengeteg emberrel beszélek és találkozom, eleinte ezt volt nagyon nehéz megszokni. Aztán szépen, lassan akklimatizálódtam, a két órából pedig pár hónapon belül eljutottam a hat-nyolcig is.

Szóba került korábban, hogy a sport mellett más dolgok is foglalkoztatták. Vannak olyan tervei, amiknek a megvalósítására törekedni fog?

Amikor még az olimpiai felkészülés közepén voltunk, nagy lendülettel elkezdtem egy belsőépítész tanfolyamot, de végül nem fejeztem be. Mostanában egyébként nem gondolkoztam ilyen dolgokon, lefoglalnak a mindennapi teendők a sporttelep körül. De idővel mindenképpen szeretnék majd találni valamit, amit hasonló lelkesedéssel és szenvedéllyel tudnék csinálni, mint a kajakozást. A bakancslistámról, persze, az elmúlt évben lehúztam pár dolgot, soha nem síeltem például, és bár biztos, hogy maradok a vízi és a nyári sportok mellett, legalább kipróbálhattam. Szeretném magam fejleszteni is, a sportpszichológia különösen érdekel, de minden újdonságra nyitott vagyok.

Állásinterjúkon bevett kérdés, de zárásként talán most mi is megidézhetjük ezt a közhelyet: hol látja magát Kárász Anna öt-tíz év múlva?

Még körvonalazódik bennem, elképzeléseim mindenesetre vannak. Szeretném például, ha öt éven belül megvalósulnának azok a projektek, amiken egyesületi szinten dolgozunk, idővel pedig akár regionális vagy országos szintre is terjeszthetjük. Ezenkívül pedig kíváncsian és nyitottan várom, mit tartogat számomra az élet a következő években. 

(Borítókép: Kárász Anna. Fotó: Papajcsik Péter / Index)