Mekkora bajban vannak a női kézisek?

Tizedik lett a magyar női kézilabda-válogatott az Európa-bajnokságon, sokan értékeltek már hirtelen felindulásból, a rugdosódó Tomorit nem akarják többet a csapat közelében látni. Néhányan kellő mértéktartással ítélkeztek: a sorozatterhelésre ennél jobban is fel lehet készülni, mert a magyar bajnokság nem rossz.

2004-ben bronzérmesek voltunk, két év múlva ötödikek, 2008-ban nyolcadikok, idén tizedikek, a tendencia szembetűnő.

Tisztán látszik emellett, hogy ebben a szakágban is van már konkurencia, amit évekkel ezelőtt nem igazán mondhattunk el, mert ugyanazok voltak a szereplők. Megjelent, döntős lett Svédország – a selejtezőben oda-vissza vertük őket, de ők gladiátorokká váltak -, egyszer megverte, egyszer megszorította a kiemelkedő Norvégiát.

Montenegró a hatodik helyen futott be, miközben legyőzte a vb-címvédő oroszokat, visszatértek, négybe kerültek a dánok.

Ez az Eb egyértelműen a kemény és fegyelmezett védekezésről szólt, hatvangólos meccs alig akadt. A számtalan technikai hiba sokszor abból adódott, hogy a csapatok gyorsan fel akartak állni, mert tudat alatt bennük volt, hogy rendezetlen védelemnek sokkal könnyebb gólt lőni.

A magyarok is védekezésben nyújtottak elfogadhatót, támadásban két félidőt leszámítva az ötlettelen vergődés volt inkább jellemző.

Mátéfi Eszter kapitány utalt arra, a sérültek miatt nem volt alternatíva. Arra azonban nincs elfogadható magyarázat, hogy egy figurát sem tanultunk meg, amit elő lehetett volna rángatni a nehéz pillanatokra, ami mindig kihúzott volna bennünket a bajból, ha nagyon nem megy, és végképp nincs ötlet. Nem túlvariált valamire kell gondolni, néha elég, hogy az egyik szélső befut, és valaki a kezébe teszi a labdát.

Mindez előrevetítette: nem látszik, mit szeretnénk játszani, nincs tudatosság, nem látszik a fejlődés, nincs igazán olyan fiatal, akit feltétlenül ki kellene próbálni.

A torna mutatta meg igazán, hogy beállóban is komoly a lemaradásunk. A skandináv csapatok beállói könnyen szedték össze a labdákat egy kézzel, mint a férfiak. A mi két játékosunk nyolc meccsen tizenkilencszer lőtt kapura. A kevés felkészülésből is azért többet kellett volna kihozni, hogy erről a posztról veszélyesek legyünk, ne adjuk fel előre.

Ha Görbicz, Zácsik van, Tóth pedig egészséges, könnyebb helyzetbe hozni a beállót, rájuk kilépnek a védőfalból, mert lövőszándékuk hiteles. A kiutazás előtt már biztossá vált, a két átlövő nem lesz, az utazó keretet jobban fel kellett volna készíteni erre a helyzetre.

A helyosztókon sokszor lehetett látni, hogy egy játékos másfelé néz, mint amerre passzol. Görbicznek ez megy, másnak nem nagyon. A váratlan húzások is rá jellemzők, másra nem.

Szélsőink közül átlag felettit senki sem nyújtott, ez is kritikája játékunknak. A férfiak kiborították a bilit, és nyilvánosságra hozták a menedzselési problémákat, a lányok egyelőre hallgattak, bár ha választhattak volna a tornákra ellenfeleket, vélhetően erősebbeket szívesen láttak volna, mint Tunéziát, és az Eb-n még nálunk is gyengébb Ukrajnát.

Mátéfi Eszter sem feltétlenül marad a posztján, de legalább biztosan főállású kapitány lesz, hacsak a szövetség nem sajnálja megint erre a pénzt. (Súlyosabb kérdés, ha nem Mátéfi, akkor ki lenne képes összerakni ezt a csapatot.)

A következő világbajnokságra már a kijutás sem lesz egyszerű, a németek inkább az élvonalhoz közelítenek, mintsem a leszakadó országok közt vannak.

Kiút persze van, mert a vb játékrendje messze nem annyira feszes, mint a sokkal színvonalasabb Eb-é, de a rendcsinálásra nincs sok idő. Ha a vb-re nem jutunk ki, az olimpia is oda. Ha a vb-n nem leszünk a legjobb hétben, akkor is bukik az olimpia. Ciki lenne, ha a legutóbbi negyedik hely után tévén néznénk, mi történik Londonban.