Mikler Roland: Tönkretett a tudat, hogy miattam buktuk a BL-döntőt

Az interjút az orosz–ukrán háború kirobbanása előtt vettük fel.

Amikor egyeztettük az időpontot, mondta, hogy „helyzet van”, betegek az ikrek. Jobban vannak?
Persze, ők meggyógyultak, nekem meg átadták a betegséget, ma nem is fogok edzeni. 

Szóval két és fél éve már az ilyen eshetőséggel is számolnia kell?
Hát igen. 2019 nyarán gyökeresen megváltozott az életünk, egyfelől a helyszínváltás miatt, bár már voltunk előtte Szegeden, tudtuk, hova jövünk. Viszont azt szokták mondani, hogy egy gyerekkel sem könnyű, nemhogy kettővel, szóval az tényleg brutál időszak volt. Abban az őszi szezonban főleg a feleségem családjánál laktak, Gödöllőn, akik rengeteget segítettek.

De aztán segítséget kaptunk otthonról, valamint a feleségem is buzdított, hogy menjek, úgyhogy meg tudtam hozni a döntést, hogy részt vegyek az Eb-n, és ezt azóta sem bánom. Aztán jött a Covid, és márciustól nyárig végig otthon lehettem, ami elmondhatatlanul sokat jelentett nekem.

Azóta viszont nagyjából helyreállt a sportélet, ön is rengeteget utazik. Ezt hogy viseli ön és a család?
Próbáljuk tartani a kapcsolatot, főleg videóhívással, de persze amikor az ikrek még nagyon picik voltak, akkor ebből semmit nem fogtak fel. Most már teljesen más, két és fél évesek, lehet velük beszélgetni így is. Mindig kérdezik, hogy hol vagyok, hova mentem, aztán kérik, hogy mutassam meg a szobát. Múltkor a válogatottban eleinte egyedül voltam a szobában, úgyhogy a másik ágy az „övék” lett, aztán amikor megérkezett Székely Marci, akkor szomorúan nézték, hogy már más fekszik ott. 
De már fél óra után hívom őket akkor is, amikor busszal elindulunk valahová a csapattal.

A rendkívül sűrű naptár miatt ez elég gyakori lehet.
Igen, de nem mondanám, hogy ez kirívó eset. Akik nemzetközi porondon játszanak, azoknak benne van, hogy heti két mérkőzésre kell készülni. A múlt héten is az volt, hogy szerdán elutaztunk Zágrábba, ahol csütörtökön meccsünk volt, péntek reggel 6-ra hazaértünk, fél 8-kor már arra keltem, hogy „Apa, apa!”. Az a nap arra volt, hogy összeszedjük magunkat, hiszen szombaton már jött itthon a Tatabánya elleni rangadó. Ehhez hozzá kell szokni, meg hát a világversenyek is úgy épülnek fel, hogy egy meccs, aztán egy nap szünet. Nem egyszerű.

Folyton azt halljuk a sportolóktól, hogy minden ellenfélre ugyanúgy kell készülni, senki ellen nem lehet biztosra menni, és hasonló közhelyek. Egy ilyen erőltetett menetben ez mennyire valósul meg? Tényleg ugyanannyi figyelmet szentelnek egy magyar alsóházi csapatnak, ugyanúgy fel tudnak pörögni?
Én ezt megcáfolnám. Más, ha például a Tatabánya jön, mert akkor már a szünnapon is arra próbálsz ráállni, hogy minél hamarabb szedd össze és pihend ki magad, aztán készülj. Egy alsóházas ellen néha „beesel” a meccsre, és csak azt várod, hogy mikor lesz vége, az nem túl kellemes. Nemrég például a NEKA ellen játszottunk Balatonbogláron, és azt éreztem, hogy mindenki a háta közepére kívánja az egészet, szenvedtünk is a lelkes fiatalok ellen, akiknek semmi veszítenivalójuk nem volt.

Ami önöknek teher, az nekik bizonyára ünnepnap.
Hogyne! Pont ezt mondták, hogy mekkora dolog számukra, amikor egy ilyen csapat ellen játszhatnak, nekünk viszont ezek azok a kötelező meccsek, amiket le kell tudni.

Érezte már úgy az ilyenek után, hogy kezd kiégni?
Igen. Olyan beállítottságú vagyok, hogy az ilyenek gondolatokat, érzéseket elhessegetem, de már 27-28 éve ezt csinálom, és benne van az emberben, hogy már megint edzeni kell, már megint agyondobálnak, megint erőset fognak dobni, megint lila lesz a kezem, megint utazunk, megint videóelemzünk. 

Nekem is minden meccs ünnepnap, nem csak a feltörekvő fiataloknak. A napi két edzést viszont nagyon nehezen tudom magamra erőltetni, ráadásul ha kétlabdás, az már szenvedés.

Nemrég Tóth Gabriella pszichés és fizikális okokra hivatkozva lemondta a válogatottságot, amiért néhány magyar újságírótól kapott hideget-meleget. Önnek mi a véleménye az ügyről?
Ez a döntés aligha egy pillanat alatt született meg benne. Talán úgy érzi, hogy a saját csapata is sok neki, és a válogatottal járó pluszteher, nyomás meg kihívás már nem fér bele neki, vagy nem tudná kezelni. Van ilyen, persze.

Önnel is előfordult?
Nekem ez volt talán a 13. világversenyem, és lehet, hogy ez most rosszul sült el, de akkor is az ilyenek miatt dolgozom kiskorom óta, ott akarok lenni az összesen. A következő olimpián 40 éves leszek, de azt érzem, hogy ott kell lennem és meg kell csinálnom. A 2012-es utánozhatatlan élményt adott, és ez nagyon motivál. Bár amikor megtudtam, hogy az olimpiai falutól kb. 200 kilométerre lesz a kézilabda, akkor majdnem lefordultam a székről. Hát ilyet?! Az már nem is olimpia, hiszen az egésznek a falu a lényege, az összetartás, a közösség, egymás támogatása.

Ha már szóba került a budapesti Eb, kicsit beszéljünk arról. Mi lehetett az oka annak, hogy a csapat nem bírta el a hazai pálya terhét? Ön hogyan élte meg belülről az egészet?
Féltem attól, hogy ez meg fog történni. Akármennyire is együtt vagyunk két és fél éve, de ebben az időszakban gyakorlatilag tét nélkül, felszabadultan játszhatott ez a fiatal, 20, 30, 40 válogatottsággal rendelkező, rutintalan csapat. Vitt minket előre az új stáb meg a fiatalos lendület, nem volt rajtunk nyomás, az sem okozott problémát, ha nem jött ki a lépés mindenkinek. De ezzel nem lettünk rutinosabbak, sokaknak ez volt a harmadik világversenye, nagyon kevesen játszanak Bajnokok Ligájában, és a felkészülésünk sem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Nem voltunk a Dome-ban sem, és Chema Rodríguez is csak két nappal a torna előtt tudott csatlakozni a Covid miatt, úgyhogy ez lett a vége. Hozzáteszem, hogy a két és fél év alatt a legrosszabb meccsünket játszottuk a hollandok ellen, aztán két jó mérkőzést két jó csapattal. 

Nekünk azonban nem szabad erre, mert a csapat ugyanúgy fiatal és jó játékosokból áll, rengeteg potenciál van bennük, és én is szeretnék továbbra is a része lenni.

Pont az ilyen esetek miatt szokták azt mondani, hogy a sportolóknál az a jó, ha rövid a memóriájuk. Ön is könnyen, gyorsan felejt?
Egy világversenyen egy nap van arra, hogy pihenjünk és a következő meccsre készüljünk. Ha a hollandok elleni meccsen utána is agyaltunk volna, akkor a portugáloktól is kikapunk, Izland meg agyonvert volna. Aztán amikor véget ért számunkra az Eb, akkor volt egy pár magunk elé nézős, kérdőjelekkel teli napunk, hogy miként mászunk ki ebből. De erre sem volt időnk, mert már kopogtatott a Szeged az ajtón, hogy „Srácok, itt a dátum, ekkorra kell visszajönni, kezdjük a tavaszi szezont”. Addig tartott a gondolkodási idő és a letargia, amíg nem kellett jelentkezni a munkára, mert onnantól már muszáj volt továbblépni.

Azt mondja, muszáj, de ez meg is valósul? Ez is olyan dolog, amit könnyebb mondani, mint csinálni.
Igen, hiszen másképp nem is működne. Elkezdenék görcsölni, akkor pedig a háromszor lepattanó labda is bemenne mellettem. Mindent ki kell tudni zárni.

Ehhez kapnak bármilyen segítséget? Úgy tudom, a válogatott mellett most például nem volt sportpszichológus.
Nem csak most, egyáltalán nincs. Sem válogatott-, sem klubszinten. Egyénileg el lehet menni szakemberhez, ha valakinek nagyon nagy problémája van. Ezt egyébként nagy hibának tartom. Sajnos nálunk is azt hiszik, hogy az edző egyben a pszichológus.

Ez meglehetősen elavult megközelítés.
Én már a fiatal sportolóknál is beépíteném ezt a napi rutinba. Felnőtteknél nehéz, hiszen már megszokták a sajátjukat, szabadidőből pedig nem szívesen áldoznak erre. 

Ön járt bármikor szakemberhez?
Igen, sokszor, de keveset. Megtanultam különböző technikákat, például a relaxációt vagy fókuszálást segítő módszereket. Még a londoni olimpia előtt Lénárt Ágota rengeteget segített nekünk ebben, ő már junior korunkban is ott volt velünk néha, aztán felnőttben is.
Egyébként ez szerintem egyéni sportolóknál hatékonyabb tud lenni, mert ilyenkor nem lehet csapatként kezelni a csapatot, hiszen van, akinek – mondjuk – egy háromórás alvás többet számít, mint egy egyórás mentáltréning, és a problémák sem ugyanazok.

Mit gondol, lesz valami változás a kézilabdában ezen a téren?
A szövetségnek az Eb után volt egy erre irányuló kérdése, én pedig felvetettem, hogy fiatal korban be kell vezetni. 

És akkor felnőttként ez már automatikus lesz náluk. 

Jelenleg ki az, aki krízishelyzetben segíteni tud a csapatnak? Foglalkozik ezzel bárki?
Ha nem szakember, akkor az edző próbál meg helytállni ilyen helyzetekben, de attól még, mert valaki szakmailag jó, egyáltalán nem biztos, hogy pedagógiailag is az. Én is tudnék mondani példákat. A csapatkapitánynak is lehet ebben szerepe, de tőle sem lehet elvárni, hogy mindent meg tudjon oldani. 

Kapitányként a válogatottban ön is érezte ennek a felelősségét?
Volt olyan, akin azt láttam, hogy el van veszve, ezért odamentem hozzá, hogy minden rendben van-e, de kiderült, hogy csak fájt a bokája, és azért inkább pihentette magát.

Több sportágban is azt mondják a kapusokról, hogy kicsit flúgosak. Ez megvan a kézilabdában is?
Persze, mindenhol. Azt látni kell, hogy mindenki a gólnak örül, mi meg annak, ha nincs gól. Fordítva vagyunk bekötve. Meg kell lennie ennek a bolondságnak, hiszen 3-4 méterről érkező, 100 kilométer per órás labdák elé ugrálunk be.

Pedig az emberbe bele van kódolva, hogy ha valami nagy sebességgel halad felé, akkor az elől ki kell térnie.
Na igen. Bizonyos úriemberek sokat dolgoztak azon, amikor még kicsi voltam, hogy ne ugráljak el. Mivel kicsi voltam, általában a fejem fölött akartak gólt dobni, meg kellett tanulnom azt a részt is betakarni meg védeni, úgyhogy ez a félelemérzet egy idő után belőlem kiveszett. 

Van valami olyan hóbortja, amivel ezt a sztereotípiát igazolja?
Nem is tudom, talán régen volt olyan időszak, hogy néhány gól után kijött belőlem a földet csapkodó hisztéria. De ez sem hóbort, inkább lelkiállapot, sokkal jobban megérintettek anno a gólok. Viszont ezt is megtanultam kezelni, rájöttem, hogy csak pazarlom az energiámat, jobb inkább, ha hideg fejjel átgondolom, mit kellett volna csinálni. Persze még mindig van olyan szituáció, hogy leszáll a köd, és akkor kijön a feszültség, de ez főleg akkor volt jellemző, amikor először Szegedre jöttem, és az akkori kapustársam, Tatai Péter is hasonlóan működött. Akkor még azt hittem, ez az az út, ami a kapusok előtt áll, hogy lecseszik azt, aki előttük áll, és attól majd jobb lesz. Aztán szóltak a srácok, hogy ezt nem feltétlenül kéne, mert csak árt.

A Zágráb ellen pont volt egy ilyen pillanata.
Igen, volt egy olyan szituáció, amikor már könyörögtem nekik, hogy legalább egyet sáncoljanak, mert minden kapura jött. De akkor ezek szerint mutatta a tévé is. 

Lassítva, hogy szájról is lehessen olvasni.
Igen? Akkor jó (nevet). Tényleg könyörögnöm kellett, mert nem tudtam ezekkel mit kezdeni. De ilyen a kapusok élete… 

A kapusposzt talán a legstresszesebb a csapatsportokban. Ön hogy birkózik meg ezzel?
Az évek alatt ebben is sokat fejlődtem szerintem. De tényleg nehéz, hiszen meccsek dőlhetnek el azon, hogyan védek, pozitív és negatív irányba is. 

Ez a tudat teljesen tönkretett, akkor mentem el sportpszichológushoz, aki néhány vezényszóval helyretett. Ráébresztett, hogy nem én vagyok maga a csapat, hanem én is a részét képezem. 

De mégiscsak egy speciális pozíció, meg hát a kapu a sportpálya legmagányosabb területe.
Igen, a csapaton belül külön csapatot alkotnak a kapusok. Külön is edzünk a többiektől, teljesen eltérő feladatokat végzünk, én például nem is ismerem a támadó figuráinkat. Nem is tudnám megtanulni, mert annyi lövést kell balszéltől jobbszélig memorizálnom, hogy erre egyszerűen már időm sem lenne. Szóval bárki kérdezné, semmit nem tudnék elmondani a Szeged formációiról. 

Pedig biztosan örültek volna a Picknél, ha hoz egy-két infót Veszprémből, amikor visszajött. Egyébként melyik volt a nehezebb váltás: amikor 2014-ben elment Szegedről Veszprémbe, vagy amikor 2019-ben visszatért?
Mindkettő nagyon nehéz volt, főleg az elszakadás. Innen négy év után távoztam, méghozzá egy óriási sikert, az EHF-kupa-győzelmet követően. Kinn voltunk a Dugonics téren, több ezren kiabálták, hogy maradjak, én meg elmentem a legnagyobb riválishoz. Aztán ott is eltöltöttem öt évet, nagyon sok szép dolgot éltem meg, azt pedig szintén nehezen, amikor onnan eljöttem. Biztosan van mindkét táborban olyan, aki szeret, meg nagyon várta, hogy megérkezzek, és persze olyan is, akiknek a kritikáit, beszólásait azóta is hallgatom, de szerintem ők vannak kevesebben. Az emberek látják, hogy alázatos vagyok, tisztelettel beszélek mindenkivel, bárkivel leállok az utcán beszélgetni, fényképet csinálni, senki nem mondhatja, hogy elszálltam volna magamtól. Nem szoktam meccsen sem kiinteni a szurkolóknak, vagy anyázni, úgyhogy talán ezért sincs ellenszenv felém a legtöbbekben.

Volt olyan, aki átlépte a határt?
Persze. Olyan is, aki tényleg próbált bántani, de ezt azért nem mondom el, mert nem akarom, hogy az illető fontosnak higgye magát. Majd ha kell, akkor előveszem, most nem ér annyit. A családom ér, meg a szeretteim, az ő kritikájukra hallgatok, de aki nem tud a hatosig eldobni a labdával, azt hagyjuk már.

A külföldi karrier sosem motiválta?
Dehogynem! 2012-ben válaszút elé érkeztem, azaz vagy hosszabbítok Szegeden, vagy elmegyek külföldre. A Bundesliga nagyon vonzott, szerettem volna kipróbálni ott magam, volt konkrét ajánlatom is onnan, de az akkori menedzserem végül nem tudta tető alá hozni. Maradtam Szegeden, ami egyébként utólag a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Több mint valószínű, hogy már nem is megyek külföldre, bár ki tudja, lehet, hogy – mondjuk – Barcelonában kapnak egy isteni jelet, hogy kell nekik egy 40 éves kapus. Viccet félretéve, úgy gondolom, hogy ez elment, azt viszont óriási dolognak tartom, hogy két olyan magyar csapatban játszhattam, amelyek a világ élvonalához tartoznak. Pont ezért nem hiányzik az életemből a külföld, hiszen itthon is kézilabdázhattam olyan helyeken, amik az elit szintet képviselik, és büszke vagyok arra, hogy mindkét csapat úgy érezte, én vagyok az, akire szüksége van. Ráadásul már családos ember vagyok, a gyerekekkel sem lenne egyszerű egy ilyen kaland, de nincs is bennem semmilyen megbánás emiatt.

Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy már kezdi érezni a korát. Ez miben nyilvánul meg?
Főleg abban, amiről már a legelején beszélgettünk. Ha edzés van, akkor én egy állat vagyok, a kapusedzőtől is kérem a pluszfeladatokat. De! Egyre több olyan nap van, amikor ez az egész már a könyököm jön ki, és semmi kedvem hozzá, miközben a tét és a motiváció nem csökken, mert bajnok és kupagyőztes akarok lenni, a BL-ben szeretnék eljutni a Final Fourig, egyre nagyobb célokat tűzünk ki magunk elé.

És 37 évesen ez már komolyabb kihívás. Mondok egy példát: ha én most elmennék az éjszakába, akkor utána három napig szenvednék, nem úgy, mint régen, amikor fél nap alatt összeszedtem magam. És ugyanez van, mondjuk, egy 60 perces BL-meccs után, jól esne egy hosszabb pihenő, csak hát erre nincs lehetőség, sőt elölről kell kezdeni az egészet, jönnek a kétórás edzések, utazás, újabb meccs… egy idő után nagyon monoton.

Akkor ez inkább mentális fáradtság, és nem arról van szó, hogy – mondjuk – fáj a dereka reggelente?
Igen, bár ebbe jól beletrafált, a derekam megérne egy külön történetet.

Elkezdtem dolgozni a derekamra, jobb lett, és utána abbahagytam. Aztán 30 fölött jöttem rá, hogy ez nem így megy, mindig dolgozni kell rá, a gyógytorna pedig csodákra képes, már az is az, hogy nem kellett megműteni.

Gondol már a pályafutása utáni évekre is?
Most ellent fogok mondani magamnak, de én ezzel együtt is azt tervezem, hogy 40 éves koromig játszani fogok, a szerződésem is addig szól, és az olimpiát tényleg szeretném megcsinálni. 

De van egy újabb „de”: amikor az a kérdés előjön, hogy mit szeretnék csinálni utána, akkor tudom, hogy ezt biztosan nem. Akkor már 30 évem lesz úgy, hogy se nyaram, se hétvégém, se ünnepnapom, ezek után nem szeretnék ugyanúgy egy csapatnál edzősködni, utazni, miközben nem vagyok ott a családom mellett. Most ki tudom jelenteni, hogy ezt semmiképp sem szeretném csinálni. Amúgy sincs bennem edzői affinitás, hiszen, mint mondtam, még a figurákat sem tudom. 

Kapusokkal sem foglalkozna?
Az más. Szívesen dolgoznék fiatal, de akár idősebb kapusokkal is, mert ott azt érzem, talán tudnék segíteni, és érdekelne is. Viszont akkor is ott kéne lennem velük, menni kell, rengeteg időt igényelne, úgyhogy annyira nem. Olyan szinten nem szeretném kötni a kézilabdához az életemet, ahogy most élek, de hogy elengedni nem fogom tudni, az száz százalék. Érdekel is annyira ennek a sportágnak a jövője, hogy ezzel foglalkozzak, viszont nem napi szinten. 

Akkor visszaáll a lemezjátszók mögé, és betör a zeneiparba?
Ha nem lenne feleségem, akár alternatíva is lehetne, de biztosan nem díjazná, hogy végre befejeztem a pályafutásomat, együtt lehetnénk hétvégente, mehetnénk nyaralni, én meg közölném vele, hogy bocsi, már van 36 fellépésem hétvégékre. Egy-egy buli biztosan belefér majd, mert pezseg a vérem, és a zene az, ami a kézilabdán és a családon kívül meghatároz. 

Más műfajban is szeret alkotni?
Igazából a zenekészítésbe időhiány miatt még nem mentem bele, de nagyon érdekelne, szeretnék zenét csinálni. A két és fél éves kisfiamnak ráadásul olyan ritmusérzéke van, és úgy dobol, hogy el sem hiszem. Szerintem kap majd egy elektronikus dobszerkót, amit csak ő hall fülhallgatóval, mert a mostani nem olyan, és azzal kinyír minket. 

Egyébként a fotózás, videózás is érdekel, ha sok időm lesz, vloggerkedni is elkezdek. Szóval igen, úgy érzem, van bennem alkotói véna.

A sorozat első részét Késely Ajnával itt, a másodikat Kovács Saroltával itt, a harmadikat Király-Tálas Zsuzsannával itt, a negyediket Siklósi Gergellyel itt, az ötödiket Csipes Tamarával pedig itt olvashatja.

A Pick Szeged csütörtökön hazai pályán a Montpellier együttesét fogadja a Bajnokok Ligájában, ahol bebiztosíthatja a 3. helyét a csoportban.

(Borítókép: Mikler Roland. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)