Székely Márton: Ha a lelátón ülő kisfiammal összenézünk, eksztázisba kerülök

Emlékszik rá, mikor töltött utoljára ennyi időt Magyarországon?

Ez egy nagyon jó kérdés, de biztos, hogy nem az elmúlt másfél évben… 2021 márciusában kerültem a Portóhoz, amellyel történelmi portugál bajnoki címet nyertünk, mert pontveszteség nélkül lett miénk az aranyérem. Kupagyőzelmet is ünnepelhettem, így jól sikerült az ibériai kaland, a legutóbbi szezont pedig a macedón Eurofarm Peliszternél töltöttem Bitolában, ahol szintén rengeteg tapasztalatot szereztem, folyamatosan védtem is, ráadásul az ősi rivális Vardar Szkopje ellen a szuperkupát is megnyertük. De boldog voltam a tatabányai megkeresés miatt, hiszen egyrészt itt lakom, másrészt örömmel tértem haza a magyar szurkolók és legfőképpen a családom miatt. Ráadásul elég fontos szerepet szánnak nekem a csapatnál, így nem kellett sokat vacillálnom a hazatérésen.

Mit lehet tudni erről a fontos szerepről?

Meghatározó játékosként számolnak velem. Mind Tombor Csaba vezetőedző, mind a vezetőség olyan szerepet szán nekem, hogy a pályán belül és akár azon kívül is maximálisan segítsem a csapatot ahol, és amiben tudom. Hasonló helyzetben voltam Bitolában, remélem, hogy Tatabányán is mindkettőben megfelelek majd.

Ha már az imént a család szóba került: bár az új szezon még nem kezdődött el, de a teljesítményén is érezhető, hogy a szerettei itt vannak a közelében?

Igazából akkor éreztem ezt először, amikor a Peliszterrel Tatabányán játszottunk. Vendégként léptem pályára, felnéztem a lelátóra, és megláttam a kisfiamat, aki folyamatosan engem nézett, majd elkezdett integetni, rám mosolygott és dobott egy puszit.

Sportszakmai szempontból nem volt túl szerencsés helyzet, teljesen elveszített a csapat arra a meccsre, le is cseréltek, viszont amikor a hazai vb-selejtezőn Izrael ellen hasonló történt, akkor már átlendültem ezen, megvolt a tűzkeresztség és sokkal inkább feltüzelt ez a szituáció. Bízom benne, hogy ha Noel újra kint lesz Tatabányán és összenézünk, ugyanezt az eksztázist váltja majd ki belőlem.

Miért éppen a Tatabánya? Elvégre a laikus ember számára talán logikusabbnak tűnne, ha a válogatott meghatározó játékosa vagy a Veszprém, vagy a Szeged mezéért adja fel a légiós életet.

A korábban már említett, nekem szánt szereppel, valamint a rövid és hosszú távú célokkal és tervekkel könnyedén tudtam azonosulni. Ráadásul hasonló rendszerben játszunk, mint a válogatott, és a nemzeti csapat több meghatározó játékosa is itt kézilabdázik. Sajnos anno Veszprémben nem kaptam meg azokat a játékperceket, amelyeket az edzés nem pótol, 32 évesen pedig nem szerettem volna hasonló kihívásokkal szembenézni.

Bár nem tudom, hogy volt-e más ajánlata, de az elmondottak alapján a PSG, vagy a Barcelona is hendikeppel indult volna a Székely Mártonért folytatott versenyben.

Az ember soha ne mondja azt, hogy soha, de a családommal azt beszéltük meg az előző szezont követően, hogy bárhová is vezessen az utam, a feleségem és a kisfiam is jön velem. A korábban érvényben lévő Covid-protokoll miatt erre Macedóniában nem lett volna lehetőség, és a tatabányai megkeresés után – ami minden szempontból tökéletesnek tűnt és tűnik a mai napig –, nem akartam kitenni őket annak, hogy esetleg mást válasszak. Ezzel talán azt is elárultam, hogy voltak megkereséseim külföldről is, de összességében szerintem a lehető legtökéletesebb döntést hoztam mind a magánéletem, mind a karrierem szempontjából.

Csütörtökön délelőtt a klub és a MOL Magyarország közös sajtótájékoztatót tartott, ahol hosszú távú együttműködést jelentettek be az érintettek. Gyanítom, annál azért többről szól a dolog, mint hogy a játékosoknak innentől nem kell azon aggódniuk, hogy elfogy az autójukból az üzemanyag…

Nem tudom, mert benzinkártyát még nem kaptunk (nevet). A viccet félretéve, ez egy hatalmas dolog, hogy Magyarország egyik legnagyobb vállalatának köszönhetően olyan biztos háttérrel és anyagi biztonsággal rendelkezik a csapat, amely napjainkban elengedhetetlen, ha sikereket akarunk elérni. 

Még az út elején járunk, de valahol egyszer mindenki elkezdte…

Mi a cél, hányadik erő lesz a csapat a férfi kézilabda NB I-ben?

Erről inkább a klubvezetést kellene megkérdezni, de nagyon remélem, hogy minimum harmadik. A Veszprém és a Szeged egyelőre más univerzum, jelenleg kimagaslanak a magyar mezőnyből. Ami a személyes céljaimat illeti, én szeretek merészeket álmodni, és remélem, megráncigáljuk majd a két nagy bajszát, de felelőtlen ígéretekbe nem bocsátkoznék, azok általában sosem sülnek el jól. De például a hazai veretlenségünket nagy dolog lenne megőrizni, ahogyan a nagyjából hozzánk hasonló álmokat szövögető, Lékai Máté által megerősített Fradit, vagy éppen a Balatonfüredet és a Csurgót is megelőzni.

És mi a realitás?

Az biztos, hogy úgy sehová nem mehetünk majd el, hogy csak kitesszük a mezt a pályára, az pedig megoldja helyettünk a munka nagy részét. Koncentráltan kell játszanunk az egész bajnokságban, akkor válhatunk egyre jobbá, és érhetjük el a kitűzött célokat. Nyilván én szeretnék minden meccset megnyerni, ami tudom, hogy eléggé sablonos szöveg, de más felfogással nem lehet messzire jutni.

Talán nem árulok el szakmai titkot azzal, hogy afféle családi vállalkozás működik Tatabányán, hiszen a felesége kommunikációs munkatársként dolgozik a klubnál. Minden téren próbálják bepótolni az együtt töltött időt, amíg külföldön volt?

Őszintén megmondom, nem igazán szoktunk erről beszélni, mert nem akarjuk összekeverni a magánéletet a munkánkkal. De tény, Kata nagyon sok mindenért felel a klub háttérmunkájában, többek között a kommunikáció is hozzá tartozik. Próbáljuk mi is profin kezelni, ha lejön például fotókat csinálni egy edzésről, akkor nem borulunk egymás nyakába, hanem figyelünk arra, hogy ott nem férj és feleségként, hanem kvázi munkatársakként vagyunk jelen.

Azért nyugtasson meg, hogy ilyenkor is tegezik egymást…

Igen, régi a kapcsolat, ezt talán megengedhetjük magunknak a csarnokon belül (nevet)… Viszont tényleg, nem olyan egyszerű szituáció ez, de ahogyan edzéseken nincs család, ugyanúgy otthon sincsen klub és szakma, visszás hatása lenne ugyanis, ha általa túlságosan belefolynék az egyesület ügyeibe. De az eredeti kérdésre visszatérve, nyilván az nagyszerű érzés, hogy jóval többet látom őt, mint korábban.

Beszéljünk egy kicsit a válogatottról, amelyet a januári, hazai rendezésű Európa-bajnokságon többen elődöntőbe vártak, ám végül sajnos a csoportból sem jutott tovább. Habár nem Székely Mártonon múlt a csalódást keltő szereplés – hiszen anno, az MVM Dome közönsége egyedül az ön nevét kántálta kórusban –, mégis, mennyire volt nehéz feldolgozni a kudarcot?

Bármennyire is jólesett a szurkolók és a szakma dicsérete, egy csapat vagyunk, és hogy egy klasszikust idézzek: együtt nyerünk, együtt vesztünk. Nyilván próbáltam a tőlem telhető maximumot nyújtani, de talán ez is kevés volt, hiszen ha van még egy védés, még egy bravúr, akkor minden másképp alakul. 

Óriási törés volt az életünkben, hiszen egy hazai rendezésű világverseny a kézilabda világában jó esetben egyszer adatik meg a játékosok életében. Mi sajnos nem éltünk ezzel a lehetőséggel, amit időbe telt feldolgozni, sokáig bennünk is maradt ez a görcsösség, de az élsport ilyen, muszáj továbblépnünk, még ha fájó és nehéz is.

Összességében egyébként jól kezeli a nehéz helyzeteket?

Az eddigi tapasztalataim és pályafutásom során eléggé megtanultam lezárni a dolgokat. Magamtól, külső segítség nélkül jöttem rá ezekre a fortélyokra, de kapusként az én helyzetem speciális, hiszen meccsen belül sem ragadhatok benne egy-egy szituációban vagy kapott gólban, különben rámenne a teljes mérkőzés.

Egyébként ebből a szempontból is hasznos volt a macedóniai kitérő, ahol az ellenfelek szurkolóitól olyan szintű gyűlölethullám zúdult rám, amit korábban sehol nem tapasztaltam.

Muszáj provokatívnak lennem: ez pontosan mit jelentett?

Hogy mit? Azonkívül például, hogy nem dohányzom, mégis rendre záporoztak felém az öngyújtók, azt, hogy a Google-fordítónak hála, magyarul tudták szidni az édesanyámat. Ezt a fajta kreativitást egyébként kötelességemnek éreztem megtapsolni, de a macedón ultráknak nyilván csak olaj volt a tűzre…

Januárban világbajnokság, mit várhatunk a nemzeti csapattól?

Játékban annak örülnék a legjobban, ha élveznénk a kézilabdát, ha látnám az arcokon azt a mosolyt, amit 2019-ben Malmőben az Eb-n, és 2021-ben Egyiptomban a vb-n is láttam. Bebizonyítottuk már világversenyeken, hogy igenis nagy dolgokra vagyunk képesek, a közelgő világbajnokságon pedig azt kell bebizonyítanunk, hogy a budapesti kontinenstorna bár fájó, de csak egy kisiklás volt a részünkről. Arról nem beszélve, hogy egy jó eredménnyel a 2024-es olimpia is elérhető közelségbe kerülhet…

Akkor a párizsi olimpia Székely Márton legnagyobb álma a jövőre nézve?

Abszolút, illetve a 2028-as Los Angeles-i is… És ezt szerintem nem csak a magam, hanem az összes magyar kézilabdázó nevében kijelenthetem!

(Borítókép: Szabó Réka/Index)