A svédek elleni vereség is rámutatott, nagyon messze vagyunk az elittől

A Portugália elleni vereséggel úgy tűnt, sorsdöntő lehet a Svédország elleni összecsapás a középdöntő első fordulójában Göteborgban, azonban egy vitatott ítéletnek köszönhetően Brazília pontot rabolt a luzitánoktól, amivel az is eldőlt, hogy a társházigazda elleni vereséggel sem száll el minden remény a nyolc közé jutásra, sőt, immár a papírforma pont hogy a mieink második helyét és továbbjutását hozná.

Ugyanakkor azt éppen a brazil–portugál összecsapás mutatta meg, hogy a papírforma ezen a szinten már nem sokat számít, és a magyar válogatott is úgy ment neki a skandinávok elleni összecsapásnak, hogy meglepetést akar okozni. Chema Rodríguez annyiban pedig biztosan tanult a hétgólos vereségből, hogy Rodríguez Pedro tehermentesítése érdekében Bujdosó Bendegúzt nevezte a jobbszélre az eddig egy percet sem játszó jobbátlövő, Leimeter Csaba helyére.

Tartották a tisztes távot a svédek

Gyors gólváltással indult az összecsapás. Az eddig is megszokott szélsőbefutásokkal operált a magyar csapat támadásban, Bóka Bendegúz pedig kétszer is helyzetbe került a jobb oldali kettes és hármas védő között, második próbálkozását viszont már védte Andreas Palicka. A mérkőzés első tíz perce egy Hampus Wanne–Ancsin Gábor-összecsapásként is fölfogható, utóbbi góljaival pedig 7–5-ig tartani is tudtuk magunkat.

ez a különbség pedig sokáig állandó maradt a mérkőzés során. A balszélső Wanne alig tudott hibázni, igaz, ebben benne volt az is, hogy óriási szögeket hagytunk neki, ami a láthatóan fáradt Pedro felelőssége is.

Itt kerül elő először a kézilabda-kultúrák közti különbség. Az kiolvasható a magyar keret-összeállításból és válogatott taktikájából is, hogy a férfi szakágban a nőivel ellentétben teljesen elhanyagolják a szélsőjátékot. Ebből következik az, hogy védekezésben még a szokásosnál is jobban elhanyagoljuk a szélsőket, még akkor is, ha a kontinentális kézilabdázásban a szélsőt engedik általában lőni a végén.

Ezzel szemben a skandinávoknál például inkább a kettes külsőn, kiszorított helyzetből hagyják lőni az ellenfelet, habár a svédek most tudatosan inkább a szélsőinket adták föl.

Ami előjött ismét, hogy bár Sipost szinte mindig sikerült becserélni, a védekezésünk nagyon sokszor nem tudott rendeződni, és gyors gólokat kaptunk az ellenféltől, akiknek szinte ujjgyakorlat volt egy-egy csellel megverni a magyar védőket és utána ziccert lőni. A statisztikák szerint egyébként egy átlagos svéd támadás 26,6, míg egy magyar 38,3 másodpercig tartott.

Amikor Rosta Miklós váltotta Bánhidi Bencét, akkor viszont – elsősorban Oscar Bergendahl megérkezésével – elkezdett az ellenfél egyre magasabban védekezni, az egyik hármas pedig szinte már zavaró pozícióban próbálta elővételezni a magyar passzokat középen. Így viszont nagyobb területek maradtak Rostának, aki nagyrészt élt is a lehetőségeivel.

Ennek köszönhetően öt perccel az első félidő vége előtt, 16–13-nál lehetőségünk volt arra, hogy közelebb zárkózzunk, főleg úgy, hogy hetes mellé emberelőnyt is kaptunk. Lékai Máté azonban belelőtte Palickába a büntetőt, Felix Claar két góljára pedig csak Rosta tudott válaszolni, így kettő helyett négygólos hátránnyal vonulhattunk a szünetre. Mindezt úgy, hogy közben még egy kiállítást fújtak a svédekre, tehát

Átgázolt rajtunk az ellenfél

A fordulás után gyorsan el is veszítettük az előnyünket, ugyanis Bánhidi Bencét küldték ki, látszólag ismét fölösleges szabálytalanságért. Bár a svédek már öttel is elléptek, az összecsapás ezen szakaszában sikerült megtalálnunk a beállót a magas svéd védekezésnek köszönhetően, Rosta góljaival pedig vissza tudtunk jönni három gólra.

A szélsőinket is elkezdtük megjátszani, Bóka pedig többször is eredményes tudott lenni a bal oldalon. Ez annak volt köszönhető, hogy a svédek a magas védekezésük mellett – a portugálokhoz hasonlóan – elképesztő mértékben tömörültek középen, és a beálló, valamint az átlövők közötti távolságot próbálták növelni. Így viszont hatalmas helyek maradtak a szélsőinknek, akik szinte már kettes pozícióból lőhettek.

Bár támadásban csinált szép dolgokat a magyar együttes,

Sokkal dinamikusabbak a svéd játékosok, aminek ékes példája Eric Johannson, aki óriási gólokat lőtt felugrásból, vagy Albin Lagergreen és Jim Gottfridsson, akiket lábbal nem, maximum kézzel tudtak lekövetni a magyar védők. Ebből jöttek általában a kétperces kiállítások is.

Ugyan a válogatott előtt 21–18-nál, valamint 22–19-nél is adódott esély arra, hogy két gólra följöjjön, Palicka ekkor ziccereket fogott a játékosainknak, és villámgyorsan érkeztek a svéd találatok. Idő kérdése volt, hogy a támadások hosszúsága és a könnyebben szerzett skandináv gólok mikor döntik el végérvényesen a két pont sorsát.

Erre egészen a 45. percig kellett várni, amikor egy hétperces magyar gólcsendet gyors gólokkal büntetett meg az Európa-bajnoki címvédő. Az 5–0-s sorozatot produkáló Svédország így az 52. percben már kilenc góllal, 32–23-ra vezetett, öt perccel a vége előtt pedig Hampus Wanne találatával tízet tett közé.

Végül 37–28-ra kapott ki a magyar válogatott, a mérkőzés képe pedig tökéletesen megfelelt annak a tendenciának, amikor egy közepes képességű válogatott tartja magát a világelithez tartozó együttessel szemben, majd az utolsó negyedórában utóbbi a kondicionális és mentális előnyét kihasználva gyorsan eldönti az összecsapást.

Miért alakult ki nagy különbség a végére?

A svédek sokkal gyorsabban fejezték be a támadásaikat, és kevesebb energiát égettek el egy gól megszerzése érdekében, mint a magyarok, ezt pedig a statisztikák is alátámasztják, hiszen mi sokkal többet töltöttünk átlagban az ellenfél kapuja előtt. Természetesen ez annak is köszönhető, hogy

Ennek egyik oka, hogy a svéd válogatott most játszott először európai válogatott ellen, csoportjában pedig egyik ellenfele sem állította nagy kihívás elé, így Glenn Solberg szövetségi kapitány jobban el tudta osztani a játékperceket. Hazai pályán ráadásul ez nem ütött vissza, holott talán még abban bízhattunk az összecsapás előtt, hogy meg lehet lepni ezt a svéd csapatot, akik esetleg nem elég élesek a csoportküzdelmek után.

A különbség ugyanakkor valóban nagyobb volt, mint amit a statisztikák és a játék képe alapján várni lehetett. A várható gólok száma (xG) alapján hatgólos különbség lett volna reális, a magyar válogatottnál 29,4, a svédeknél 35,3 volt ez a mutató. A nagyobb vereséget az okozta, hogy

Ez azt jelenti, hogy sokszor tiszta ziccerekből nem tudtunk gólokat lőni, ami mentális okokra vezethető vissza, ez pedig szorosan összefügg a kondicionális állapottal. A női válogatott kapcsán is írtunk már arról, hogy a kialakított helyzetek megvoltak, csak nem sikerült jól befejezni őket.

Egyébként ha a befejezések eloszlása és a végső helyezés közti összefüggést nézzük, akkor a statisztikák alapján a decemberi Európa-bajnokságon hatodik helyen kellett volna végeznie a magyar válogatottnak, azonban ha a befejezések eloszlását a gólok pozíciónkénti eloszlásával cseréljük föl, akkor tökéletes a becslés, hiszen így már a 11. helyre lő be minket az elemzés.

Természetesen az ilyen statisztikák valamilyen szinten önmagukat magyarázzák, hiszen a női kézilabda-Európa-bajnokságon is a végső győztes a viszonyítási alap, és mind a gólok, mind a befejezések eloszlásánál Norvégiánál jön ki magasan a legjobb mutatószám és ezzel együtt a megkérdőjelezhetetlen első helyezés.

Ami viszont mindenképpen leszűrhető a svédek elleni mérkőzés és a női kézilabda-Európa-bajnokság adataiból, hogy

ami mentális, ezzel együtt pedig kondicionális tényezőkre vezethető vissza.

Érdemes egyébként megnézni az előző mérkőzések hasonló statisztikáit. A Dél-Korea elleni összecsapást leszámítva a magyar együttes mindhárom európai ellenfelével szemben kevesebb gólt dobott, mint amit az xG mutató alapján várni lehetett, tehát lövéshatékonysága elmaradt a várttól.

Ezzel szorosan összefügg az is, hogy

Utóbbi két esetben ez a mutató majdnem elérte a 30 százalékot, de még az izlandi Björgvin Páll Gústavsson is közel 20 százalékkal több védést mutatott be, mint amit várni lehetett.

Nemcsak sportszakmai, hanem kulturális kérdés is

A másik ok sokkal inkább kulturális. Arról már a női kézilabda-Európa-bajnokság kapcsán is írtunk, hogy Skandináviában az alapvetően amatőr szemléletből kiinduló, életvitelszerű sportra nevelnek, míg nálunk a versenysportra. A különbség pedig ott ütközik ki legjobban, hogy Magyarországon a játékosok sokkal inkább munkának fogják föl a kézilabdázást, ami – a civil szférához hasonlóan – az edzések és mérkőzések idejére korlátozódik.

Skandináviában azonban az sem igazán jellemző, hogy valaki ne vállaljon munkát, vagy ne tanuljon a sport mellett. Ez amiatt is sokkal jobban kivitelezhető, mivel a sport, így a kézilabda sem munkaként van kezelve, hanem az életvitel része, és sokkal jobban benne van a kultúrában az egyéni edzésmunka, amit általában pluszban is elvégeznek a játékosok.

Amit még szintén érdemes kiemelni, hogy

Emellett mindenképp meg kell említeni Palicka nyilatkozatát, aki hangsúlyozta, élvezni szeretnék a hazai pályát és a játékot Svédországban. Ezzel szemben nálunk mindenki ennek hiányát emelte ki, és a tavalyi, hazai rendezésű Európa-bajnokság sem fölszabadultságot váltott ki a játékosainkból.

Ez természetesen visszavezethető oda, hogy már utánpótlásszinten is nagyon sokszor úgy alakul, hogy eredményhez kötődnek a támogatások, így az edzők, ezáltal pedig a gyerekek is kényszer alatt vannak. Ehhez képest Svédország legjelentősebb kézilabdaklubja, az IK Sävehof klubigazgatója, Stefan Albrechtsson tavaly januárban így fogalmazott az Indexnek:

„A célunk nekünk is az, hogy minél több gyerek kezdjen el kézilabdázni, ugyanakkor úgy próbáljuk megoldani a kiválasztást, hogy a lakhelytől való távolság ne jelentsen problémát.

11-12 éves korig kizárólag az a cél, hogy élvezzék a játékot,

ezután kezdünk egyre többet tanítani nekik. (...) Ebben a korban még nem szabad különbségeket tenni a játékosok között. Nem mondhatjuk azt a gyereknek, hogy ha nem vagy elég jó, akkor kikerülsz a csapatból.”

Az Albrechtssontól idézett gondolatok egyébként az akadémiai szemléletek közötti különbségekre is rámutatnak. Látszólag ugyanaz az elképzelés, mint Magyarországon a nagy kézilabda-akadémiáknál, azonban a Sävehof klubigazgatója kiemelte, próbálnak arra törekedni, hogy a lakóhelytől való távolság ne jelentsen problémát.

Ehhez képest Magyarországon az akadémiák földrajzi elhelyezkedése rendkívül aránytalan, és ezzel a potenciális játékoskínálat is korlátozottabb az egyes műhelyek számára, bármennyire is országos szintű a kiválasztás. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a távolság nemegyszer jelent problémát a kiválasztásnál, így pedig sok tehetséget veszíthet el a magyar kézilabdasport.

Ami a legfontosabb, hogy a klub családias és emberközpontú, és bármennyire profin működik az akadémián az utánpótlás-nevelés,

Különböző besorolású csapatokban 19 éves korig bárki játszhat az egyesületben, azt pedig ezen sorok írója is megerősítheti, hogy a tavaly februári, Sävehof–Győri ETO-mérkőzés után is rendkívül barátságos volt a légkör, a svéd csapat játékosai pedig szívélyesen beszélgettek barátokkal, családtagokkal, szurkolókkal és újságírókkal egyaránt.

A vereséggel azonban még nem úszott el minden. Amennyiben Magyarország legyőzi Brazíliát és a Zöld-foki-szigeteket, és Svédország is hozza a két pontot Izland, valamint Portugália ellen, akkor a magyar együttes bejut a nyolc közé. Ha viszont a svédek mégis botlanának, akkor is valószínű a harmadik hely megszerzése, amennyiben megnyerjük a hátralévő két összecsapást, ami szintén eredményezhet olimpiai selejtezőt.

Ugyanakkor egy dolog biztosnak tűnik akkor is, ha végül meglesz a legjobb nyolcba kerülés:

A középdöntő küzdelmeit a magyar együttes pénteken 18 órakor folytatja Brazília ellen, a mérkőzést az M4 Sport élőben közvetíti.

(Borítókép: Bodó Richárd a férfi kézilabda olimpiai kvalifikációs világbajnokság középdöntőjének első fordulójában 2023. január 18-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)