A Bosnyák térről az olimpiai döntőig – 50 éves Farkas Ágnes

A IX. kerületben született Farkas az Építők SC-ben nevelkedett, majd a Spartacus SC, két időszakban a Ferencváros, illetve a Dunaferr SE csapatában szerepelt. Külföldön erősítette a német Borussia Dortmundot, a horvát Podravka Koprivnicát és a dán Aalborgot. A válogatottban 206 mérkőzésen 944 gólt lőtt.

A többi között Európa-bajnoki bronzérmesnek, hatszoros magyar és kétszeres horvát bajnoknak, Bajnokok Ligája-ezüstérmesnek, KEK-ezüstérmesnek és EHF Kupa-ezüstérmesnek mondhatja magát. Az év legjobb női kézilabdázójának kétszer választották meg Magyarországon, és tagja a sportági hírességek csarnokának is.

Nagyon hosszú időszak volt, hiszen 1981-ben kezdtem, és nagyon hosszú utat tettem meg az iskolabajnokságoktól, a serdülőbajnokságoktól, a Bosnyák téri bajnokságoktól a sydney-i olimpiai döntőig és a romániai Európa-bajnokság döntőjéig

– mondta az MTI-nek adott interjúban. Hangsúlyozta: évről évre mindig új feladatokat, célokat tűzött ki maga elé, vagyis saját magának akart megfelelni. Mindig próbált újítani, ezért váltott klubot három-négy évenként.

Nagyon sok edzővel dolgoztam, szereztem pozitív és negatív élményeket egyaránt, ez kellett ahhoz, hogy fejlődhessek. A profizmusnak ez a lényege

– vélekedett. Mint felidézte: játékrendszerben, stílusban, gondolkodásmódban és életfilozófiában is más volt külföldön játszani, és kellett hozzá játékintelligencia, hogy mindenhol megfeleljen és érvényesülni tudjon.

Csiszolja az ember játéktudását és játékfelfogását, ezért sem bánom, hogy kipróbáltam. Ahol nem találtam meg a számításomat, mert nem úgy használtak engem, ahogy megítélésem szerint lehetett volna, ott nem maradtam sokáig. Éreztem, hogy nem tudom a saját egyéniségemet érvényesíteni és nem tudok kiteljesedni

– magyarázta.

Farkas úgy fogalmazott, szeretett irányítani, passzokat adni, mert olyan csapatember volt, akit nem csak a saját góljai tettek elégedetté, hanem szerette építeni a játékot, és ha neki nem mentek jól a lövések, akkor a többieket próbálta helyzetbe hozni.

A válogatottság kapcsán hangsúlyozta: már a keretbe kerülést is nagy megtiszteltetésnek tartotta, hiszen nagyon keményen kellett dolgoznia érte, mivel rengeteg kitűnő átlövő volt, akit meg kellett előznie.

Kiemelte, hogy a döntők elvesztését, az ezüstérmeket nem fájdalmasan, nem csalódásként élte meg, mert egyrészt iszonyatosan meredek, rögös és nehéz út vezetett a célok eléréséhez egy-egy világversenyen, másrészt a tudásuk legjavát nyújtották minden tornán, és nagyon nagy elismerés volt, hogy a dobogón állhattak.

Ezek fantasztikus eredmények, a világ két legjobb csapata között lenni megismételhetetlen dolog, és sajnos az elmúlt időszakban nem is tudták megismételni

– vélekedett.

Hozzátette, rengeteget dolgoztak azért, hogy ott lehessenek a világversenyeken, azokon helytálljanak, mérkőzésről mérkőzésre egyre jobb legyen a csapat, és egyre jobb eredményt érjenek el. Mint mondta, jó érzéssel tölti el, hogy 2000-ben eljutottak az olimpiai döntőig, vagyis a győztes elődöntő eufóriáját ragadja meg, nem pedig a negatívumot.

Nagyon sajnálom, hogy a mostani fiatalok nem élik meg azokat az eredményeket, amiket mi. Győztesnek, a világ legjobbjának, világválogatottnak, gólkirálynak lenni, a csapattal a legjobb háromba kerülni fantasztikus érzés

– mondta.

Súlyos bokasérülését követően nem utazhatott az 1996-os atlantai olimpiára, pedig nagyon szeretett volna az 1995-ös világbajnoki ezüstérem után is a csapat tagja maradni, és továbbmenni a közösen megkezdett úton.

Iszonyatos erővel ugrottam neki a rehabilitációnak, mert szerettem volna bennmaradni abban a közösségben, de a sérülésem okot adott arra, hogy kikerüljek a keretből, és lehetőséget sem kaptam, hogy megmutassam, el tudom látni a posztommal járó feladatokat. Ez fájó pont, de túlléptem rajta, hiszen a sérülésem után sikerült visszatérnem, és a sydneyi ezüstérem mindent felülírt, az egy következő lépcsőfok volt számomra

– mesélte.

Bár Farkas a főváros IX. kerületében töltötte a gyerekkorát, ott kezdett kézilabdázni, és élvezte a budapesti lét előnyeit, 2012 óta Kőszegen él.

Most már úgy vagyok vele, hogy vidéken is van élet. Külföldről és vidékről is hozzá lehet tenni a sportág népszerűsítéséhez és az előremozdulásához. Nem mondom, hogy nem hiányzik a közeg, de olyankor elmegyek egy kupameccsre. A Magyar Kupa négyes döntőjén is ott leszek a hétvégén Tatabányán

– mesélte.

Hozzátette, kortársai többsége mostanság edzőként vagy vezetőként tevékenykedik, ő viszont más szemszögből közelít a sportágához. Rendkívül fontos számára a létesítményhelyzet javítása és a kézilabda népszerűsítése a legfiatalabbak körében.

Remélem és úgy érzem, Vas megyének szüksége van rám. Próbálom elérni, hogy minden gyereknek kézilabda kerüljön a kezébe. Másrészt az infrastrukturális háttér ugyanolyan fontos, sőt sokszor fontosabb is, mint az, hogy például edző legyek

– magyarázta.

Hangsúlyozta: a köz javát szeretné szolgálni, vagyis ha egy klub, egy iskola, egy létesítmény létrejöttét elő tudja segíteni, akkor beáll a jó ügy mögé. A Vas Megyei Kézilabda Szövetséget – amelynek hét évig elnöke volt – továbbra is társadalmi munkában segíti, mert elmondása szerint megteheti, hogy szeretett sportágának éljen.

A hobbija csaknem két évtizede a régiségek, különböző fából készült tárgyak megmentése, restaurálása. Ezt olyannyira komoly szinten műveli, hogy az 1700-as évekből származó kőszegi Pieta-szobrot is ő hozta rendbe.

Ha valamibe belekezdek, és a nevemet adom hozzá, abban úgy veszek részt, hogy vállalható is legyen

– mondta szerényen.

MTI