A bostoni félisten, aki a pályán betörte az ellenfél tulajának orrát

GettyImages-177169402
2021.10.28. 18:57
A Boston Celtics a világ egyik legpatinásabb sportcsapata. Olyan legendák öltötték magukra a Kelták mezét, mint Bob Cousy, Bill Russell, John Havlicek, Dave Cowens, Larry Bird, Kevin McHale, Robert Parish vagy Paul Pierce, hogy csak néhány klubikont említsünk. De mi van, ha azt mondjuk, nem a fent említett embereknek köszönhető, hogy a Celtics név szinte egybeforrt a nívóval? Persze nekik is hatalmas szerepük volt ebben, de aki mindent megalapozott és akinek az egyetemes kosárlabda is rengeteget köszönhet, az nem más, mint Red Auerbach. A tizenöt évvel ezelőtt elhunyt zsenire emlékezünk.

Amikor az NBA történetének legkiválóbb edzőit vesszük sorra, eszünkbe juthatnak olyan nevek, mint Phil Jackson, Gregg Popovich, Don Nelson, Lenny Wilkens, Pat Riley vagy Jerry Sloan. Közülük azonban senki nem nyert annyi bajnoki címet, mint Red Auerbach, aki a kispadon ülve kilencet, az általános igazgató székében pedig további hetet gyűjtött össze. A Boston Celtics tizenhét titulusából az első tizenhat hozzá köthető, neki köszönhetően a zöld-fehér együttes három évtizeden keresztül uralta az NBA-t, és ha nem következett volna be egy tragédia, talán a negyedik is összejött volna.

Arnold Jacob Auerbach sorsa már gyakorlatilag akkor eldőlt, amikor megszületett 1917. szeptember 20-án. Az első világháború utáni Brooklyn nem volt épp a világ legbarátságosabb helye, és bár családja nem nélkülözött, az orosz zsidó bevándorló apja által üzemeltetett ruhatisztító annyi pénzt azért nem hozott a konyhára, hogy dőzsöljenek. Aztán beütött a világválság, a munkanélküliség a környéken elérte az ötven százalékot, a szegények pedig kosárlabdázással múlatták az időt. Másra nem volt pénzük.

A kis Arnold az iskolában és a közeli utcai pályán is imádott pattogtatni, nyerni pedig még annál is jobban.

Elképesztő versenyszellem lakozott benne, nagyon könnyen el tudott vörösödni, innen kapta a Red becenevet. Ami aztán annyira ráragadt, hogy egy idő múlva már mindenki így hívta.

Helyi szinten ügyes játékosnak számított, annyira, hogy sportösztöndíjat kapott a George Washington Egyetemre, ahol két felismerésre jutott: kosarasként nem fog megélni, viszont nagyon szeretne tanítani.

Huszonnégy évesen el is helyezkedett az oktatásban, tanársegéd lett az egyetemen, valamint elkezdett edzeni egy gimnáziumi kosárcsapatot. Aztán 1943-ban besorozták, a fronton azonban nem kellett helytállnia, a tengerészgyalogság kosarasaival kezdett el dolgozni.

1946-ban leszerelt, és már majdnem visszament tanítani, amikor az NBA elődjének számító BAA-ban szereplő Washington Capitols tulajdonosa megkereste egy állásajánlattal.

Három közepesen sikeres szezon után átnyergelt a Tri-Cities Blackhawkshoz, ott azonban úgy összeveszett a tulajjal, hogy egy szezon után otthagyta őket. Ennek pedig később komoly jelentősége lett.

Ekkor találta meg őt Walter Brown, a Boston Celtics alapítója, ő pedig rögtön első intézkedésével magára haragította a várost. Ugyanis az 1950-es NBA-újoncbörzén Bob Cousy helyett Chuck Share-t, később pedig Chuck Coopert is draftolta. Hogy mi volt ezzel a baj? Cousy egyrészt a Bostonhoz közeli Holy Cross Főiskolára járt, ami miatt a bostoniak imádták, Cooper pedig fekete volt. Utóbbival hatalmas port kavart, ő lett ugyanis az első klubvezető, aki színes bőrű játékost draftolt.

Aztán a híres ír szerencse is megsegítette, Cousy végül mégis a Boston játékosa lett, bár ennek eleinte egyik fél sem örült. Red nyíltan kritizálta Cousyt, és elég kemény jelzőkkel illette, az irányító látványos, már-már cirkuszi játékstílusa pedig igencsak távol állt a pragmatikus mester elképzeléseitől. Auerbach ugyanis három dologra esküdött: kemény védekezés, lepattanózás és gyors indítás, Cousyról pedig úgy gondolta, hogy nem túl hatékony karmester.

Azon ritka esetek egyike volt ez, amikor Auerbach tévedett.

Cousy lett az NBA történetének első sztárirányítója, a Celtics dinasztiájának egyik alapköve. Igaz, az első néhány évben nem termett sok babér a Boston számára, a rájátszásban rendre elhasaltak. Red tudta, hogy a sikerekhez kell egy domináns center, aki uralni tudja a saját palánk alatti területet, jól lepattanózik és védekezik, valamint a támadásokat is gyorsan el tudja indítani. Hiszen, ahogy mindig is hangoztatta:

A magasságot nem lehet tanítani.

Aztán meg is találta ezt az embert az ország túloldalán, a San Francisco Egyetemen. Úgy hívták, hogy Bill Russell, aki jelentkezett az 1956-os draftra. A Celtics viszont csak a hetedik helyen választhatott, az pedig a napnál is világosabb volt, hogy Russell ott már nem lesz elérhető, így Rednek cselekednie kellett. Felhívta volt főnökét, Ben Kernert, aki a Tri-Citiest addigra St. Louisba költöztette, hogy tárgyaljanak. A Hawksé volt a második választás joga, és mivel meglehetősen gyenge volt a játékoskerete, Kernernek kellettek a sztárok. Viszont semmiképp sem feketék, mert azért St. Louisban meglincselték volna, hiszen Missouri államban akkor még bőven tombolt a rasszizmus.

Auerbach a második választásért felajánlotta a csapat legeredményesebb játékosát, Ed Macauleyt, Kernernek viszont ez sem volt elég, Cliff Hagant is elkérte, Auerbach pedig belement. Később Macauley és Hagan is bekerült a Hírességek Csarnokába, de Bill Russell teljesen más kategória.

Azonban volt még egy kis bökkenő: az első választási jog a Rochester Royals csapatáé volt. Auerbach ekkor már bevonta Walter Brownt is az üzletbe, aki történetesen az Ice Capades nevű, a Jégrevühöz hasonló produkció tulajdonosa is volt.

A Royals tulaja, Les Harrison pedig nagyon szeretett volna egy előadást a csarnokában, így létre is jött a paktum: egy jeges show Rochesterben, cserébe a Boston elviheti Russellt. Azt valószínűleg Auerbach sem gondolta, hogy minden idők egyik legjobb, bajnoki címek tekintetében pedig legsikeresebb játékosát szerzi meg egy kis jeges-táncos hakniért.

Ja és persze két komoly klasszisért. Ráadásul Russell első felkészülési meccse olyan borzalmasan sikerült, hogy Auerbach elkezdett aggódni a saját állásáért. Áthívta magához a fiatal centert, és hosszasan elbeszélgetett vele.

Ez is mutatja, milyen edző volt. Sosem volt nagy stratéga, összesen körülbelül tíz támadófigurában ki is merült a repertoárja, de nem is kellett több, mivel mindenkinél jobban értett a játékosok nyelvén. Nagyszerű pedagógus és pszichológus volt, tűzbe ment a tanítványaiért, de ők is érte. Az edzéseken brutálisan meghajtotta őket, főleg a vereségek után, így szép lassan elkezdtek félni attól, hogy veszítenek. A meccsek előtt mondvacsinált dolgokért elkezdett piszkálni néhány játékost, csak hogy feltüzelje őket. De ezzel együtt is tisztelte őket, és ez kölcsönös volt. Egyik mentoráltja, Tom Heinsohn úgy jellemezte, hogy a Celtics olyan volt, mint a maffia, és Auerbach volt a családfő.

A meccsek alatt sem fogta vissza magát, nála többször egy edzőt sem állítottak ki meccsről. Persze sokszor ez is csak színház volt, próbálta magán tartani a reflektorfényt, hogy ne nehezedjen akkor nyomás a játékosaira. Annyira vehemens tudott lenni, hogy gyakorlatilag bárkinek nekiment volna, ha kell. Volt, hogy Bill Russellnek kellett megvédenie Wilt Chamberlaintől. Később, már 66 évesen a százhúsz kilós Moses Malone-ba kötött bele. A játékvezetők pedig olyanok voltak számára, mint kerti kutyának a postás; az öltözőig kergette őket néha, még akkor is, amikor már nem volt vezetőedző, csak általános igazgató.

Russell első idényében a csapat végre átlépte saját árnyékát, és bejutott az 1957-es nagydöntőbe, ahol épp a St. Louis Hawks volt az ellenfél. Az első meccs előtt a bostoniak észrevették, hogy a gyűrű alacsonyabb a szabványnál, ezért komoly szócsata alakult ki a pályán.

Megjelent Ben Kerner is, aki rasszista kifejezéseket üvöltve fenyegette Russellékat, mire Auerbach odalépett hozzá, és egy tökéletes horoggal betörte az ellenfél tulajdonosának orrát.

Ez megadta az alaphangot egyrész a szép rivalizálásnak, másrészt a finálénak is, amelyből a Celtics jött ki győztesen. Egy évvel később a Hawks visszavágott (Russell ekkor sérült volt), utána viszont beköszöntött a totális egyeduralom korszaka: 1959 és 1966 között sorozatban nyolcszor lett bajnok a Boston, ez azóta is rekord. Auerbach 1965 nyarán bejelentette, hogy már csak egy szezon van hátra a pályafutásából, úgyhogy ha valaki le akarja győzni, annak ez az utolsó esélye. Senki sem tudott élni vele.

A játékosok és ő sem unta meg a folyamatos sikert, ami nagyban neki köszönhető. Minden esetben, amikor címvédőként nekivágtak az új szezon előtti felkészülésnek, így köszöntötte a többieket:

Élveztétek a nyarat? Ahogy büszkén, kitolt mellkassal, bajnokként sétálgattatok bárhol, tudván, hogy a világ legjobb kosárcsapatának vagytok a tagjai? Igen? Ha jövőre is ilyen nyarat akartok, akkor kezdjünk el dolgozni!

Az etnikai korlátok ledöntésében is elévülhetetlen érdemei voltak: 1964-ben ő volt az első, aki kizárólag feketékből álló kezdő ötöst nevezett egy mérkőzésre, majd miután befejezte az edzősködést (de maradt klubvezető), Bill Russellt jelölte meg utódjaként, aki az amerikai majorsportok első színes bőrű edzője lett.

Aztán 1967-ben még visszatért egy meccsre, ő irányította a keleti All Star-csapatot a gálán, de annyira kikelt magából, hogy itt is kiállították. Ez a bravúr rajta kívül soha senkinek nem jött össze.

Szerepváltása után sokan fellélegeztek, szó szerint. Ugyanis edzőként rendszeres szokásává vált, hogy amikor a Celtics a negyedik negyedben már nagy előnnyel vezetett, és rég eldőlt a meccs, széles mosollyal rágyújtott egy szivarra a kispadon.

Visszavonulása után egy évvel, 1967-ben a legjobb edzőnek járó trófeát elnevezték Red Auerbach Trophynak, a nyertes pedig nem serleget kap, hanem egy miniszobrot, amely azt ábrázolja, ahogy Red a kispadon szivarozik.

Amíg edző volt, olyan játékosok maradtak bajnoki cím nélkül, mint Wilt Chamberlain, Jerry West, Elgin Baylor vagy Oscar Robertson. Baylor volt az NBA első szuperatlétája, a másik három úriember pedig vitán felül ott van minden idők húsz legjobb játékosa között.

De Auerbach és a Boston ellen mind kevésnek bizonyultak, még úgy is, ha összeálltak egy csapatba.

Russell játékos-edzőként további két bajnoki címhez segítette a Bostont, majd visszavonult, Auerbachnak pedig az ifjú John Havlicek köré kellett felépítenie a következő csapatot. Persze kellett egy center is, akit ki is szemelt magának. Szerencséjére az 1970-es draft piszok erős volt, a Celtics pedig a negyedik helyről választhatott. Red egy olyan játékos megkaparintásában bízott, aki egy nem túl híres egyetemen kosarazott; úgy hívták, hogy Dave Cowens. Tudta, hogy a többi NBA-csapat nem igazán figyelte, viszont amikor Cowens a draft előtt nyilvános edzéseken vett részt, bárki megnézhette, mit tud. Auerbach is jelen volt természetesen, majd egy-két hiba után felkiáltott:

Ez a gyerek nem is tud kosarazni!

Aztán kisétált a teremből. Néhány nappal később pedig lecsapott a játékjogára, és a Cowens–Havlicek-tengelyre épülő Celtics 1974-ben és 1976-ban is bajnok lett Tom Heinsohn vezetésével.

Abban a garnitúrában azonban ennél nem volt több, a következő két év mélyrepülést hozott, ráadásul hősünknek az új tulajjal sem volt felhőtlen a viszonya, aki a megkérdezése nélkül ütött nyélbe különböző transzfereket. 1978-ben Massachusetts állam legrosszabbul őrzött titka volt, hogy Auerbach a New York Knickshez fog távozni. Szabad kezet és jóval több pénzt kapott volna, mindezt a szülővárosában. Lehetetlennek tűnt a lelépését megakadályozni.

De Boston nem engedte. Nem a Celtics, hanem a város. 

A taxisok állandóan próbálták győzködni; ha étteremben evett, a pincérek duruzsoltak neki, a rádiós műsorvezetők külön szegmenseket szántak a könyörgésre, az utcán a járókelők zokogtak, amikor meglátták.

Red nem tehetett mást, engedett a nép tomboló imádatának, és maradt. Következett az 1978-as draft, ahol a hatodik helyen egy bizonyos Larry Birdöt választott ki. Akkor ez még rizikós lépésnek számított, Birdnek ugyanis még volt hátra egy egyetemi éve, és mivel nem volt köteles aláírni a Celticshez, benne volt a pakliban, hogy a csapat elveszíti, ő pedig újrajelentkezik az 1979-es draftra. Nem így történt, Bird végül megkapta a sporttörténelem legnagyobb újoncszerződését.

Auerbach gyorsan elpasszolta Detroitba két draftcetliért azt a Bob McAdoo-t, akit az új tulaj a beleegyezése nélkül hozott, ez pedig később óriási húzásnak bizonyult. A Pistons ugyanis holtversenyben utolsó lett 1980-ban, a drafton pedig elsőként választhatott volna. A jog viszont már a Bostoné volt, 

Auerbach pedig összehozta minden idők egyik legnagyszerűbb üzletét: az első választási jogot eladta a Golden State Warriorsnak a harmadik választásért és Robert Parish-ért, a harmadik helyen pedig kihúzta Kevin McHale-t.

Ezzel összeállt a Bird–McHale–Parish-trió, amely valószínűleg az NBA történetének legerősebb frontcourtja. Az eredmény három további bajnoki cím és egy páratlan rivalizáció újraélesztése a Magic Johnson, Kareem Abdul-Jabbar és James Worthy fémjelezte Los Angeles Lakers ellen.

Auerbach egyébként ekkor már túlnőtt a Celticsen, és a kosárlabda legfontosabb nagykövete lett. A vezetésével elindult a Red on Roundball sorozat, amelyben négy-öt perces videókban tanítja a játék alapjait a kor legkiválóbb játékosainak segítségével. A hetvenes és nyolcvanas években az országosan közvetített mérkőzések félidejében vetítették ezeket.

Az 1985–86-os Celticsről úgy beszélnek a mai napig, mint az egyik legerősebb csapat valaha. Az volt az utolsó olyan alakulat, amelyiknek a bajnoki címét Red megélte. De az nem rajta múlt, hogy nem volt több. Az azt követő drafton ugyanis a második helyről választhatott a csapat, köszönhetően egy korábbi Auerbach-varázslatnak, amikor a Seattle SuperSonicsot húzta le. A Boston Len Bias játékjogát foglalta le, akit sokan a két évvel idősebb Michael Jordanhez hasonlítottak. Ugyanannyira atletikus volt, tudott dobni középtávolit, csak egy kicsit nagyobbra is nőtt Jordannél. Egy bivalyerős csapathoz került, ahol nyugodt tempóban fejlődhetett, nem kellett azonnal vezérré előlépnie, ráadásul Larry Birdtől tanulhatott. Volna.

Bias ugyanis két nappal a draft után visszatért a régi kollégiumába, hogy megünnepelje az eseményeket az egyetemista barátokkal, de túladagolta a kokaint, amibe belehalt. Auerbach briliáns manőverezéseivel megalapozta, hogy a csapatnak a Bird-éra után is fényes legyen a jövője, ám az élet, pontosabban a halál közbeszólt. És nem utoljára.

Egy évvel később a csapat Reggie Lewist választotta ki az újoncbörzén, aki Biashoz hasonlóan kiscsatárposzton játszott. Mivel Larry Bird teste egyre ramatyabb állapotban volt, Lewis játékpercei évről évre folyamatosan emelkedtek. Bird és McHale is visszavonult, megtörtént az őrségváltás, Lewis kezébe került a stafétabot, akit 1992-ben az All Star-gálára is meghívtak. Aztán 1993. április 29-én Lewis a Charlotte Hornets elleni playoffmeccs első félidejében összeesett a pályán, néhány másodpercig eszméletlenül feküdt. Majd felkelt és bement az öltözőbe, másnap pedig felkereste a város legjobb specialistáit, akik arról tájékoztatták, hogy olyan szívrendellenessége van, ami miatt abba kell hagynia a sportot.

Lewis nem nyugodott bele, kért egy másodvéleményt, dr. Gilbert Mudge pedig egy kevésbé súlyos betegséget diagnosztizált nála, habár arra ő is felhívta a kosaras figyelmét, hogy nem lesz jó vége, ha folytatja a játékot. Lewis ennek ellenére elkezdett dolgozni a visszatérésen, de három hónappal később edzés közben szívrohamot kapott, és meghalt.

Auerbachot mindkét tragédia megviselte, a második kiváltképp. Ekkorra egyet hátralépett, már nem motiválták az üzletelések, a csereberék és a tárgyalások. Szeretett volna a háttérben maradni. 1997-ig elnökölte a klubot, de többnyire már Washingtonból tette, ahol egyébként ugyanúgy tisztelték, mint Bostonban. Minden kedden 11-kor betért a kedvenc kínai éttermébe, és vendégül látta pár barátját. Az volt az Egyesült Államok fővárosának legexkluzívabb asztaltársasága.

2001-ben ismét elnöknek választották, és haláláig, 2006. október 28-ig töltötte be a pozíciót. 56 évet húzott le a Boston Celtics kötelékében és emelte a klubot a lehető legmagasabbra. Bill Russell és Larry Bird személyében két halhatatlan legendát adott a világnak, de a kosárlabdát is új alapokra helyezte. Szerepe, jelentősége transzcendens, olyan alakja volt a sportnak, akihez hasonló aligha fog születni. Bostonban és a sportvilágban is betölthetetlen űrt hagyott maga után, emlékét azonban mindenki őrzi, ki így, ki úgy. A városban szobrot is emeltek neki, de a leginkább jellemző felirat néhány étteremben maradt fenn:

Szivarozni szigorúan tilos, kivéve Red Auerbachnak.

(Borítókép: Harry T. Mangurian tulajdonos, Red Auerbach igazgató, Larry Bird és Bill Fitch vezetőedző Larry Bird bemutatásakor, 1979-ben. Fotó: Getty Images)