Sokba fájhat az HBO-nak az érthetetlen karaktergyilkossága

Amikor Jeff Pearlman 2014-ben megírta a Showtime című könyvét, talán ő maga sem gondolta, hogy a HBO egyszer filmvászonra viszi majd. A téma alapból hálás, hiszen a kosárlabda felemelkedését jelentő 80-as éveket dolgozza fel. Az addig stagnáló vagy inkább a lejtőn lefelé csúszó NBA-be 1979-ben megérkezett két sztár, Magic Johnson és Larry Bird, akik kirángatták a morális és gazdasági gödörből a ligát, hogy aztán Michael Jordan hatalomátvételével a világ egyik legnépszerűbb bajnokságává váljon.

Noha a Boston Celticset is izgalmas lenne végigkövetni ebben a korszakban, hiszen a zöld-fehér csapat is rendkívül sikeres volt ekkor, ráadásul Larry Bird és Red Auerbach is olyan karakterek, akikre egy egész sorozatot fel lehetne húzni, a Lakers még ennél is vonzóbb. A színes és harsány 80-as évek sehol sem pörögtek akkora fordulatszámon, mint Los Angelesben, amit a Lakers új tulajdonosa, Jerry Buss maximálisan kiélvez. Adjunk hozzá még egy feltörekvő szupersztárt 1000 wattos mosollyal (Magic Johnson), az ő ellenpólusát, a rutinos, már akkor legenda státuszban tetszelgő centert (Kareem Abdul-Jabbar), akit a kosárlabdánál jóval fontosabb és magasztosabb dolgok éltetnek, egy kis híján tragikusan végződő balesetet és az azt követő kálváriát, egy hullát a csomagtartóban, rengeteg személyes tragédiát, tudatmódosítót, valamint szexualitást, és meg is vagyunk. Mit lehet elrontani?

Egy laikus számára lehet, hogy semmit, de aki szereti a kosárlabdát, és nehezen vonatkoztat el az igazságtól, az talál kivetnivalót a Winning Time-ban. Nem tudjuk, Jerry West mit ártott az ötletgazdáknak, de ahogyan az egykori hátvédet ábrázolják, az tulajdonképpen karaktergyilkosság. Nézzük, miként bántak el a sportág egyik legnagyobb legendájával. Előre szólunk, sok lesz a szőrszálhasogatás és a spoiler.

A kosárlabda és főként az NBA nem tartana ott, ahol, ha nincs Jerry West.

A Winning Time még ebből is paródiát csinál, méghozzá hamisan. A pilot részt rendező Adam McKay nem késlekedik azzal, hogy bemocskolja Westet, egy idegbeteg zsarnoknak mutatja be, aki az anyatejjel szívta magába a káromkodást, a dührohamokat, az alkoholizmust és a lúzerséget. Való igaz, hogy játékosként kilencszer jutott döntőbe a Lakersszel, és abból nyolcszor kikapott. Pechére ezt az érát uralta az Auerbach vezette, Bill Russell-féle Celtics, amelyet szinte lehetetlen volt legyőzni. West a mai napig az egyetlen olyan játékos, aki úgy érdemelte ki a döntő MVP-díjat, hogy nem lett bajnok. Az emberfeletti teljesítmény sem volt elég az ellen a Celtics ellen.

Mivel megszállottan perfekcionista ember, elképzelhető, hogy valóban rémálmok gyötörték vagy gyötrik. De sosem volt dühöngő őrült, és az adaptált könyvben sem ilyennek festi le Pearlman.

West tényleg jobban szerette volna, ha a Lakers Sidney Moncriefet választja az 1979-es újoncbörzén, de nem legelső helyen. Az ő elképzelése az volt, hogy a csapat eladja az első számú draftjogot egy későbbi cetliért és egyéb értékekért, így valószínűleg Moncriefet is megszerezte volna, valamint további játékosokkal is megerősíthette volna a keretet. Nem mellesleg a sorozat megbolygatja az idővonalat is, West ugyanis már rég nem volt a Lakers edzője akkor, amikor a klub ledraftolta Magicet. Azaz nem tört emiatt golfütőt, és nem dobta át a döntő MVP-trófeáját sem az iroda ablakán.

Nemcsak akkor, máskor sem, ezt Abdul-Jabbar mellett a játékosok közül Michael Cooper és Jamaal Wilkes is megerősítette egy közleményben, valamint Claire Rothman is megjegyezte, hogy West valójában a szöges ellentéte annak, mint amilyennek a Winning Time-ban feltüntetik. Egy kimért, higgadt, mindenkivel korrekt fickó, aki még a hangját sem emeli fel soha.

A Lakersnél töltött időm alatt mind játékosként, mind vezetőként azt tapasztaltam, hogy Jerry egy kiegyensúlyozott profi, aki visszafogottan kommunikál. Számomra mindig pozitív és bátorító volt a jelenléte. Soha nem láttam vagy hallottam dühöngeni, ordibálni, egyszerűen nem olyan a személyisége. Még akkor is megőrizte a nyugalmát, ha vitázott valakivel. És sosem tört-zúzott

– mondta Mitch Kupchak, a Lakers korábbi játékosa, majd később általános igazgatója.

Érdekes, hogy a leginkább West-centrikus epizódot az a Jonah Hill rendezte, akinek van már tapasztalata hasonló, igaz történeten alapuló sportos produkcióval. Az egyik első, nem bohóckodós szerepét 2011-ben kapta a Moneyballban (Pénzcsináló), amikor Billy Beane (Brad Pitt) segédjét, Peter Brandet alakította. És bár nyilván abban a filmben is voltak csúsztatások, színezések, fikciók (Brand például kitalált karakter), senkit nem feketítettek be pusztán a drámaiság kedvéért.

Itt viszont akadnak totálisan kiaknázatlan szereplők. Bill Sharman, a Lakers általános igazgatója csak elvétve tűnik fel, és az eddigi részek simán elsiklanak az ő útja fölött. Játékosként négy bajnoki címet nyert a Bostonnal, aztán amikor felhagyott a játékkal, edzőnek állt, és némi kitérővel az ősellenség Los Angeles Lakers kispadjára került, az 1972-es bajnoki címhez már ő segítette az aranysárga-lilákat. Azaz West edzője is volt, nem mellesleg őt aztán tényleg nem sokan kedvelték, mert egyrészt mindenkit ütött-vágott a pályán, másrészt trénerként ő volt az, aki kitalálta a reggeli dobóedzést, amit azóta is utál mindenki.

Az edzői trió szálával is akadnak gondok. Jack McKinney ismeretlensége igencsak meglepő, ugyanis ő és Abdul-Jabbar dolgozott már együtt Milwaukee-ban egy évet. Aztán amikor a szörnyű balesete után felépül, hirtelen ő lesz a gonosz, mert szeretné visszakapni a munkáját, és folytatni azt a forradalmi építkezést, amit elkezdett?

Asszisztense, a Shakespeare-t szavaló Paul Westhead borzalmasan esetlennek és balféknek tűnik, akinek az egyetlen pedagógiai eszköze a passzív agresszió Spencer Haywooddal szemben, de aztán abba is beletörik a bicskája. Mi lesz akkor, amikor elér oda a sztori, hogy a döntő alatt kirakja a csapatból a keményfiút, amiért az az egyik edzésen elalszik? Hirtelen bátor lesz? Egyébként valószínűleg sosem forgott veszélyben az állása, és a csapat sem teljesített vele rosszul, McKinney balesete után 19 győzelmet és 9 vereséget hozott össze a kérdéses idegenbeli túra előtt.

Pat Riley sem tűnik annak a stricinek, aki valójában, bár őt könnyebben el lehet képzelni, hogy eljut arra a szintre, mint hogy Westhead tököt növesszen a következő részekben. Apropó, Riley. A sorozattal ellentétben nem 1979-ben, hanem már 1977-ben beült Chick Hearn mellé közvetíteni, aki egyébként szintén oltári rohadékként van beállítva.

Vic Weiss halála igazi jackpot volt a készítők számára, csak aztán nem váltották be. A promóter gyilkosát a hatóságok azóta sem találták meg, bár eléggé kézenfekvő, hogy a maffia lehetett, ugyanis komoly tartozásai voltak az alvilág irányába. A Winning Time-ban feltűnik a csomagtartóba zárt hullánál Jerry Buss névjegye, ami egyébként nem volt ott, és nem is lehetett volna, ugyanis akkor még nem is ő volt a Lakers tulajdonosa. De ha már ennyire megindult az írók fantáziája, miért nem erőltették ezt a vonalat a későbbiekben? Így lett egy ütős epizódzárás, aztán egy temetés, és kész. Ezért tök fölösleges volt kitalálni valamit.

Ugyanennyire szükségtelen West démonizálása, hiszen a sorozat az őrült szakvezető nélkül sem sérülne, annyit nem ad hozzá a torzított személyisége a produkcióhoz, hogy ne lehetne nélkülözni. Lehet, hogy az igazi, introvertált, csendes és vérprofi West unalmasabb lenne, de annyi egyéb vasat lehet ütni, hogy ez bőven beleférne. Az HBO viszont a hitelességet feláldozta a show oltárán, most pedig megy a pislogás, hogy West miért követel nyilvános bocsánatkérést, és miért álltak be mögé többen is. 

Jerry West az NBA történetének egyik legfontosabb személye. Éppen a történet középpontjában álló Showtime Lakersnek az egyik fő letéteményese. Aki aztán a következő dinasztiából is oroszlánrészt vállalt, hiszen 1996-ban ő volt az, aki leigazolta Shaquille O'Nealt, majd az addigi kezdő centerért, Vlade Divacért cserébe megszerzett egy 18 éves zöldfülű gimnazistát, Kobe Bryantet, aztán odavitte edzőnek Phil Jacksont. Később ő csinált ütőképes csapatot a Memphis Grizzliesből, majd ő csábította Kevin Durantet a Golden State Warriorshoz, és kulcsszerepe volt abban is, hogy Kawhi Leonard a Los Angeles Clippershez szerződött. Egy idegbeteg alkoholista aligha lett volna erre képes, és biztosan nem állna köztiszteletben immáron 60 éve az NBA-ben.

De most ő is megtanulta a leckét: Hollywoodban bárkit besároznak a nézettségért. Az HBO azóta válaszolt neki, a cég nagyjából ugyanazt a feliratot szajkózza, ami az epizódok elején felhívja a figyelmünket arra, hogy nem minden úgy történt, ahogy a sorozat mutatja.

Ott úgyis tudjuk, mi lesz a vége, már ha át nem írják a valóságot. A második évadot már berendelték, de az NBA-legendák összefogása váratlan akadályokat gördíthet elé.

(Borítókép: Jerry West és Magic Johnson a 2018-as NBA All Star-gálán. Fotó: Getty Images)