Scottie Pippen parittyával indult el a Michael Jordan elleni atomháborúba

Michael Jordannek szinte mindig minden összejött. A körülmények többször játszotta a kezére, mint nem, nagyjából bármibe belevágott, azt siker koronázta (kivéve a szerencsejátékot, a baseballt és Washingtont). Pontosan ez történt a Last Dance-szel is: 2020 márciusában berobbant a Covid, a világ leállt, abba pedig beletartozott az élő sport is. A sportfogadóknak csak a belorusz és a nicaraguai futballbajnokság maradt, viszont a mezei szurkolók számára a klasszikusok újranézésén kívül csak a Last Dance nyújtott vigaszt.

Jordan nemcsak bankot robbantott, hanem azokat is emlékeztette arra, hogy ő a király, akik ezt kétségbe vonták volna. Maradéktalanul kihasználta, hogy anno Adam Silver azt ígérte neki, ha majd egyszer engedélyt ad arra, hogy feldolgozzák a brutális mennyiségű nyersanyagot az 1997–98-as idényből, akkor az egészből kizárólag olyan narratíva kerekedhet, amelyben övé az utolsó szó. A sztoriban, valamint a megalkotásban is. 

Róla pedig már akkor is lehetett tudni, hogy bárkit elpusztít, aki az útjába kerül. Sőt, azt is, aki nem, csak kell neki egy ellenség. 2020-ban pedig még azok is áldozatául estek, akikkel vállvetve harcolt a bajnoki címekért.

Így járt Scottie Pippen is, ami talán minden nézőt sokkolt. De mint kiderült, őt magát nem. Mint írja:

Micsoda naivitásnak bizonyult részemről bármi egyébre számítani!

A fenti sorok a saját önéletrajzi könyvében olvashatók, amelynek a címe: Unguarded – Az én igazi történetem.

Meg sem próbálja véka alá rejteni, hogy ez egy reakció a Last Dance-re, egyrészt, hogy más megvilágításba helyezze az őt érintő sztorikat, másrészt, hogy végre övé legyen a reflektorfény. Egyszer, Jordan első visszavonulásakor már megkapta, bár akkoriban is MJ-ről és az alsóbb ligás baseballozásáról szólt minden, így maximum az NBA-t követő sajtó pillantott rá olykor-olykor.

A mostani válasz sem túl bombasztikus, mert gondoljunk csak bele: a Last Dance akkor került fel a Netflixre, amikor az egész világ ki volt éhezve bármilyen újszerű sporttartalomra. Pippen pedig „csak” egy könyvig jutott, ami aztán vagy a kezébe kerül valakinek, vagy nem. Viszont örömhír, hogy nyáron magyar kiadásban is megjelent, hála a G-ADAM Kiadónak.

Ami a tartalmat illeti, nehéz eldönteni, hogy ez mosakodás, bosszúhadjárat, esetleg egy részletgazdag önéletrajz vagy mindhárom.

A Last Dance inkább szólt Michael Jordanről, mint a Chicago Bullsról. Az az ő története. Ez a könyv pedig az enyém!

– olvasható a hátoldalon. Pippen Michael Arkush személyében kapott egy bestsellerírót segítségül, a Bulls-legenda szerint ő volt az, aki az exkosarast a megfelelő irányba terelte, még akkor is, ha nem akart arrafelé haladni.

Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudni, lehet, hogy éppen Arkush volt az, aki tompította a Jordan-utálatot, de elképzelhető ennek az ellenkezője. Az viszont biztos, hogy az eladási számok növelésének érdekében komoly mennyiségű olajat locsoltak a Pippen–Jordan-viszony tüzére, amit sokak szerint a Last Dance gyújtott be. Ez persze csak féligazság, hiszen ők ketten sosem voltak kebelbarátok, és ez a könyvből is kiderül. A helyzeten pedig az sem segített, amikor Pippen 2017-ben az ESPN-en élő adásban rukkolt elő azzal az istenkáromlással, miszerint szerinte LeBron James jobb játékos Michael Jordannél. Még akkor sem, ha az egész csak egy rettenetesen előadott színjáték.

Tyúk és tojás, akció és reakció, igazából teljesen mindegy, ki mivel és mikor kezdte. A szájkarate legfrissebb menete ez a könyv (legalábbis a megjelenésekor az volt, azóta viszont Pippen exfelesége elkezdett randizni Jordan fiával, Marcusszal, amihez MJ Facebook-posztban gratulált), de senki se higgye azt, hogy Pippen 300 oldalon keresztül teregeti Jordan szennyesét. Sőt.

Persze ez inkább a szabályerősítő kivételek kategóriája.

De igen, Jordan mellett másokat is bedob a busz alá, még nagyobb lendülettel, mint MJ-t. Isiah Thomast és Jerry Krause-t sem kíméli, és aki látta a Last Dance-t, azt aligha lepi meg Pippen húzása. Ha van, aki még Jordannél is jobban utálta Thomast, az Pippen, és ez kölcsönös a mai napig, amit sosem titkoltak a felek. Krause nézőpontját pedig már sosem fogjuk megtudni, ilyen szempontból Pippen hadjárata semmivel sem etikusabb, mint Jordané volt. Tehát a végén nemhogy nem Jordan lett az ellenség, hanem inkább ugyanazt a halott embert kezdi rugdosni. Aztán a könyv végén mégis jön a nagy pálfordulás. 

Pippen gyerekkora korántsem volt egyszerű, a tragikushoz inkább közelebb áll. NBA-s őstörténet szempontjából nem totálisan kuriózum, rengeteg hasonlót ismerünk, de a 12 testvér, valamint az ellátásra szoruló apa és báty azért eléggé különlegessé és a legkevésbé sem irigylésre méltóvá teszi.

A kosárlabda már kiskorától kezdve jelen volt az életében, de főleg a kisvárosi pályán és nem a gimnáziumban, ahol a csapatból majdnem kirúgták. A „grundon” ő is szeretett egy példakép bőrébe bújni, viszont akit választott, azzal sokakat meglephetett.

Talán azon is tágra nyílnak a szemek, amikor Pippen elárulja, ki az, aki mindenáron meg akarta őt szerezni az NBA újoncbörzéjén. Vagyis, aki ismeri a körülményeket, azt nem biztos, hogy sokkolja a tény, inkább a hálás hangnem az érdekes.

Aztán megköttetik a 11+1 éves házasság közte és a Chicago Bulls között, egy viharos, de párját ritkítóan sikeres frigy, amiben saját elmondása alapján Pippen úgy tűnik, inkább áldozat egy sokfejű, elnyomó sárkány mellett. Többször válásért kiált – méghozzá nem akármilyen módszerekkel, ezekről eddig talán nem is lehetett hallani –, aztán meggondolja magát. A Bulls is beadná sokszor a keresetet, de valahogy mindig helyreáll a rend. Pippen balhézik szinte mindenkivel a szervezeten belül: kap hideget-meleget a két Jerry, Jordan, Doug Collins, Phil Jackson, Dennis Rodman, Charles Oakley, Toni Kukoc és Horace Grant is. Talán csak Tex Winter az, akiről kizárólag pozitívan nyilatkozik, no meg a kiegészítő emberekről. Pont azokról, akikkel Jordan annyit balhézott.

Viszont abban a másfél évben, amikor Jordannek baseballozhatnékja támadt, ő lett a családfő és az alfa-hím, aki teljesen máshogy bánt velük. 

De szerinte így is bajnokok lehettek volna akkor, csak hát a bírók...

És nem csak a chicagóiakba áll bele. Ugyan élete egyik legszebb élményeként nyilatkozik az 1992-es barcelonai olimpiáról és a Dream Teammel töltött nyárról, mégis talált magának valakit, akit egy kicsit besároz. Persze kitér néhány teljesen abszurd barátságra, ami Barcelonában vagy még előtte, az edzőtáborban köttetett, például ő is jóban lett egy olyan klasszissal, akivel később a döntőben is összecsapott, és aki ellen egy bizonyos pillanatban tökéletesen sikerült végrehajtania egy kis lélektani hadviselést. Hiszen tudjuk, háborúban nincs barátság.

Neki is akadtak olyan „személyes ügyei”, mint amik Jordan esetében a Last Dance legemlékezetesebb pillanatait okozták, viszont ezekben többször is alulmarad. Persze Hue Hollinsszal szemben teljesen tehetetlen volt.

Egy ekkora sztár önéletrajzi könyvében nagyon nehéz meglepetéseket találni, hiszen az egész felnőttkorát a reflektorfényben töltötte, a média szüntelenül a sarkában volt, ráadásul a Last Dance még inkább kitette a kirakatba, még ha nem is teljesen átlátszó üveg mögé.

De a Jordan-propaganda elmesélése 1998-ban véget ér, mintha ott elvágták volna mindenki karrierjét. Az igaz, hogy egy legendás dinasztia utolsó tánca zárult le egy történelmi tempódobással, de ha hiszik, ha nem, az élet ment tovább. Még Jordan is visszatért az NBA-be két szezon erejéig, ám ezt nyilván szeretné meg nem történtté tenni.

Pippen sem maradt Chicagóban (amit végül megköszön Krause-nak), végre aláírta a hőn áhított zsíros szerződést a Rocketsnél. Viszont a houstoni Areioszpagosz-projekt csúnyán megbukott, ő pedig továbbállt, de még gyorsan odaszúrt egyet Charles Barkley-nak.
Szeretett volna ismét összeállni Phil Jacksonnal, aki a Shaquille O'Neal és Kobe Bryant fémjelezte Los Angeles Lakers kispadjára ült le, ám az üzlet kútba esett, Pippen Portlandben kötött ki.

Ekkor került utoljára a tűz közelébe, végül pedig visszatért Chicagóba. Igaz, az nem utolsó tánc volt, inkább haláltusa. A teste cserbenhagyta, és csak árnyéka volt önmagának, de legalább onnan vonult vissza, ahonnan elindult, és ahol az egyetemes kosárlabdázás egyik legnagyobb alakjává vált.

Manapság egy könyvvel reagálni egy netflixes sorozatra olyan, mint parittyával atomháborúba indulni, pláne, ha az a széria egy világjárvány elején kerül piacra, amikor a sportkedvelők pont úgy ugrottak rá, mint a kiéhezett piráják.

Más kontextusba helyez bizonyos eseményeket, nem egy fékevesztett kampányfilm. Rengeteg benne a pontos statisztika, és ezekből nemcsak az derül ki, hogy Jordan ember, hanem ő is, ráadásul egy kis objektivitást is ad a műnek. Felelősségvállalásban még úgy is kenterbe veri az Utolsó táncot, hogy azért előszeretettel hibáztat másokat is, ezenkívül új részleteket árul el a Bulls legendás meneteléséről, például a csapaton belüli kapcsolatok nagyobb szerepet kapnak.

Megjelennek igencsak megmosolyogtató hasonlatok is: kiderül, hogy a Detroit Pistons korábbi ügyeletes favágója, Bill Laimbeer bármikor zsebre tenné Nietzschét, és azt is megtudjuk, hogy Jordan a kosárlabda Mihail Barisnyikovja.

Már csak az a kérdés, hogy ez a könyv vajon képes-e az ő állandó titulusát (az NBA legjobb szárnysegédje/másodhegedűse/Robinja) megmásítani.

(Borítókép: Scottie Pippen és Michael Jordan 1997-ben. Fotó: Getty Images.)