60 éves az Álom, akitől még Michael Jordan is félt

A Portland Trail Blazersnél aligha létezik balszerencsésebb kosárcsapat. Elképzelhető, hogy az északnyugat-amerikai klub székházát és mindenféle létesítményét egy indián temetőre építették, sőt talán nincs is más magyarázat az évtizedes pechszériára. Geoff Petrie, Bill Walton, Greg Oden és Brandon Roy egytől egyig arra voltak hivatottak, hogy felvirágoztassák a franchise-t, de az egészségük mindig közbeszólt (Walton azért egy bajnoki címet összehozott a csapatnak).

Van azonban, amikor a balszerencse és egyetlen rossz döntés tudja évekre visszavetni a csapatot, mint ahogyan ez 1984-ben is történt. Az az évi újoncbörze első választási jogát pénzfeldobással döntötték el a Portland és a Houston Rockets között. Micsoda meglepetés, az érme nem a Blazersnek kedvezett, így a főnyeremény, név szerint Akeem Olajuwon a texasiak ölébe hullott.

Sebaj, a fiatalok között volt még egy generációs tehetség, egy bizonyos Michael Jordan. No meg Charles Barkley és John Stockton is ekkor jelentkezett profinak, a Portland azonban nem akarta Jordant, mert ugyanazon a poszton már ott volt nekik az egy évvel idősebb Clyde Drexler, ezért végül Sam Bowie-ra esett a választás. A többi pedig történelem: Jordan és a Chicago Bulls dominálta a 90-es éveket, majd amikor minden idők legjobbjának baseballozhatnékja támadt, és kivett másfél év szabadságot, akkor (ideiglenesen) Olajuwonnak adta át a trónját.

Nem véletlenül tartják az 1984-es draftot a történelem (egyik) legerősebbjének: a világ legjobb játékosán kívül a valaha volt legjobb védő is ekkor került az NBA-be, utóbbi címkére néhány hete már „bizonyíték” is létezik: az NBA-ben az év legjobb védekező játékosának odaítélt díjat 2022 decemberétől kezdve Hakeem Olajuwon Trophynak hívják.

El is lehetne intézni ennyivel a nigériai óriást, hiszen aligha létezik nagyobb elismerés egy ember számára, mint hogy díjat neveznek el róla, főleg, ha még életben van az illető. Maga Olajuwon is elmondta, hogy bő 20 évvel a visszavonulását követően most került fel az egyébként is fantasztikus pályafutására a korona.

De az ő esetében jóval többről van szó, mint egy egydimenziós, csak védekezésben jeleskedő kosárlabdázóról. Épp ellenkezőleg: a 20. század NBA-jének centerei közül ő volt az, aki a legfineszesebb, leglátványosabb, legművészibb módon űzte ezt a játékot támadásban. 

Több szempontból is érdekes jelenség volt az NBA a 90-es években. Abból a szempontból biztosan, hogy erre az évtizedre tehető a centerposzt fénykora, hiszen olyan klasszisok uralták a palánk alatti területet, mint Olajuwon, Shaquille O’Neal, Patrick Ewing, Dikembe Mutombo vagy David Robinson, a teljesség igénye nélkül. Mégis egy náluk egy fejjel alacsonyabb dobóhátvéd, Michael Jordan emelkedett közülük a legmagasabbra, és van ott azóta is.

A legtöbb szupersztárnál úgy szokott kezdődni az életrajz, hogy nagyjából 3-4 éves korában fogott először labdát a kezébe, édesapja/bátyja/nagybátyja rengeteget tanította, iskola előtt és után a közeli pályán dobált, és hasonlók. Olajuwon viszont 15 éves koráig szinte tudomást sem vett a kosárlabdáról. Futballozott és kézilabdázott, aztán amikor az iskolai csapata elindult egy országos versenyen, akkor a diáktársai kérték meg az edzőt, hogy Akeemet (ez volt a születési neve, a H-t 1991-ben adta hozzá) is válogassa be, hátha jó lesz valamire.

Noha nem volt éppen a legügyesebb a labdával, a focinak és a kézinek köszönhető mozgáskoordinációja mindenkinek szemet szúrt. Már 15 évesen is ostromolta a kétméteres magasságot, mégis úgy mozgott, hogy az edzők nem hitték el, amit látnak. Maga a nigériai válogatott szövetségi kapitánya vette a szárnyai alá, aki úgy gondolta, az első dolog, amire megtanítja Olajuwont, az a zsákolás lesz, ha már a neve is azt jelenti, hogy „Mindig a csúcson”. Akeemnak mindössze két napba telt, hogy végre a gyűrűbe húzza a labdát, és ez a két nap tulajdonképpen az egész hátralévő életét meghatározta.

Egyrészt visszafordíthatatlanul beleszeretett a kosárlabdába és a zsákolásba. Hiába volt szinte sokkolóan képzett, a testi erejére is bármikor támaszkodhatott, és a zsákolásnál semmit sem imádott jobban.

Másrészt az a 48 óra tökéletesen megmutatta az egyik legfontosabb, mégis legalulértékeltebb erényét: félelmetesen gyorsan tanult. Gondoljunk csak bele: mennyire gyakran fordul elő, hogy valakiből, aki csak 15 évesen kezd el foglalkozni egy bizonyos sportággal, akár csak versenysportoló váljon? Persze Olajuwonnak a fizikai adottságai is megvoltak ehhez, mégis az emelte a legjobbak közé, amit ő maga sajátított el.

Egykori csapattársa, Vernon Maxwell is ezt emelte ki:

Egész pályafutásom alatt azon dolgoztam, hogy legyen egy normális félhorogdobásom. Hakeem az egyik nap odajött hozzám, és annyit mondott: »Maxy, ezt holnapra megtanulom.« A következő meccsen dobott is egy ilyet, én meg álltam, és nem hittem el, hogy ennyire könnyen megy neki.

Két évvel az után, hogy elkezdett kosárlabdázni, a Houstoni Egyetem ösztöndíjat ajánlott neki. 17 évesen kivándorolt az Egyesült Államokba, és bár az első évében nem játszhatott, a másodikban már rendszeresen beállt csereként, a Houston pedig az egyetemi bajnokság (NCAA) négyes döntőjéig menetelt. Azon a nyáron (1982-ben) egy másik centerlegenda, az akkor 27 éves Moses Malone lett a pártfogója, hónapokig dolgoztak együtt heti négy alkalommal.

Megpróbáltam átzsákolni, ő meg simán arrébb lökött. Tudom, hogy ha ellene képes vagyok játszani, akkor bárki ellen jó lehetek

– nyilatkozta egy évvel később Olajuwon.

Mivel az egyetemi sportolók (akkor még) semmilyen juttatást nem fogadhattak el, ezért szülei finanszírozták négy éven keresztül a tanulmányait. Nem mintha annyira lelkesedtek volna azért, hogy a fiuk kosárlabdával bohóckodik, édesapja például meg volt győződve arról, hogy amint befejezi az egyetemet, és diplomát szerez üzleti jogból, majd hazatér Lagosba, és ketten átveszik az uralmat a cementbizniszben.

Csakhogy közben Akeem 20 éves korára az NCAA legjobb játékosa lett. A nyers tehetség kikupálódott, a magassághoz és erőhöz már technikai tudás, no meg utánozhatatlan lábmunka társult. Ugyan a bajnoki cím egyszer sem jött össze, a Final Fourban mindig ott voltak, 1983-ban őt választották a torna legjobbjának.

1984-ben úgy gondolta, hogy belevág a profi karrierbe, és jelentkezett az NBA draftjára. Ahogy már fent kifejtettük, az első választásról pénzfeldobás döntött a Houston Rockets és a Portland Trail Blazers között. Ő nagyon szeretett volna Houstonban maradni, a Blazersnél viszont ott volt Drexler, akivel az egyetemen együtt kosaraztak, úgyhogy semmiképp sem járhatott rosszul. És ugyan a Rockets már a soraiban tudhatta a 224 centi magas, az előző év legjobb újoncának választott Ralph Sampsont, nem csinált abból ügyet, hogy mellé tegye a 213 centis Olajuwont.

(A legenda szerint a Blazers felajánlotta a draft előtt Drexlert és a második választás jogát a Houstonnak Sampsonért cserébe, de a Rockets nemet mondott. Képzeljük csak el, hogy nézett volna ki a Rockets Drexlerrel, Olajuwonnal és a második cetlivel kiválasztható Michael Jordannel...)

A fináléban az évtized másik meghatározó csapata, a Larry Bird, Kevin McHale és Robert Parish fémjelezte Boston Celtics várt rájuk, ott pedig elfogyott a lendület. Jókora meglepetés lett volna a bajnoki cím, hiszen az 1985–1986-os Bostont ma is minden idők 10 legerősebb gárdája közé sorolják.

Ekkor szinte mindenki úgy vélte, hogy egy új nyugati hatalom van születőben, a Lakers uralmának pedig vége: ugyan Magic és Worthy még bőven a kazetta A oldalát pörgették, Abdul-Jabbar már rendesen benne volt a korban, Olajuwon és Sampson ellen tehetetlennek bizonyult.

Csakhogy Sampsonról kiderült, hogy szörnyen sérülékeny, nem sokkal később meg is szabadult tőle a csapat, amely visszasüllyedt a középszerűségbe. Persze Olajuwon rendkívül produktív volt, főleg védőoldalon: 1989 és 1990-ben is ő lett a lepattanókirály, 1990-ben, 1991-ben és 1993-ban pedig blokkokban sem volt nála jobb, miközben folyamatosan 21 és 25 pont között átlagolt. Az összes létező álom- és All-Star-csapatba bekerült, de közben egyre frusztráltabbá vált a sikertelenség és az alacsony bére miatt. Már majdnem kenyértörésre került sor, amikor 1992-ben megérkezett egy új edző Rudy Tomjanovich személyében. Az új tréner átstrukturálta a támadójátékot, a következő négy szezon pedig mind pontokban, mind gólpasszokban a legtermékenyebbnek bizonyult Olajuwon számára. De nem ez volt a legfontosabb...

1993. október 6-án Michael Jordan sorozatban három NBA-bajnoki cím után hirtelen bejelentette visszavonulását, és átnyergelt a baseball világába. Az addig folyamatosan elhulló kihívók számára felcsillant a remény, hiszen az uralkodó önként állt el az útból. Keleten és nyugaton is óriási tolongás alakult ki a trónkövetelők között, mindenki oda akart férni a tányérhoz.

A nyugati főcsoport rájátszásában óriási meglepetésre a nyolcadik kiemelt Denver az NBA történetében először kiejtette az első Seattle-t, ezzel még egy bajnokaspiráns búcsúzott, de a Rocketsnek így sem akadt könnyű dolga, ugyanis a második körben az előző évi finalistát, a Phoenix Sunst kellett búcsúztatnia. A konferenciadöntőben jött a Utah Jazz Karl Malone-nal és John Stocktonnal, valamint a csaló időmérő emberrel hazai pályán, ám ezt az akadályt így is simán vette a Houston. A fináléban a Bulls legnagyobb keleti riválisa, a New York Knicks várt Olajuwonékra az ereje teljében lévő Patrick Ewinggal a soraiban. 

A két sztárcenter csatáját brutális KO-val nyerte a nigériai óriás, aki a hétmeccses párharc minden mérkőzésén a legtöbb pontot dobta (!), a Rockets pedig 2–3-ról felállva (a hatodik találkozón John Starks győztesnek szánt tripláját blokkolta Olajuwon) megfordította a döntőt, és megnyerte első bajnoki címét.

Egy szóra álljunk meg az MVP-címnél és annál, ahogy azt átvette. Ezt ugyanis úgy szokás megtenni, hogy az egyik rájátszásmérkőzés előtt a komisszár megjelenik a gyönyörű trófeával, majd odaadja a nyertesnek, a közönség és a csapattársak pedig állva tapsolnak. Olajuwon viszont addig nem volt hajlandó átvenni David Sterntől a szobrot, amíg a társai oda nem gyűltek köré, mert mindenképpen szerette volna velük megosztani a dicsőséget. Komplett kosárlabdázó és nagyszerű vezető is volt.

Kétség sem férhetett ahhoz, hogy ő volt a világ legjobb játékosa, az egyetlen, aki a 90-es években ezt elmondhatta magáról Jordanen kívül.

A Rockets célja egyértelműen a címvédés volt, ezért a csapat a szezon közben megszerezte Hakeem haverját, Clyde Drexlert, újra összeállt a legendás tengely. A Houston viszont nem szerepelt valami fényesen az alapszakaszban, és végül csak a hatodik helyen jutott a playoffba, ám azt azért ki kell emelni, hogy 1995 februárjában úgy választották meg Olajuwont a hónap játékosának, hogy gyakorló muszlimként közben tartotta a ramadánt, és minden meccset szinte étlen-szomjan hozott le.

A nyitókörben a Jazz-zel kellett megküzdenie a Houstonnak, méghozzá pályahátrányból. A döntő meccset is idegenben vívta meg a Rockets – sikerrel. Jöhetett a második kör és megint a Phoenix Suns, ezúttal is pályahátrány, ráadásul az ellenfél itt is csak egy meccsre volt a továbbjutástól, de ezt megint megoldotta a texasi alakulat. A nyugati döntőben az a San Antonio Spurs volt az ellenfél, amelynek centere, David Robinson lett a szezon MVP-je, Olajuwon pedig úgy gondolta, megmutatja, ki az úr a háznál.

Pályafutása talán legikonikusabb jelenete az, ahogy Robinsont szenzációs módon beülteti a hintába, és ez tulajdonképpen a teljes párharcot összefoglalta, ugyanis – akárcsak Ewingot – őt is túldobta minden egyes összecsapáson.

A nagydöntőben a fiatalos erőtől duzzadó, Shaquille O’Neal és Penny Hardaway vezette Orlando Magic következett. Az egyetlen gárda, amely 1991 és 1998 között legyőzte úgy a Chicago Bullst a playoffban, hogy Michael Jordan is játszott. Toronymagas esélyesnek számított a Magic, de Olajuwon még egyszer elővette és befűzte az oktatófilmet, a Rockets pedig 4–0-val megsemmisítette a floridaiakat. Hakeem szokás szerint minden alkalommal több pontot szórt, mint az aktuális rivális sztárcenter, az utolsó meccs utolsó másodperceiben pedig egy triplát is behajított Shaq fölött.

A Rockets lett ezzel a legalacsonyabban kiemelt csapat, amely megnyerte az NBA-t, és ekkor hangzott el az azóta szállóigévé vált mondat Tomjanovich szájából:

„Soha ne becsüld alá egy bajnok szívét!”

Érdekes kérdés, vajon mi a 90-es évekbeli NBA legnagyobb igazságtalansága. Az, hogy Malone, Stockton, Ewing, Hardaway, Charles Barkley, Reggie Miller és hasonló klasszisok maradtak gyűrű nélkül, esetleg az, hogy sosem láthattuk a két legjobbat, Jordant és Olajuwont egymás ellen a rájátszásban? 

Amikor a király visszatért, keleten megint beköszöntött az egyeduralom. Olajuwon viszont nem tudta megtartani a trónját nyugaton, a Vének tanácsa-projekt többször is kudarcba fulladt. 1996 nyarán megérkezett Barkley, majd amikor 1998-ban Drexler visszavonult, a helyére Scottie Pippent igazolta le a Rockets az Utolsó tánc után széteső Bullsból, ám a Houston nem talált vissza nagydöntőbe (azóta sem).

Apropó, 1996 nyara: Olajuwon ekkorra végre megkapta az amerikai állampolgárságot és a FIBA-engedélyt is arra, hogy szerepeljen a Team USA-ben, úgyhogy az atlantai olimpián hazai pályán aranyérmet szerzett a Dream Team II-vel.

És még egy párhuzam Jordannel: ő sem egyetlen csapatnál töltötte pályafutását, 2001-ben eligazolt a Toronto Raptorshoz, de 38 évesen, rengeteg sérüléssel a háta mögött már csak epizódszerep jutott neki, 2002-ben pedig be is fejezte.

Úgy vonult vissza, hogy ő blokkolta a legtöbb dobást az NBA-ben, de labdaszerzésekben is megtalálhatjuk az örökranglista 11. helyén. Hogy ez miért nagy dolog? A sorban a következő center, David Robinson a 66. pozíciót foglalja el.

Védőfenoménként marad meg az emberek emlékezetében, és ezt csak erősíteni fogja a róla elnevezett díj, ugyanakkor a 2000-es és 2010-es évek klasszisai, mint például Dwight Howard, Kobe Bryant, LeBron James, Carmelo Anthony és rengeteg más kiválóság azért kereste fel, hogy a palánkhoz közeli centermozgásokat és a lábmunkát eltanulja tőle.

Arra sosem lesz objektív válasz, hogy ki volt minden idők legjobb centere. Bill Russell, Wilt Chamberlain, Kareem Abdul-Jabbar, Shaquille O’Neal és Hakeem Olajuwon közül bárkit mondhatunk, valószínűleg nem fogunk hibázni. Mindannyiuk mellett lehet érvelni, az viszont aligha lehet vitás, hogy Olajuwon volt a legkomplettebb. Az pedig szintén megkérdőjelezhetetlen, hogy Jordan távollétében ő volt az alfahím.

(Borítókép: Az újonc Michael Jordan és Akeem Olajuwon 1985. március 19-én. Fotó: Getty Images)