Ötvenéves a fakezű varázsló, aki két olimpiai aranyat is nyert

Hány profi sportoló mondhatja el magáról, hogy  annyit tudott javítani legnagyobb gyengeségének tartott játékelemén, hogy pályafutása végére az örökranglistán a legjobb háromig kúszott fel? Hogy karrierje legelejétől fogva piszkálták valamiért, címkéket és gúnynevet aggattak rá, amelyeket ő kemény munkával lehámozott magáról, hogy aztán odadörgölhesse az eredményt azok orra alá, akik szemüket lesütve mea culpáznak és utólag megkövetik a téves bélyegzésért.

Jason Kidd pontosan ezt érte el, pedig még csak szüksége sem lett volna rá. 

Mennyi kosarasról hallottuk vagy olvastuk, hogy „persze, jó játékos, hát még ha megtanulna dobni”. A játék egyik legfejleszthetőbb eleme valóban a dobótechnika, de ne gondoljuk, hogy az adottságbeli különbségeken át lehet lépni. Van, aki ebben istenadta tehetség, és van, aki hiába emel rá naponta ötszáz dobást a kötelező edzés előtt vagy után, csak minimálisan vagy még annyira sem fog javulni. Lehet ezzel együtt élni és sikereket elérni? Naná. De ehhez az is szükséges, hogy a játék másik szegmensében valaki kiemelkedő legyen, és kompenzálja a hiányosságát.

Russell Westbrookot szokás Jason Kiddhez hasonlítani, hiszen „mindkettő két lábon járó tripla duplagép, aki nem tud dobni”. A párhuzam tényleg létezik, de kettejük összevetésében inkább hangsúlyosabb a különbség: Kidd játékintelligenciája legtöbbször a csapat eredményességének fő mozgatórugója volt, míg Westbrook esetében többnyire ennek hiánya szabott gátat. Kidd pontosan tudta, mikor milyen tempóban kell játszani, milyen döntéseket kell hozni, míg Westbrooknál csak a padlógázzal előre létezik.

Ez már kevésbé tanítható, Kidd pedig éppen ezért indult előnyből a többiekhez képest fakezűsége ellenére. Fizikumban is jól állt a kezdetektől fogva, és ahogy Red Auerbach is hangoztatta mindig:

a magasságot nem lehet tanítani.

Kidd fiatalon leginkább a testi erejéből élt. Az NBA-ben is magas irányítónak számított, hát még gimnáziumban, ahol már megvolt a 190 centis magassága. Sokan azt hitték, hogy jóval nagyobbra fog nyúlni, már a következő Magic Johnsont látták benne, ő azonban végül megállt 193 centiméternél. Emellett viszont irtózatosan erős volt, ezért ha egy nála gyengébb játékost állítottak rá, hamar eltakarította, amikor meg egy masszívabbat, azt sebességből verte meg.

És akkor még ott volt az esze. Fejben mindenki más előtt járt, méghozzá több lépéssel. Pontosan tudta, mi fog következni, aminek egyrészt védekezésben is hasznát vette, másrészt megalapozta azt a képességét, amivel később a halhatatlanok közé emelkedett: sebészi pontosságú, művészi esztétikával bíró passzok.

Kaliforniai származása és játékstílusa révén a Magic Johnsonnal történő összehasonlításoknak se elejük, se végük nem volt. A San Franciscó-i régióban már középiskolásként is sztárként ünnepelték, majd pont 1992-ben, a Dream Team barcelonai aranyérme és Magic visszavonulása után kezdett el a berkeley-i Kalifornia Egyetemre járni. Az észak-kaliforniai intézmény kosárprogramja finoman szólva sem tartozott a legerősebbek közé, ő viszont mindenképp szeretett volna a szülői ház közelében maradni. 

A következő szezonjában bebetonozta a helyét az ország top egyetemista tehetségei között, aminek köszönhetően az NBA 1994-es újoncbörzéjén a Dallas Mavericks a második helyen lefoglalta a játékjogát. Elsőként Glenn Robinson kelt el, Kidd után pedig a már említett Hill. Mindhárman remek újoncévet produkáltak, de Kidd és Hill egy hajszálnyival jobbat, mint „Big Dog”, így ők ketten megosztva nyerték el az Év újonca-díjat. Erre egyébként ezen kívül kétszer volt példa: 1971-ben (Geoff Petrie és Dave Cowens), valamint 2000-ben (Elton Brand és Steve Francis).

Egyetlen pattanóval maradt le a tripla dupláról a legelső meccsén, aztán ebből később 107-et gyűjtött karrierje alatt. Az elsőre egyébként a 68. fellépéséig kellett várnia, a másodikat pedig rögtön a következőn megszerezte. A 72. találkozója egész karrierje egyik legjobbja lett: 38 pontot (benne 8 triplát), 11 lepattanót, 10 asszisztot, valamint 3 labdalopást tett a közösbe a Houston Rockets ellen, mondhatni, hogy a szezon végére igencsak belejött a játékba.

A Mavericks nemcsak sokat javult, de ígéretes projektként is festett 1995 tavaszán: a 22 éves Kidd megkapta a karmesteri pálcát, a vele egyidős Jamal Mashburn és a 24 éves Jim Jackson felelt a pontgyártásért, a szintén 24 esztendős Popeye Jones pedig a palánk alatt izmozott fáradhatatlanul.

Csakhogy a fiatalos lendület önmagában még nem garancia a sikerre, sőt. A következő, 1995–1996-os kiírásra tízgyőzelemnyit „romlott” a csapat, védekezésben ligautolsóként végzett, ráadásul az öltözőn belül sem volt minden rendben. (Mindezek ellenére Kidd helyet kapott az All Star-gálán.)

Dick Motta helyét Jim Claemons vette át a kispadon, valamint a menedzsmentben is komoly változások mentek végbe, az új személyzet pedig totális koncepcióváltásba vágott: a Mavericks szezonnyitójának keretéből mindössze egyetlenegy játékos (Samaki Walker) maradt meg a zárómeccsre. Jackson New Jersey-ben, Mashburn Miamiban, míg Kidd Phoenixben kötött ki, ahol rajta kívül még két (későbbi) sztárirányítóval kellett osztoznia a perceken: a Suns addigi vezérével, Kevin Johnsonnal, valamint az újoncként a szárnyait bontogató Steve Nashsel. Johnson ekkorra már túl volt a zeniten, Kidd a következő évben kisajátította a kezdő pozíciót (KJ ezután vissza is vonult), Nash pedig nem sokkal később éppen Dallas felé vette az irányt.

Abban az 1999-es, rövidített évadban egyébként 16,9-re tornázta fel pontátlagát, először nézett be 42 százalék fölé a dobóteljesítménye, de mivel ezután visszaesett, továbbra sem tudta levakarni magáról az Ason Kidd becenevet. Hogy miért Ason és nem Jason? Azért, mert annyira nem ment neki a jump shot (röviden csak jumper, jay vagy J), azaz a tempódobás, hogy a J-t a kritikusok egyszerűen elhagyták a nevéből.

Ezzel együtt is megkérdőjelezhetetlenül szupersztárstátuszba emelkedett, és az NBA egyik, ha nem a legjobb irányítójává vált, háromszor választották be a szezon álomötösébe és a legjobban védekező kvintettbe is. Ott volt 2000-ben a sydney-i olimpián, ahonnan arannyal tért haza, ám az ezt követő szezon viszont inkább a botrányoktól és nem a sikerektől volt hangos. Családon belüli erőszak miatt 2001 januárjában elítélték, de mivel bevallotta bűnét, és a felesége nem jelentette fel, megúszta egy féléves dühkezelési programmal (amit egyébként utána is folytatott).

A Sunsnál 2001-ben belátták, hogy a gárda elérte a maximumot, ami viszont nem igazán nyilvánult meg eredményekben, ezért többek között Stephon Marburyért a New Jersey Netshez cserélte a klub.

Kidd csodát tett az addig csak a liga bokszzsákjaként funkcionáló gárdánál. Nemhogy megtalálta az összhangot a fiatal maggal, hanem óriási szerepet vállalt abban, hogy Kenyon Martin és Richard Jefferson szintet vagy inkább egyből szinteket lépjen. Azt csinálhatta, amihez a leginkább értett: jobbá tette a csapattársakat, és mindenkiből képes volt kihozni közel a maximumot. A többieknek csak készen kellett állniuk, mert bármikor jöhetett egy passz Kiddtől, akkor is, ha teljesen lehetetlennek tűnt a helyzet.

E sorok írója ekkortájt szeretett bele végzetesen a kosárlabdába, és kezdte el űzni is. Gyerekfejjel, Kidd előéletéről mit sem tudva megbabonázva nézte a Nets ötös számú játékosát, aki varázsolt a meccseken, láthatatlan helyekre dobta be a labdát, hogy helyzetbe hozza csapattársait, büntető előtt pedig csókot küldött a kosárnak. Az a paradoxon is rendkívül érdekessé tette az ő játékát, hogy ha mozgás közben, akár csak egy pillanatra is keletkezett olyan passzsáv, amiben pont egy labda fért el, azt gond nélkül megdobta, de az annál nagyobb átmérőjű, egy helyben álló gyűrűbe már sokkal nehezebben tudta bejuttatni a játékszert.

Kidd az alapszakaszban második helyen végzett az MVP-szavazáson, csak Tim Duncannel szemben maradt alul.

Akárcsak egy évvel később az NBA-fináléban: a Nets ismét végigmasírozott keleten, azonban a San Antonio Spurs túl nagy falatnak bizonyult a legvégén. Érdekes módon Kidd a keleti főcsoportdöntőben nem egy csodálatos gólpasszal, hanem egy rá semennyire sem jellemző dobással rombolta le a Detroit Pistonst.

A sérülésektől hányattatott 2003–2004 után lemaradt az athéni olimpiáról (ezt aligha bánja), a következő idényben viszont új játszótársat kapott Vince Carter személyében, és Jeffersonnal kiegészülve összeállt az NBA egyik leglátványosabban játszó triója.

Csakhogy eddigre keleten megjelent három fiatal szupersztár, LeBron James, Dwyane Wade és Dwight Howard, Bostonban megszületett a nagy hármas, és természetesen a Pistons is tényező volt még. A New Jersey nem sok sót evett meg ezek után a playoffban, Kidd pedig érezte, váltania kell ahhoz, hogy legyen még esélye a bajnoki címre.

A Nets 2008 elején honorálta a kérését, és visszacserélte első profi csapatához, a Dallas Maverickshez, amely 2006-ban komoly leolvadás után vesztette el a nagydöntőt, 2007-ben pedig alapszakaszgyőztesként már az első körben elhasalt a „We Believe” Warriorsszal szemben. Kellett még egy veterán Dirk Nowitzki és Jason Terry mellé, hogy az együttes átlépje a saját árnyékát, de a bivalyerős nyugaton maximum a második fordulóig tudtak eljutni vele együtt is.

Aztán jött 2011 tavasza, amire alighanem minden Dallas-drukker meleg szívvel emlékezik vissza. A főcsoport-elődöntőben a Mavs a Portland Trail Blazersszel találkozott, amelyben Brandon Roy már túlesett a világ összes térdműtétjén, de arra még mindig képes volt, hogy porcok nélkül is levezényelje a rájátszások történetének egyik legnagyobb fordítását a 3. meccsen. A Dallas azonban nem omlott össze, és 4–2-vel lerendezte az oregoniakat, hogy aztán a második körben összecsapjon a kétszeres címvédő Lakersszel.

A meseszerű történet folytatódott, Kidd remek munkát végzett védekezésben, és bár a dobással meggyűlt a baja, a fontos pillanatokban rendre betalált. A párharc vége 4–1, irány a nagydöntő és a Miami, LeBron Jamesszel, Dwyane Wade-del és Chris Boshsal. Három meccs után 2–1-es hátrányban voltak, innentől viszont már nem szenvedtek vereséget, és megszerezték a Mavericks történetének első bajnoki címét. A négy párharcból háromban ők voltak az esélytelenebbek, aztán ezeket a meccseket 12–3-as mérleggel abszolválták. Kidd 38 évesen csúcsra jutott abban az együttesben, amelyben profi lett, és megkoronázta fantasztikus pályafutását.

És még egy adalék ehhez az emlékezetes szezonhoz: a fakezű, dobni nem tudó, a tripla vonal mögött labda nélkül sokszor inkább üresen hagyott Ason Kiddből újra Jason lett, ugyanis 2011 januárjában fellépett Ray Allen és Reggie Miller mögé a hárompontosok örökrangsorában. Persze azóta többen megelőzték, és még jó páran meg is fogják, köszönhetően a kosárlabda teljes átalakulásának (is), de visszavonulásakor a neve a dobogón díszelgett.

A Mavsnél megpróbálkozott egy újabb meneteléssel, ám az hamar véget ért, majd 2012-ben aláírt a New York Knickshez, ahol már inkább csak a cserepadról szállt be. És ekkor már nagyban készült az edzői pályára, legalábbis New York-i excsapattársa, Raymond Felton ezt idézte fel nemrég:

Olyan dolgokat látott a pályán, hogy állandóan azt kérdeztük tőle: Ember, ezt hogy vetted észre? Ő pedig elmagyarázta, hogy mire kell ilyenkor figyelni. Rengeteget tanultam tőle, főleg az elzárás-leválás szituációkban. Az volt életem egyik legjobb szezonja. Élveztem, hogy őt figyelhetem és tanulmányozhatom, még azt is, ahogyan a hármasokat dobálta. Csodálatos volt.

Játékosként 2013-ban úgy fejezte be a pályafutását, hogy a gólpasszok és labdaszerzések ranglistáján csak John Stockton előzte meg, tripla duplákban pedig csak Oscar Robertson és Magic Johnson.

Nemhogy nem távolodott el a kosárlabdától, alig egy héttel a búcsú után bejelentették mint a Brooklyn Nets új vezetőedzőjét. Nem túl megszokott lépés, de Kidd beleállt a kihívásba. A veterán sztárokkal teletűzdelt (Kevin Garnett, Paul Pierce, Joe Johnson, Deron Williams, Jason Terry) gárda szezonkezdete nem alakult biztatóan, Kidd pedig leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, amikor a Los Angeles Lakers elleni meccs hajrájában, kétpontos hátrányban időkérés híján megkérte saját játékosát, ütközzön neki, hogy a parkettára öntse a kóláját, a takarítás alatt pedig felrajzolhassa a következő figurát.

A Brooklyn idénye a playoff második körében ért véget a kétszeres címvédő Miami Heat ellen, Kidd pedig viharos körülmények között átült a Milwaukee Bucks kispadjára. A wisconsiniaiakat három év alatt kétszer vezette rájátszásba, Jannisz Antetokumpónak rengeteget tanított, és gyakorlatilag ő „találta fel” Khris Middletont, de a negyedik szezon felénél megköszönték a munkáját. Egy kis pihenő után a Los Angeles Lakershez szegődött másodedzőnek, 2020-ban Frank Vogel segédjeként pedig bajnoki címet ünnepelhetett. Két évvel ezelőtt harmadszor is Dallasba költözött, ugyanis az előző idény óta a Mavst irányítja, amellyel tavaly a főcsoportdöntőig jutott.

Trénerként meglehetősen ellentmondásos a megítélése. Az elmúlt szűk tíz évben szenzációs játékosokkal dolgozhatott (a már említetteken kívül Luka Doncic, legfrissebben pedig Kyrie Irving), de a brooklyni sztárcsapattal alulteljesített, Milwaukeeban pedig a távozása után köszöntött be a sikerkorszak. A dallasi média sokat ekézi a meccsek alatti passzivitása miatt, valamint azért, mert túlságosan Doncic-központú a csapat játéka. Az persze csak később derül majd ki, hogy ezzel meddig lehet eljutni a jelenleg teljesen kiszámíthatatlan NBA-ben.

Kidd játékosként ki tudta hozni a csapattársakból a legjobbat, edzőként viszont ez nem mindig jön neki össze. Persze így is sokkal eredményesebb a kispadon, mint a többi sztárexkosaras, és az is biztos, hogy bármit érjen el trénerként a jövőben, fantasztikus játékoskarrierjére semmi nem vethet árnyékot.